Ki a felelős Vaszi Jánoska haláláért?

Ki a felelős Vaszi Jánoska haláláért?

Kora nyári, langymeleggel ébredő nap volt 1984. június 5-e. Aznap Bukarestbe kellett utaznom hivatali megbízásból. A kora hajnali vonatra várva meglepetten tapasztaltam, hogy ott van Demse Márton is, aki előző nap, vasárnap nálunk járt Szántó Vilmával, és régi, még kolozsvári ismeretségünk alapján sok mindenről beszélgettünk.

Marci beszámolt a moldvai csángók magyarságát egyre inkább korlátozó hatósági és egyházi eljárásokról. Papírlapok feküdtek asztalkánkon, kérdésekkel és válaszokkal, elkerülendő a securitatés lehallgatás lehetőségét. Marci a brassói vonatra várt, Bákóba utazott vissza Madéfalváról. Demse Márton akkori, sepsiszentgyörgyi látogatásának – mivel bárhol is volt, a Securitate szemmel tartotta – történetünk szempontjából jelentősége volt. Bukarestben soha nem szerettem a szükségesnél tovább időzni, ezért a kora délutáni vonattal hazautaztam. Felbolydult város fogadott.

Olyasmi történt, ami az egyre szigorodó kommunista diktatúrában páratlan volt, főleg egy akkoriban nyolcvan százalékban magyarok lakta városban.  Mihai Viteazul és vezérei bronz szoborcsoportját valakik felrobbantották, és egy kisfiú életét vesztette a robbanás következtében. Ahogy tisztult a kép, és a hírek pontosabbak lettek – bár a média az akkori szabályoknak megfelelően hallgatott a történtekről –, kialakult a gyászos esemény a maga teljességében. A szobor hátsó részén, a márványlappal borított talapzaton, az egyik vitéz köpenyének közelében egy – a mai napig ismeretlen vegyi összetételű – robbanószerkezet, egy aradi gyártású csergőórával időzítve 13.05-kor elmozdításra felrobbant. A vitéz köpenyében és a márványborításban jelentéktelen kárt okozott, egy 12 éves iskolás fiút, Vaszi Jánost viszont darabokra tépett a detonáció, több méterre hátrahajítva.

Az eseménynek kétségkívül politikai háttere volt. A bukaresti belügy legmagasabb tisztségviselői (Postelnicu belügyminiszter, Mihalea és Angelescu tábornokok, valamint kriminalista nyomozók) már délután helikopterrel leszálltak Kökösnél, és a robbanás után azonnal elkerített teret szemügyre véve a helyi állambiztonsági főtiszteket (Ioan Hancheșt, a belügyminisztérium Kovászna megyei főfelügyelőjét, Aulich Sándort, a Securitate Kovászna megyei parancsnokát és Harmathy ezredest) tekintették felelősnek. Aulich szerint az ő leváltása már az események előtt eldöntött volt (tudta, hogy már a megyében tartózkodik az őt leváltó tiszt). Mi történhetett valójában? Okkal feltételezzük (sőt, a nyomozás során is ez körvonalazódott), hogy

A különös tárgyat hétfő délelőtt többen is látták, de nem tulajdonítottak jelentőséget neki, továbbmentek anélkül, hogy hozzáértek volna.

Vaszi János feleségével és gyerekeivel, Terézzel és Jánoskával a tér közelében lévő tömbházban lakott. A 12 éves Jánoska a közeli általános iskolába járt, és barátaival gyakran játszott a Szakszervezetek Művelődési Háza és a szobor környékén. Olykor akár a szünetekben is ide jöttek, mint ahogy történt ezen a júniusi kora délutáni órában is. A szerkezethez Jánoska hozzányúlt, ekkor következett be a robbanás.

Megkezdődtek a kihallgatások. A bukaresti politikai tisztek és nyomozók végeztek el minden felderítésre irányuló vizsgálatot. Válogatás nélkül – természetesen elsősorban a „megjegyzetteket” – citálták színük elé. Mint ahogy az is „természetes”, hogy a kihallgatottak valamennyien magyarok voltak. Ki más akarta volna lerombolni a hős vajda, Románia első egyesítőjének a szobrát!? És ugyan kik lehettek a „szájtátiak”, mint a megye magyar politikai tisztjei!? Engem sem kerülhetett el a bukaresti éberség. Beidéztek. Egy zömök, igen mérges ezredes faggatott arról, hogy mit tudok a történtekről, mit keresett nálam Demse Márton, miért volt az asztalon Zsigmond királyról szóló könyv, és egyáltalán mit szólok arról a vélekedésről, hogy netalán provokáció történt? Mellékesen beleszőtte a hadarásába Erdély kérdését, és kijelentette, hogy Erdély csak 1867 és az első világháború közt volt magyar terület, egyre inkább belelovalva magát a mondandójába, majd felszólított, hogy hozzam be a Zsigmondról szóló könyvet, és románul kivonatoljam számára (ami meg is történt).

Hosszas és jobbára egyoldalú beszélgetésünk során különösen fontos volt a provokáció kérdése. Azaz, hogy bizonyos alantas és magyarellenes céllal maga a Securitate (a helyiek tudta nélkül) rendezte volna meg a robbantást. Erre vonatkozóan nem nyilvánítottam véleményt, tettem a tudatlant. De hogy kerül a képbe Demse Márton? Bár tanítóképzőt végzett, írásai miatt (csángó-magyar kérdésben vallott nézeteiért) állandóan zaklatta a Securitate, nem taníthatott, és ebben az időben mozdonyvezetőként dolgozott. A kihallgatások során úgy került szóba, mint lehetséges tettes, aki ezért tartózkodott az előző nap és éjszaka is Sepsiszentgyörgyön. Mindhármunkat (Demsét, Szántó Vilmát és engem) a rendszer ellenségeként tartottak számon. Demsét nyilván kihallgatták, de erről nincs további tudomásom, vele azután sem találkoztam többet.

A ’89-es fordulat után került újra terítékre a szoborrobbantás ügye. Jánoska édesanyja – aki akárcsak harminc éve, ma is fekete ruhában gyászolja áldozatul esett fiát – segítséget keresett az akaratlanul is gyilkossá lett személy felkutatására.

A románul nem vagy igen keveset tudó szülőket az első próbálkozásokra minden hivatal és hivatalos személy rövid úton elutasította. Végül 1998-ban és ’99-ben a Háromszék újságírója, Simó Erzsébet és – mert a volt politikai elítéltek megyei szövetségét is felkereste Teréz asszony – jómagam, a szövetség alelnöke, ketten vettük, karoltuk fel a vigasztalhatatlan szülők gondját. Túl a hivatalos eljáráson – amelyben a család által fogadott román nemzetiségű ügyvéd is részt vett – többen is faggatni kezdtük azokat, akik annak idején a lehető legtöbbet tudhatták a történtek hátteréről. Mivel a megyei ügyész, Fábián Károly nem férhetett közel az ügyhöz, ő is csak feltételezésekre hivatkozhatott.

De valamivel hitelesebben vélekedett már 1990 elején Rab István volt első titkár, valamint a már említett Ioan Hancheș és Aulich Sándor, miszerint legfelsőbb politikai szinten megrendelt provokáció volt, magyarellenes éllel. Természetesen a gyermekáldozat nem volt a történetbe „belekalkulálva”, így ezért a „bakiért” nem valószínű, hogy valaha is nyilvánosságra kerülne a valódi cél és történet. Valaki(k), ha akaratlanul is, de gyilkosságot követtek el. (Íme az egyik feltételezés: a Szakszervezetek  Művelődési Házában egy sok gyermeket szórakoztató bábelőadás a végéhez közeledett. Ha véletlenül akkor robban a készülék, amikor kijönnek, sok gyermek esik áldozatul. Tehát még azelőtt kellett felrobbannia az elhelyezett szerkezetnek. Egy szekus tiszt – nevek is elhangzanak – ekkor küldte oda a játszadozó gyerekek egyikét, hogy nézze meg már, mi van ott. Ez a gyerek volt Jánoska, aki megmozdította a kitámasztott dobozt.)

Sajnos, utánajárásunk – a brassói táblabíróságon, a Román Hírszerző Szolgálatnál és a szenátorként maximálisan segítő Constantin Ticu Dumitrescunál – nem hozhatott eredményt.

Vannak ugyan feltételezések a történtekről, név nélküli tanúk és máig hallgató cinkosok, akiktől ez-az kiszivárgott (lásd fentebb), de bizonyíték nélkül nem lehet vádat emelni senki ellen. Máskülönben a mai hatóságok is lepasszolták az ügyet a 15 év utáni elévülésre hivatkozva. De addig, amíg a 15 év nem múlt el, csak hitegettek mindkettőnket, akik arra vállalkoztunk, hogy a gyászoló szülőknek valamelyest megnyugvást szerezzünk. Harminc év elteltével felnőttek, valamint Vaszi Jánoskával egykorú iskolás gyermekek gyújtották meg az emlékezés gyertyáit azon a helyen, ahol a szentgyörgyi fiú egy gyilkos rendszer áldozata lett. (Krónika)

Puskás Attila / Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »