Khrisztosz Jannarasz (1935–2024) az egyik legkiemelkedőbb és legtermékenyebb ortodox keresztény gondolkodó. Istenéhség című könyvét 1961-ben írta, majd később átdolgozta – kibővített formában 1969-ben jelent meg újból. A fordító, Nacsinák Gergely András ebből a második kiadásból dolgozott.
A könyv rövid elmélkedésekből áll. Az istenkeresést nem elméleti síkon közelíti meg, hanem éhséghez és szomjúsághoz hasonló, elemi tapasztalatként láttatja. Az ortodox gondolkodó állítja: minden, ami az életben igazán nagy, eltéphetetlenül kötődik a szenvedély motívumához. Olyannyira, hogy már-már úgy érezzük: „az élet egyetlen, valódi formáját talán a szenvedély jelenti”.
E gondolat minden romantikus pesszimizmust nélkülöz, mindössze kérdésfelvetés. A valódi gyötrelem a pátosszal szemben
Ez a szomj és a küzdelem mindenkiben sajátos és egyéni formát nyer, mely a szenvedély megélésének is egyedi és egyszeri formát kölcsönöz. Mivel a szenvedély kielégíthetetlen, „csillapíthatatlan” keresés, hatalmas ereje van, és azt elbírni komoly fáradtsággal bír. Ám a szenvedély magába rejtheti a fájdalommal és panasszal egyetemben a mélységes elégedettség és öröm vonásait is.
A könyv írója a nem elhanyagolható kínok közé sorolja a magányt, amely a „legmélyebb gyötrődés az emberi szellem számára”. A magány nem a társak hiánya, hanem a magánosság teljes átérzése: mindenkitől és mindenektől elhagyatva tudni magunkat. „Az életben egymagad vagy. Körbenézel, és mindenki, aki melletted van, egy-egy különálló, önmagába zárt világ. Ezzel együtt pedig te magad az életért teljes mértékben felelősséggel tartozol, ahogy a világért is kétségkívül felelős vagy. Nemzedékek felelőssége nyugszik benned.”
Egy további gyötrelem az abszolútum szomjazása. Khrisztosz Jannarasz leszögezi: „Nekünk minden kell. Csekélyke az élet, nem is az idejét tekintve, hanem minőségre és mennyiségre. Épp csak annyi, hogy mély, olthatatlan szomjat ébresszen bennünk.” Mire szomjazunk? „Intenzitásra, tartamra, változatosságra. A mindig újra szomjazunk. Sóvárogjuk a bukás szédületét, a semmihez fogható hullásét, de ugyanígy a felszárnyalást is… Mindent akarunk – és ez az életben a legkínzóbb gyötrelem.”
A harmadik gyötrelem a szeretet. „A kilépés önmagadból, hogy valaki máshoz közeledj. Ez a kilépés a lélek legnagyobb küzdelme, és ez a valaki, aki melletted van, ha csakugyan közelinek érzed, a lélek leghőbb óhaja.” Küzdelem azért, hogy megszabaduljunk az énünkhöz béklyózó ösztöntől, önnön kielégülésünk hajhászásától, a törődés vágyának kínzó szomjától. „Át kívánod adni önmagad a másiknak, megízlelni egy másik szeretett ember kedvéért történő önfeledés határtalan örömét.” A mély és semmihez sem fogható nagyszerűség: „Az Isten szeretet.” Ám ezt csakis akkor közelíthetjük meg, ha a szeretetet erős és megsemmisítő gyötrelemként tapasztaljuk meg, olyan gyötrelemként, amelynek forrása egy ember, vagy egy embercsoport jelenléte, akkor, ha a szeretet egy közösségre irányul. „És amely az egocentrizmus meghaladásának és a hozzánk közel állók szolgálatának fájdalmas sóvárságából táplálkozik.”
A szeretet élő gyötrelme csak akkor érvényesülhet, ha sikerül meghaladnunk az én igényeit. Mi sem jellemzőbb ennél, mint hogy azt mondjuk: Isten Fia a világban szenvedett, és ezen szeretetének ama viszontagságait értjük, amelyek a kereszt felé terelték őt. A jézusi áldozathozatalt nem felajánlásként vagy jótéteményként szokás emlegetni: szenvedésnek nevezzük. „Jézus nem azért jött a földre, hogy alamizsnával kecsegtessen, hogy jótettet hajtson végre, miként azt emberszeretete diktálja. Áldozathozatala a szeretet szenvedésének legintenzívebb kifejeződése. Az ember iránti szenvedélyé. És a szenvedélynek-szenvedésnek ezt a lángját vették át mindazok, akik önmaguk átadásának hosszú útján követték Őt, felajánlva magukat embertársaikért.”
Az intenzív örömről a szerző megállapítja: az emberi élet legnagyobb kísértése. A nagy öröm okozója éppúgy lehet egy esemény, mint egy ember, egy igazság, vagy egy szerelem, lehet szeretet vagy a szépség különös megnyilatkozása. „De legyen ezek közül bármelyik, a nagy öröm mindig az élet erőteljessége, az élet vízere, amely csobogva tör fel a köznapok aszálya közepette. Az élet sajátos minősége. És mint ilyen, életünk egysíkú tapasztalatában valódi kinyilatkoztatásként hat. Olyan valóság tapasztalatát kínálja, amely túlmutat a mulandón. Többlet ez, és tartozunk neki azzal, hogy mérlegre tegyük; ahogy a bánatnak is tartozunk ennyivel.”
A nagy célt illetően az ortodox teológus megvilágítja: ha valaki ezt választja maga mellé útitársként, legtöbbször egy útitársnő is mellé szegődik: a magány. „Elbírhatatlanul féltékeny teremtés. Egészen magáénak akar. Senki más útitárssal nem hajlandó osztozni. A nagy cél ezért mindig nagy magánossággal is jár. A nagy magány pedig a szerető gondoskodást nélkülöző élet fájdalma… A nagy cél kötelesség, amit egymagad tartozol magadra venni.”
A könyv írója állítja: lehet naggyá és kivételessé az is, aki a legkisebb és legészrevétlenebb életet éli. Ez jelenti földi vándorutunk során az igazi vigaszt és nehéz osztályrészünket. A nagyság minden ember életének mértékét jelenti. „És persze kinek-kinek más a nagyságról alkotott képe, amelyet a szívében elvárásként hordoz. Hanem az élet mércéje közös. A Kereszt ez a mérték, és a mindennapi fáradozás.” Az ember isteni szikrát őriz magában, a tunya és fojtogató biztonság falai börtönné lesznek. Nem dönthet úgy, hogy bezárkózik oda, hacsak nem fizet meg érte. Ez igazi halál – még ha közben feltűnően és magabiztosan rója is az utcákat. Az élet minden egyéb formája: kereszt, amely valódi életet terem – egy nagy célt.”
Khrisztos Jannarasz fölteszi a kérdést: „Mire várok én itt, a világ sivatagában?” Válasza egyértelmű: „Istenre várok. Őrá várok az út kanyarulatában, dombtetőkön. Ezért megyek tovább és tovább. Isten rejtőzik minden sarkon, minden hágón túl.
Khrisztosz Jannarasz: Istenéhség
Vigilia Kiadó, 2024
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Szent Hierotheosz-kápolna Facebook-oldala; Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
