Bot Imre és Füle Sándor már gyerekként jó barátok voltak. Ránézésre egyívásúak, talán még az apjuk is közös, legalábbis így mondták a faluban… Köszöntek így mindenkinek, mert mindenkiben az apjukat keresték. Keresték, de nem találták…
Bot Imre és Füle Sándor már gyerekként jó barátok voltak. Ránézésre egyívásúak, talán még az apjuk is közös, legalábbis így mondták a faluban… Köszöntek így mindenkinek, mert mindenkiben az apjukat keresték. Keresték, de nem találták…
Két szép tojás! Így szólták őket, csak az egyik szeplőtelen, a másik meg szeplős, mint a szerelem, amelyben fogantak. Az anyjuk is alig különböztette meg őket egymástól. Igaz, anyából jól álltak. Mindegyiknek volt sajátja: Imrének a Bot Örzse, Sándornak a Füle Sára. Ki tudja, hogy hol, de egy időben szültek, és már egy szekéren érkeztek az elhagyott házba, amelyet a helyiek szántak meg számukra. Közösen szoptattak, egymásét is igazságosan, ahogy a helyzet kívánta, míg a tejük kiadta, úgy gondolom formán. Vita nem volt köztük ebben sem, másban sem. Pedig lehetett volna…
Mint írom, az anyák jóban voltak, de ez a jóság bűnből fakadt. Bűnös nagy titokból. Az apa titkából, mert azt az egyet csak ők ismerték. De hogy a szerelem gyerekét még inkább a helyére tegyék, a két gyereket valami okból születésük után egymás között elcserélték… Így lett az Imre az Örzséé, a Sándor a Sáráé. Nevük szerint elosztva… De ez mindegy is volt, emígy egymás között, másnak meg nem mondták. Így a titkukban éltek, azt szemlesütve hordozták. Férjhez soha nem mentek, más asszony urára sem néztek, a faluból el nem jártak. Nem értették őket a jóemberek, hogy miért van ez így, mert Örzse és Sára nagyon is szemrevalóak voltak. Bizonyára boszorkányok, vélték róluk, akik saját magukat bűvölik meg saját tojásaikkal. No, ebből a sajátból lett a baj, de erre ők nem gondoltak…
Abban az időben élt a szomszéd falu végén egy bizonyos Kasler Ede. Múltját, hírét az ottaniak nem ismerték, és mivel mással rosszat nem tett, az emberek szájukra sem vették. Egyébként, mint gyüttment érkezett a helyre, sok évvel ezelőtt, mindennapos magányába…
Aztán, jóval aztán, nehéz idők jöttek, nehéz idők jártak azon a vidéken. Örzsét és Sárát is elszólította a lélekharang. Elvitte őket a morbus hungaricus, a nyers tej okozta tüdőbaj. Gondolnánk elvitte a titkukat is. Azaz csak elvitte volna… Ha Kasler Ede az utolsó kenet hírén fel nem kerekedik, és nem szólítja meg a két árvát. De megszólította őket:
„Fiaim, tudjátok mög, hogy történt az valójában…” – így életük kezdő sorát szívükre helyezte…
Vót két lyány. Az egyiket szerettöm, a másikat csak kerülgettöm. Amelyiket szerettöm, az csak magáért öngedett…, a másik, amelyik szeretött, ő előbb felmelegödött… A kettő mátkám három áldást öredöztetött… Ikröket és ögykét. Az ögykét ölvitte a bába, az ikröket kihordta az időse… Ti lettetök belöle… Az ögykés lyány nem szeretött, csak kedvölt… Az ikrös mög szenvedött, mert engöm a másik elszeretött… Szívével értetök beletörődött… Ömígy, hát a titok rám eső részét átadtam. Idösanyátok akarata szerint a titok rátok eső részét mögtartom… Így már sokat tudtok, amit mög nem, azt érzitök…
„Édesapánk, ahogy mondta, úgy jó lesz nekünk, áldott legyen érte!” És megölelték csendesen…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
