Nyolcvan évvel ezelőtt, 1937. április 26-án német és olasz repülőrajok – Franco kérésére – bombatámadást hajtottak végre a baszk Guernica városa ellen. Két óra alatt az óváros háromnegyede megsemmisült, százak haltak meg. A támadásra ennek ellenére vélhetően sokkal kevesebben emlékeznének, ha Picasso nem a bombázás hatására festette volna meg egyik leghíresebb – és méreteiben is monumentális – képét.
Az 1937-es párizsi nemzetközi modern művészeti és technikai kiállítást (Exposition Internationale des Arts et Techniques dans la Vie Moderne) afféle kisebb világkiállításnak tervezték, de a fő témákat – az emberiség és legfőképpen természetesen Franciaország fejlődésének dicséretét – háttérbe szorították a forrongó nemzetközi konfliktusok. A náci Németország és a Szovjetunió pavilonját egymással szemben építették fel, és a két hatalom mindenben igyekezett egymás fölébe kerekedni. Hitler előzetesen meg akarta tiltani a német részvételt, de főépítésze, Albert Speer meggyőzte arról, hogy sokkal grandiózusabb pavilont épít majd, mint a szovjetek. Minthogy a május 25-i megnyitóra szinte csak a szovjet és a német pavilon készült el, a közvélemény számára az egész kiállítás a nácizmus és a kommunizmus vetélkedésének tűnt.
Valójában a harmadik emlékezetes pavilon is e küzdelem mellékszereplője volt. A kiállítás tíz hónappal a spanyol polgárháború kitörése után nyílt meg, a spanyol pavilont pedig a köztársasági kormány rendezhette be. Nem csoda, hogy a bemutatott művek közül sok a háború poklát jelenítette meg. Kiállították Joan Miró Katalán paraszt a felkelésben című falfestményét, amely egy évvel később megsemmisült vagy elveszett. De látható volt Alexander Calder szobrász Higanyszökőkút című alkotása is, a francoista csapatok által ostromolt Almadén városának állítva emléket, amely akkoriban a világ higanytermelésének hatvan százalékát adta.
A spanyol pavilon központi helyén lévő művet az alig egy hónappal korábban történt támadás ihlette, és a megnyitó napjára nem is készült el. Guernica mindig is a baszkok nemzeti mozgalmának fő színtere volt. Spirituális jelentősége mellett azonban stratégiai szerepe is volt a városnak. Ott működött a köztársaságiakat ellátó egyik fegyvergyár, emellett a front mögötti fő kommunikációs központként is funkcionált. A francoista erők Guernicát Bilbao ostromának előkészítéséért, illetve a köztársasági visszavonulás megakadályozásáért igyekeztek elfoglalni. 1937 áprilisában a front úgy harminc kilométerre volt a várostól. Guernicában több köztársasági és autonóm baszk zászlóalj is állomásozott, ennek ellenére nem volt számottevő légvédelme. Pedig nem érhette őket meglepetésként a légitámadás.
Katonai jelentősége ellenére számos jel mutat arra, hogy a bombázás valódi célpontja a civil lakosság volt. Az április 26-i piacnapra árusok, parasztok, kereskedők, kézművesek érkeztek a városba. Minthogy a férfiak többsége harcolt a fronton, a guernicai lakosság jó része nő és gyermek volt. A Luftwaffe Condor légiójának – a spanyol polgárháborúba beavatkozó náci bombázóalakulat – stratégái vélhetően tudtak a vásárnapról a dátum kijelölésekor. Emellett akkoriban a Luftwaffe hivatalos – bár nyilvánosan cáfolt – doktrínája volt a hátországbeli polgári lakosság megtörését célzó terrorbombázás.
A támadást összesen 24 – 21 német (két Heinkel, egy Dornier és 18 Junkers) és három olasz (Savoia-Marchetti SM–79) – bombázó hajtotta végre. 22 tonnányi bombát vittek magukkal. A támadás első hulláma délután fél ötkor vette kezdetét. Az első öt hullámban a bombázók valóban katonainak minősíthető stratégiai célpontokat – főként gyárakat, utakat és hidakat – támadtak a városközponton kívül, így délután hatig nem is voltak különösen nagyok a civil veszteségek. De az utak megsemmisítése miatt a polgári lakosság nem tudott elmenekülni, így a központban tömörült össze. Pont ott, ahová a támadás következő hulláma összpontosult.
Azóta is vitatkoznak a történészek arról, hogy a városközpont lebombázása szándékos volt-e vagy sem. A Condor légió parancsnoka, Wolfram von Richthofen ezredes így írt naplójában: „Amikor az első Junkers-osztag megérkezett, mindent füst borított. […] Senki sem tudta azonosítani a célpontokat, így mindent ledobtak [a bombázók] a központra. Minthogy a vízvezetékeket már megsemmisítettük, a gyújtóbombák hatékonynak bizonyultak, a tűz pedig elterjedt. Az építőanyagok (zsindelyek, a fából készült tornácok és a felhalmozott faanyag) teljes megsemmisülést eredményeztek. A legtöbb lakos elhagyta a várost egy ünnep miatt, az ott maradottak többsége pedig rögtön a bombázás kezdete után elmenekült. Csak néhányuk veszhetett oda, akik olyan óvóhelyen voltak, amelyet találat ért.”
A naplóbejegyzés polgári áldozatokra vonatkozó része persze távol állt az igazságtól. Az biztos, hogy a guernicai házak háromnegyede elpusztult. A baszk kormány rögtön a támadás után 1653-ra tette a civil halottak számát, és ez volt általánosan elfogadott a nyolcvanas évekig. Jelenleg a történészek nagy része úgy véli, hogy ez a szám eltúlzott. A valódi veszteség 170 és 300 között lehet, de a pontos számok talán sosem fognak kiderülni. A francoista hatalom természetesen a veszteségek lekicsinylésében volt érdekelt; az Arriba című propagandalap például csak tizenkét halottról tudott. Később narratívát váltottak, és Guernica pusztulását a kétségbeesetten visszavonuló köztársaságiak gyújtogatásának és bombázásának tulajdonították. Az áldozatok tényleges számát a későbbi – sokkal nagyobb kiterjedésű – terrorbombázások alkalmával ledobott bombák és az elhunyt lakosok számának összevetéséből igyekeznek megbecsülni. Ebből az derül ki, hogy egy tonna bomba átlagosan 7–12 emberéletet olt ki.
A támadás következtében a visszavonuló köztársaságiak lemondtak Guernicáról, így Franco erői néhány nappal később ellenállás nélkül foglalták el a várost. De a bombázásnak stratégiai jelentőségénél sokkal nagyobb médiavisszhangja lett világszerte. Az első angol nyelvű tudósítás a The Times haditudósítójának, George Steernek a tollából származott. Cikkeit átvette a The New York Times és megannyi világlap. Ő a néhány fel nem robbant bombán látható felségjelek alapján egyértelműen a németeket azonosította a támadás végrehajtóiként, ezzel kimutatta, hogy a nácik nyilvánosan hangoztatott semlegessége puszta hazugság. A támadás híre mindenhol felháborodást és rettenetet keltett, és helyenként el is túlozták az események súlyosságát. A brit parlamentben Guernicát nyílt, katonai célpontokat nélkülöző városként írták le, de ez nem volt igaz. Az amerikai kongresszus gáztámadást is feltételezett, de ez sem felelt meg a valóságnak.
http://mno.hu/
Guernica szinte napok alatt vált a polgári lakosság háborús szenvedéseinek szimbólumává. Picasso sem a guernicai bombázást gyászoló festményt tervezte eredetileg a párizsi kiállításra. Nem is tehette ezt, hiszen már korábban megbízta őt a köztársasági kormány, és el is kezdett dolgozni a Franco álma és hazugsága című sorozaton. Amikor azonban április 26-án lebombázták Guernicát, és miután elolvasta George Steer tudósítását, megváltoztatta terveit.
A kép fizikai méreteit tekintve is hatalmas: három és fél méter magas és majdnem nyolc méter hosszú. Picassónak nemcsak létrára kellett állnia a festéshez, de még hosszú nyelű ecsetet is szereznie kellett, hogy elérje a kép felső sarkait. Harmincöt nap alatt, június 4-re elkészült, de a munka közben még rosszindulatú pletykákkal is törődnie kellett. Miközben Guernica előtt nem különösebben foglalkozott politikával, többen azt rebesgették, hogy Francót támogatja. Erre a következőt hozta nyilvánosságra: „Azzal a festménnyel, amelyen most dolgozom, és amelyet Guernicának fogok nevezni, illetve minden más művemmel is, egyértelműen a gyűlöletemet fejezem ki azon katonai kaszttal szemben, amely Spanyolországot a fájdalom és a halál óceánjába süllyesztette” – idézte a The Guardian.
A párizsi kiállítás zárása után a Guernica turnéra indult először Európában, majd Amerikában is. Az ötvenes évekre a sok utaztatástól a kép állapota romlani kezdett, így a nyolcvanas évekig a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (Moma) őrizték. Idővel a pacifista mozgalom szimbólumává vált, a vietnami háború idején rendszeresek voltak a háborúellenes virrasztások a Moma Guernicát bemutató termében. Egyszer egy tüntető vörös festékkel írt is rá, amelyet aztán nyomtalanul eltávolítottak. Picasso már 1968-ban kifejezte vágyát, hogy a Guernica egyszer Spanyolországba kerüljön, de ehhez a köztársaság eljövetelét támasztotta feltételként. A festő két évvel Franco előtt halt meg. Utána Spanyolország demokratikus monarchiává alakult át, és persze benyújtották igényüket a Momához. A múzeum vonakodott ezt teljesíteni (hiszen a Guernica volt legféltettebb kincsük), 1981-ben azonban beleegyeztek az átadásba. Jelenleg a madridi Reina Sofia Múzeumban van.
Ma a Guernica Picasso legismertebb műve. Egy anekdota szerint évekkel a festmény születése után egy német tiszt, amikor a nácik által megszállt Párizsban élő Picasso lakásában meglátott egy fotót a Guernicáról, megkérdezte a művészt, hogy az az ő műve-e. Picasso így felelt: „Nem, a maguké.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.29.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
