„Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”
(Deák Ferenc)
Cikksorozatom negyedik része annyiban mindenképpen különbözik a korábbiaktól, hogy nem évszázados, de nem is évtizedes történelmi időszakot fog át, hanem mindössze alig másfél évet. Ez az aránytalanság mégsem szorul különösebb magyarázatra, minden magyar ember számára magától értetődő. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a nemzeti mitológia része, „történelmünk legdicsőségesebb időszaka”: március dicsőséges napjai és a jobbágyfelszabadítás után a „Habsburg-ármány” ellenünk fordította a nemzetiségeket, de a dicsőséges tavaszi hadjáratban legyőztük az „osztrákokat”, felszabadítottuk az országot és csak az orosz beavatkozás miatt szenvedtünk végül vereséget, de ez a vereség is a dicsőségünk: két nagyhatalom együttes erejére volt szükség, hogy legyőzzenek minket. Nagyjából ez a történések – nemzeti büszkeséget tápláló – mitologikus olvasata.
Írta: Csizér Márton.
1848-49 az első olyan időszaka történelmünknek, amelyről a korábbiakhoz viszonyítva szokatlanul bőséges forrásanyaggal rendelkezünk, nemcsak a főszereplők, hanem az egyszerű emberek közül is sokan megírták emlékirataikat. Éppen ezért nem áll fenn az a forráshiány, amely történelmünk több korszakát is jellemzi, lehetőséget adva a kollektív illúziókat tápláló mítoszgyártásra.
Bevezetésként annyit mindenképpen be kellene látnunk, hogy évezredes történelmünk lebecsülése lenne, ha (egyik) legdicsőségesebb korszakának tartanánk ezt a rövid időszakot, melynek eredménye egy teljes vereséggel végződött (polgár)háború. Milyenek lehetnek, akkor a kevésbé dicsőséges időszakok? A teljes vereség tudatában pedig nem arra kellene büszkének lennünk, hogy az oroszokra is szükség volt a legyőzésünkhöz, hanem azon kellene megdöbbenünk, hogy milyen kétbalkezes politika vezetett oda, hogy két nagyhatalommal (és a nemzetiségeinkkel) kellett egyszerre megmérkőznünk.
Az európai forradalmi hullámnak köszönhetően diadalmaskodó bécsi (1848. március 13.) és pesti forradalom hatására a pozsonyi Országgyűlésen az erőviszonyok hirtelen és nagymértékben megváltoztak. Apponyi György főkancellár megbukott, de egyben a reformellenzék mérsékeltebb szárnya is háttérbe szorult. Kossuth Lajos, aki a korábbi hetekben már defenzívába volt kénytelen átmenni, ismét vezető szerephez juthatott.
Az alábbiakban sorra veszem és részletesebben megvizsgálom azokat a tételmondatokat, amelyekkel alá szoktuk támasztani 1848-49 dicsőséges mivoltát.
A törvényes forradalmunk megsemmisítette a feudális viszonyokat és elindította az országot a polgári fejlődés útján: jobbágyság felszabadítása, közteherviselés, népképviseleti Országgyűlés, felelős magyar kormány.
A március 15-i pesti rebelliót követő forradalmi politika és annak következményei valóban megsemmisítették a múltat, leszámoltak a régivel, de ahogy az előző részben rámutattam ebben a régiben benne volt a békés fejlődés lehetősége, amelyet néhány szélsőséges elemet leszámítva senki sem akart felszámolni. Ha nincs nemzetközi forradalmi hullám, nem lett volna március 15-e sem. Forradalmunk nemzetközi mintát követett és nem a nemzeti géniusz terméke volt, bármennyire is szeretnénk ezt hinni. Gyakran emlegetjük, hogy nálunk még a forradalom is törvényesen zajlott, ez azonban eleve fogalmi képtelenség. A forradalom vagy erőszakos, amely megsemmisíti ellenfeleit vagy erőszakkal fenyeget (ez esetben az utóbbiról beszélhetünk) és behódolásra, céljainak elfogadására kényszeríti a fennálló hatalmat. Ebben a helyzetben a régi urak ideiglenesen elfogadják a fennálló helyzetet, azzal azonban, éppen a kényszerítés miatt, nem tudnak azonosulni. Ebből következően hiába sikerült V. Ferdinándból a bécsi és pesti forradalom hatására építve éppen egy másik Habsburg főherceg István nádor segítségével „kitrükközni” a márciusi vívmányokat, maga az eljárás ettől még nem lesz törvényes. Az elért eredmények további sorsa nincs biztosítva az uralkodó aláírásával, annak jövője az erőviszonyok alakulásától függ. Mivel a forradalom mindig kényszerít, így hacsak nem különösen életképtelen hatalommal áll szemben (akkor viszont kényszerítésre sincs igazából szükség), mindig kiváltja a reakciót (a korábbi viszonyok megvédésére irányuló törekvéseket), amely a forradalom radikalizálódásához és rendszerint, mint ’48 őszétől, megsemmisítő háborúhoz vezet. 1848-ban valóban le tudtunk számolni a régivel, de az új világot a háború miatt már nem tudtuk felépíteni. A forradalom, mivel végül vereséget szenvedett, semmilyen tartós eredményt nem tudott elérni. Ami eredményként megmaradt csak azért maradhatott meg, mert az uralkodónk (akkor már I. Ferenc József) és kormánya azt megtartotta. A forradalom előtti viszonyokat ők sem akarták helyreállítani és ebben nincs semmi meglepő, csak ismerni kell(ene) a korábbi Habsburg uralkodóink politikai törekvéseit. Ha Mária Terézián múlt volna a nemesség adómentességének eltörlése (a közteherviselés) már az 1760-as években megvalósult volna. Ha II. Józsefen múlt volna a jobbágyfelszabadításra az 1780-as években sor került volna. Ha a Habsburgokon múlt volna, 1848 céljainak jelentős része már évtizedekkel korábban megvalósult volna.
A jobbágyfelszabadítás valóban megtörtént, a nemesség látszólag önfeláldozó és hősiesnek tűnő gesztusaként (pl. Kossuth, nem volt birtokos nemes, jobbágyai nem voltak, részéről az „önfeláldozás” semmiféle áldozatot nem követelt), de ez csak a dolog könnyebbik oldala volt. Papíron bármit könnyen meg lehetett valósítani. A (volt) jobbágyok helyzetének rendezése azonban több időt és energiát igényelt volna és mindenekelőtt békés viszonyokat, nem háborút. Rövidtávon a felszabadított jobbágyok helyzete rosszabbodott. (Kicsit hasonlított a helyzetük a rendszerváltozás korának kékgalléros munkásaihoz.) „Felszabadultak”, kikerültek a földbirtokos hatalma alól, de egyben védelme alól is. Kérdéses volt a föld sorsa, amelyet addig megműveltek. Az is felszabadul? Jobbágyként szabadon vadászhattak a földesúr erdejében, onnan a szükséges mennyiségű fát elvihették, halászhattak a földesúr tavában stb. A felszabadulással együtt ezen jogaikat elvesztették. Elvesztették? Mindenestre egy sor nyitott kérdést, az úrbéri viszonyokat rendezni kellett (volna). Továbbá, ahogy az áprilisi törvények kimondták, mindezek mellett a jobbágyaikat elvesztő nemeseknek kárpótlás járt, amelyekhez szükséges pénzügyi erőforrásokat valahonnan elő kellett volna teremteni. Az ország nagy részén meg még a nemzetiségi ellentétek is bonyolították a kérdést. Összefoglalóan: a forradalmáraink learatták a dicsőséget a jobbágyfelszabadítás kimondásával, majd elvesztvén a háborút, a probléma tényleges kezelését a Habsburg-kormányzatra, sőt részben a kiegyezés utáni kormányokra hagyták. Az úrbéri viszonyok teljes rendezése évtizedeket vett igénybe. (Ezen azonban nem kell meglepődnünk. Az Egyesült Államokban egy négyéves véres polgárháború végére felszabadították a rabszolgákat, de a tényleges jogegyenlőségre, a polgárjogi törvényekre még egy évszázadot kellett várni.) Mennyivel bonyolultabb volt a helyzet annál, mint ahogy a naiv – vagy buta (?) vagy gátlástalan (?) – forradalmáraink gondolták. Rövidtávon a felszabadítás illetve annak „végrehajtása” csak a volt jobbágyok elégedetlenségét növelte, destabilizálta az országot és még a nemzetiségek magyarellenes harcának megindulásához is hozzájárult.
Az áprilisi törvények alapján lebonyolított képviselőházi választásokat követően 1848 júliusában összeült és onnantól kezdve lényegében a világosi fegyverletételig működött az első népképviseleti Országgyűlés, amely azonban, mint önállóan működő, független hatalmi tényező, csődöt mondott. Egyetlen egy parlamenti politikus sem emelkedet ki a képviselők tömegéből (esetleg Kazinczy Gábort tekinthetjük kivételnek). Az Országgyűlés működését az első időszakot – 1848 július-szeptember – leszámítva, amelyben Kossuth mellett Batthyány tudta meghatározni a viták menetét, végig Kossuth dominálta. Mint testület semmiféle önálló kezdeményező képességről nem tett tanúbizonyságot. A képviselőház működése, különösen 1848 szeptemberétől jóformán kimerült az üres szócséplésben.
Talán nincs a magyar történelemben másik miniszterelnök, akinek annyira lehetetlen feladattal kellett volna megbirkóznia, mint történelmünk első kormányfőjének gróf Batthyány Lajosnak. Nehézségeit azonban nem a gyakran (és rosszindulatúan) emlegetett „Habsburg-ármány” okozta.
A kormány összetétele a lehető legjobb volt, afféle koalíció, amely valamennyi politikai irányzatot – az udvarhű Esterházy Pál hercegtől a republikánus Szemere Bertalanig – igyekezett egybefogni, elkerülendő, hogy bármelyik is automatikusan a forradalom ellen forduljon. Ebben a helyzetben még az is egyértelműnek tűnt, hogy sokkal biztonságosabb Kossuthot a kormányon belül tudni, semmint kívül. A Batthyány-kormány mégis rövid életűnek bizonyult (egyes történészek legnagyobb eredménynek azt tartják, hogy egyáltalán fél évig ki tudott tartani), nem sikerült kezelni a fokozatosan káoszba zuhanó ország kül- és belpolitikai problémáit. A történet vége Batthyány személyes tragédiája és tragikus vértanú halála.
Az egyik legfőbb probléma az áprilisi törvények tökéletlensége volt. Az Ausztriával való kapcsolatunkat éppen a kulcsfontosságú külügy és hadügyi igazgatás területén nem szabályozta megfelelően. Nem adott felhatalmazást arra, hogy a kormány önálló külpolitikát folytasson és a hadügyi függetlenség tekintetében sem fogalmaz tisztán. A homályos törvényi rendelkezéseket úgy is lehetett értelmezni, hogy gyakorlatilag csak V. Ferdinánd személyében megtestesült perszonálunió marad fenn a két ország között, de lehetett úgy is, hogy a Pragmatica Sanctio idevonatkozó szabályai mellett a magyar kormány csak belpolitikai önállóságot kapott és a külügy és hadügy egységes központi irányítását nem érintik az új törvények. Figyelembe véve az ország előtt álló nehézségeket a Batthyány-kormány súlyos hibát követett el azzal, hogy egyoldalúan az előbbi, a magyar önállóság szempontjából – legalábbis rövidtávon – kedvezőbb állásponthoz ragaszkodott. Ezzel azt kockáztatták, hogy a nagy társadalmi változások reményét tápláló alsóbb néposztályok és a nemzetiségi nacionalisták, valamint a Habsburg-ellenes radikálisok által támasztott nehézségek megoldása során nem számíthatnak Bécs támogatására sem. Batthyány elgondolása az volt, hogy kormánya lojális magatartását látva a szorult helyzetbe került Bécs a gyakorlatban is el fogja fogadni Magyarország nagyobb önállóságát. Másképpen fogalmazva Batthyány mindazt meg akarta adni Bécsnek, amely a Pragmatica Sanctio alapján bennünket terhelne (elsősorban a közös védelemről volt szó), csak nem a szerinte már hatálytalan jogszabály kötelezése, hanem kormánya illetve az Országgyűlés autonóm döntése alapján.
Azonban az észtől kevésbé, ámbár a pillanatnyi közhangulattól és a (szalmaláng) lelkesedéstől annál inkább befolyásolt képviselők keresztülhúzták Batthyány terveit. Az Országgyűlés határozatban mondta ki, hogy nem nyújtunk segítséget az uralkodónak az olasz felkelés legyőzésére és tovább menve azt is kimondták, hogy amennyiben az egységes Németország megalakul, akkor szintén nem fogjuk segíteni Bécset, amennyiben az új egységes német állam osztrák területeket is magához akar csatolni. Az előbbi esetben a nemzetközi világforradalom (pedig kommunista nem is volt köztük) romantikus lázálma, az utóbbi esetben pedig Ausztria megsemmisülésének vágya és így a magyar függetlenség megszerzésének lehetősége befolyásolta döntésüket. Az alattvalói hűség megsértését csak akkor tekinthetjük az öntudat megnyilvánulásának, ha azt összekeverjük az ostoba rövidlátással. Az olaszoknak semmivel sem tartoztunk, az uralkodónak viszont az áprilisi törvények alapján is hűséget fogadtunk. Arra pedig, hogy inkább választottuk volna szomszédnak az egységes és hatalmas Német Birodalmat Ausztria helyett, már nehéz szavakat találni.
Mindezek alapján Bécs számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy ha Magyarországon múlik, a Birodalomnak vége. Azt nem róhatjuk fel, hogy ezt nem nézték ölbe tett kézzel: ha a mi hűségünkre nem számíthatnak, a velünk elégedetlen, ellenünk lázadó nemzetiségek lesznek a szövetségeseik: a politikai szervezettség legmagasabb fokán álló horvátok Jellačić bán vezetésével, a harcias szerbek és az Erdélyben többségben lévő románok. Itt rá kell mutatnunk, hogy mennyire elsietett volt Erdély és Magyarország uniójának kimondása; azelőtt történt meg mielőtt a kormány katonailag biztosította volna a területet. Az unió kimondása azonnal ellenünk fordította a románokat, akik a magyarirtást úgy kezdhették el, hogy kormányunk a lecsillapításukra semmilyen erővel nem rendelkezett.
1848 szeptemberére a Habsburg-ármány ellenünk fordította a horvátokat. Jellačić támadását követően már nem volt lehetőség a békés megegyezésre. A kamarilla a felelős a háború kitöréséért.
Jellačić szereplése jól mutatja a Habsburg udvar bizonytalanságát, hogy mennyire nem voltak magyarellenesek és azt is, hogy az utolsó pillanatig a kiegyezés lehetőségét keresték. Jellačić horvát bán és altábornagy Bécs hűséges embere volt, de minden hűsége ellenére az Udvar nem támogathatta az általa képviselt horvát nacionalizmust, mivel ezzel a horvátnál erősebb magyar nacionalizmust fordította volna önmaga ellen. Jellačić 1848. szeptember 11-én úgy lépte át a Drávát és támadta meg Magyarországot, hogy erre vonatkozóan nem rendelkezett egyértelmű felhatalmazással. A magyar sereg, változó főparancsnokokkal, de folyamatosan visszavonult. Harc nélkül nem derülhetett ki, hogy a bán serege bár létszámban nagy, harcképessége korántsem annyira félelmetes. Mindenesetre úgy tűnt, hogy nincs erő, amely megállíthatná. Néhány hét és Jellačić már Pesten fog dirigálni.
A horvát sereg már Székesfehérvár környékén volt, amikor Kossuth peckesen, karddal az oldalán (sosem volt katona) jelent meg az Országgyűlés ülésén és bejelentette, hogy toborzókörútra indul az Alföldre. Nem Jellačić felé, ahol akár még értelme is lett volna a nép „felkeltésére”, hanem éppen az ellenkező irányba, ahonnan sikeres toborzás esetén is leghamarabb csak hetek múlva érhetett volna vissza, miközben Jellačić Pestre érkezése már csak napok kérdése volt. Kossuth teljesen érthetetlen lépésén már a kortársak is meghökkentek. Akár menekülési szándékkal, akár szimplán gyávasággal, akár a realitásérzék teljes hiányával magyarázzuk, semmiképpen sem vet jó fényt „nemzeti hősünkre”, a szabadságharc vezérére.
A pattanásig feszült helyzetben Batthyány gróf szeptember 26-án kapta meg V. Ferdinánd király saját kezű levelét, amelyben mindkét felet az ellenségeskedés beszüntetésére szólította fel és a viszály kiegyenlítésére gróf Lamberg Ferenc altábornagyot minden Magyarországon található fegyveres erő főparancsnokává kinevezte. Batthyány nagy örömmel vette a kinevezés hírét. Ő felismerte azt, amit Kossuth és a radikálisok nem, hogy Lamberg kinevezése nem a magyar kormányra nézve csapás, hanem Jellačić számára. A tényleges és nyilvános felhatalmazás nélküli bán mindeddig abban reménykedett, hogy Pest közelgő elfoglalása esetén, ha máshogy nem, akkor a fegyverek jogán ő fog irányítani. Lamberg gróf kinevezése azonban minden számítását keresztül húzta (volna). További hadmenetét már önmagában is értelmetlenné tette (volna). Ha kierőszakolja a harcot és a főváros elfoglalását, akkor ő lesz a békebontó, az uralkodóra nem hallgató zendülő.
Pesten a hír azért keltett felháborodást, mert a királyi kinevezésről hiányzott a miniszteri ellenjegyzés, ami érvényességi feltétel. Azonban úgy tűnik, hogy „hazafiaink” a haza megmentése érdekében még a logikus gondolkodásról is lemondtak. Mivel a kinevezés Bécsben történt, a kormány viszont Pesten volt ezért egyelőre esély sem volt az ellenjegyzésre. Batthyány viszont éppen azért utazott a hadsereghez, mert biztos volt benne, hogy Lamberg is odamegy és így ő maga miniszterelnökként ellenjegyezte volna a kinevezést. Lamberg azonban, az alkotmányos formákat messzemenően tiszteletbe tartva, ellenjegyzés nélkül jogköreit nem akarta gyakorolni. Ezért nem a hadsereghez, hanem Pestre utazott, hogy a kormány tagjaival találkozzon. Egyenesen a halálba ment. A pesti hajóhídon a felheccelt, vérszomjas tömeg brutális kegyetlenséggel meggyilkolta. Egyikükről, Kolosy Györgyről (nem biztos, hogy közvetlenül részt vett a gyilkosságban, de az biztos, hogy ő volt az, aki a leghangosabban dicsekedett vele) még egy teret is elneveztünk a fővárosban.
Lamberg gróf missziójának tragédiájával a békés kiegyezés politikája végleg megbukott. V. Ferdinánd, más lehetőség hiányában, kénytelen volt magát végleg Jellačić mellett elköteleznie. 1848. október 3-án felfüggesztette az Országgyűlés működését és a horvát bánt nevezte ki a magyarországi katonai erők főparancsnokává. Ekkorra már lezajlott a pákozdi csata, Jellačić már Bécs felé hátrált. V. Ferdinánd és magyar népe között kitört a nyílt háború.
A márciusi forradalom egyik legfőbb vívmánya a szólás- és sajtószabadság kimondása, a cenzúra eltörlése volt. Sajnos azonban forradalmáraink miután hatalomra kerültek, miután ebből a vívmányból inkább káruk származhatott és nem hasznuk, már nem tartották annyira fontosnak. Mikor Jellačić bevonult Székesfehérvárra, akkor az éppen ott tartózkodó gróf Zichy Jenő, Fejér megye egykori adminisztrátora menlevelet kért tőle, hogy uradalmi központjába Kálózra utazhasson. Azonban egy felkelő szabadcsapat feltartóztatta és csomagjában megtalálták Jellačić menlevelét és más „gyanús” iratokat, valamint V. Ferdinánd király kiáltványát. A Görgey Artúr elnöklete alatt összeülő haditörvényszék szeptember 30-án hazaárulásért halára ítélte és kivégezte. Ha szólásszabadság lett volna, akkor akár még a kormánnyal szembeni politikát is lehetett volna képviselni. Pláne akkor, ha ez a politika egyben az ország törvényes uralkodójának is a politikája. Ha sajtószabadság van (ha ’48 szeptemberében sajtószabadság lett volna), akkor a kiáltványokat Zichy Jenő szabadon hirdethette, terjeszthette volna. (Ezt még Kossuth is hosszú időn keresztül büntetlenül megtehette még a forradalom előtti „elnyomás” korszakában). Az iratokat még elkobozni is törvénytelen lett volna. Ráadásul Zichyt nem azért ítélték el, mert a gyanús iratokat terjesztette. Nem azért, mert azok tartalmát nyilvánosan hirdette, hanem pusztán azért, mert ezek az iratok nála voltak. Zichy Jenő kivégzése történelmünk szégyenfoltja. Annak bizonyítéka, hogy a forradalom még saját meghirdetett elveit sem vette komolyan.
Jellemző a rögtönítélő bíróság illetve a forradalmi adminisztráció alaposságára, hogy még az elítélt nevét is eltévesztették: a hírverés Zichy Ödön kivégzésével hencegett, a köztudat és a történetírás a mai napig így utal rá. A Jenő (Eugén), Ödön (Edmund) keveredés motívumát Jókai Mór is felhasználta a Kőszívű ember fiai című regényében, de „természetesen” ott nem a magyar, hanem az osztrák hatóságok tévednek.
1848-49 folyamán széthúzás helyett Kossuth vezetésével sikerült összefognunk és a forradalmi hadsereg győzelmi sorozata történelmünk legfényesebb lapjaira kívánkozik.
A nemzeti egység 1848 szeptemberére már felbomlott. Szomorú a szabadságharcra nézve, hogy éppen a kortársak és az utókor által is leginkább tisztelt, erkölcsileg feddhetetlen egyéniségek hagyták el a tábort: báró Eötvös József Lamberg meggyilkolása után külföldre távozott, gróf Széchényi István idegileg összeroppant. Sem ők, sem Batthyány miniszterelnök, sem Deák Ferenc sem ekkor, sem korábban egyáltalán nem voltak a forradalom emberei. Közülük Batthyány volt a legradikálisabb, de a rebelliót, pláne a vérontást ő is elutasította. 1848 emberei voltak, de nem szeptemberé, hanem áprilisé: az áprilisi törvények (melynek tökéletlenségére fentebb utaltam) alapján álltak és az Udvarral való megegyezés lehetőségét keresték. Felismerték, hogy vagy kompromisszumos megegyezés lesz Béccsel vagy elkerülhetetlen a háború, amit el fogunk veszíteni. Tisztánlátásukra jellemző, hogy már ekkor felhívták a figyelmet az orosz beavatkozás veszélyére.
Amennyiben elfogultság nélkül összehasonlítjuk a Honvédség működését az császári-királyi Hadseregével, akkor a magyar oldalon nem látjuk nyomát annak a hősiességnek, amely a nemzet függetlenségéért harcoló nép szabadságvágyából fakadt volna.
A pákozdi csatát követő Bécs elleni magyar támadás október 30-án a schwechati vereséggel végződött. Jókai szavaival: „csupán annyi történt, hogy a hadsereg a kelleténél egy kicsivel korábban vonult vissza”. A decemberben Magyarország ellen meginduló főtámadást Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg vezette. Görgey Artúr, aki még évekkel korábban Prágából ismerte a herceget az alábbi jellemzést adta róla: „[…] azok közül való, kik azt tartják, hogy az ember lábfeje csupán tyúkszemnyesegetésre való, s az osztrák hadseregnek Csehországban fekvő része csupán arra való, hogy ő önmagát legalább is Wallensteinek képzelhesse…”. Nem egy hízelgő vélemény, de a mai történészek is megegyeznek abban, hogy tehetségtelen hadvezér volt. A honvédsereg eredményeit ennek fényében kell néznünk. Windisch-Grätz, mint stratéga és harctéri taktikus tényleg nem sok eredmény mutatott fel, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nem csak katona volt, hanem politikus is. Politikai eredményei viszont bukását okozó katonai kudarca ellenére is figyelemre méltó. Leverte a forradalmat Prágában, ahol annak ellenére mérsékelten járt el, hogy a zavargások során a feleségét is megölték. Felszabadította Bécset és végül Pest-Budát is elfoglalta. Legfőbb politikai eredménye sógorával az új miniszterelnök Felix Schwarzenberg herceggel és Zsófia főhercegnével együtt V. Ferdinánd lemondatása és Ferenc József trónra juttatása volt.
A december 16-án megindult támadás rövid idő alatt jelentős sikereket ért el, a Honvédség a Dunántúlt harc nélkül feladta. Ugyan szóba került egy Buda előtt megvívott „döntő” ütközet terve, de ennek alapvető feltétele lett volna Perczel Mór és Görgey seregének egyesülése. Perczel azonban december 30-án Mórnál inkább külön megmérkőzött a Windisch-Grätz alárendeltségében működő Jellačićcsal. Az eredmény a szabadságharc egyik szégyenteljes veresége: Perczel hadserege megsemmisült, de úgy, hogy a halottak száma minimális volt. A sereg egyharmada fogságba esett. Perczel, aki mindig büszke volt arra, hogy ő Vörösmarty tanítványa, mesterétől úgy látszik alázatot nem tanult. Jellemző epizódja szabadságharcunknak: egy összeférhetetlen hadvezér, akinek büszkesége meghaladja tehetségét és egy szalmaláng lelkesedésű, de a csatában annál hamarabb megfutó sereg.
A csata után Pest-Budát harc nélkül feladták a forradalmi erők. Windisch-Grätz január 5-én vonult be a fővárosba és ugyanaznap adta ki Görgey a váci kiáltványt, amelyben kijelentette, hogy serege – a feldunai hadtest – nem forradalmi sereg és csak az V. Ferdinánd által kinevezett hadügyminisztertől hajlandó utasítást elfogadni. Tette pedig mindezt csupán bő három hónappal Zichy Jenő kivégzése után, kinek bűne csak annyi volt, hogy ő sem volt forradalmár és V. Ferdinánd kiáltványa volt nála… Újabb szégyenfolt „szabadságharcunk” történetében. Mennyit ér egy olyan forradalom, amelynek legfőbb seregét a fővezér csak úgy tudja egyben tartani, hogy elhatárolódik a forradalomtól?
Az V. Ferdinándra való hivatkozás annyiban ésszerű volt Görgey részéről, hogy akkor már nem ő, hanem 1848. december 2-a óta a mindössze 18 éves I. Ferenc József volt az uralkodó. A forradalmi kormányzat nem ismerte el a királyváltást. Ezért lett hirtelen annyira „kedves” V. Ferdinánd. Az uralkodóváltás alkotmányjogi érvényessége ugyan vitatható; szükség van-e ilyenkor az Országgyűlés jóváhagyására vagy nem? Ám mivel legkésőbb 1848. október 3-a óta a magyar Országgyűlés a nyílt törvénytelenség talaján állt, a Habsburg-udvar ennek megvitatását aligha bízhatta éppen az Országgyűlésre. A magyar alkotmány szerint az állami főhatalom a Szent Koronát illette meg, amelynek egyik tagja, az uralkodó, V. Ferdinánd, egyértelműen kifejezte lemondási szándékát, a másik, a nemzetet képviselő Országgyűlés viszont nem volt abban a helyzetben, hogy a kérdésben törvényesen megnyilvánuljon. Ilyen esetben viszont nem mondhatjuk azt, hogy a Szent Korona egyik tagjának törvénytelensége a másik önálló döntését megakadályozhatja, hiszen ezzel a törvénytelenséget tennénk egyenlővé a törvényessel. A lemondást követően az örökösödési sorrendben a fiatalabb testvér Ferenc Károly következett volna, de ő is lemondott a fia javára. Így lett Ferenc József az új uralkodó. A temesvári csatavesztés után Kossuth is anélkül mondott le a kormányzóságról, hogy azt az Országgyűlés jóváhagyta volna. Sőt az utolsó hetekben minden felhatalmazás nélkül kínálták fel a koronát az orosz cárnak vagy akár valamelyik rokonának. Milyen „szép” is lett volna már akkor az orosz érdekszférába kerülni…
Görgey felvidéki visszavonulásának kulcsfontosságú eseménye volt a Branyiszkói-szoros elfoglalása február elején. Ha ott vereséget szenved, seregével aligha tudta volna elkerülni a bekerítést és a teljes megsemmisülést. A hadműveletet Guyon Richárd sikeresen végrehajtotta, miközben Görgey vezérkarával Lőcsén tartózkodott és éppen báloztak, ugyanis farsang volt, miközben az egyik seregtest éppen a hadjárat legfontosabb ütközetét vívta…
A szabadságharc vereségének egyik fontos oka volt az a szerencsétlen viszony, amely Kossuth és a tábornokok között kialakult. 1848 szeptemberére vetélytársai visszavonulása illetve háttérbeszorulásának köszönhetően magához ragadta a vezető szerepet. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként gyakorolhatta a politikai főhatalmat, de ugyanekkorra a polgárháború kitörése miatt a tábornokokkal szemben valamelyest háttérbe is szorult. Mivel a háborút katonák vívják ez logikus fejlemény volt, amelyet viszont egy olyan becsvágyó, minden lében kanál személyiség, mint Kossuth nehezen viselt el. Ezen a téren való érvényesülését nagyban akadályozta az a tény, hogy sosem szeretett a csatatér közelében tartózkodni. (Egyetlen egy kivétel Schwechat. Talán csak nem azért, mert már a diadalmas bécsi bevonulásra gondolt?) Egyes kortársak ezt a tényt Kossuth gyávaságával magyarázták. Ebben már nem tehetünk igazságot, de egy politikustól nem is várjuk el, hogy a harctéren kockáztassa az életét, csakhogy Kossuth mindeközben a biztos hátországban az éppen beérkező többnapos hírek alapján folyamatosan részletes instrukciókkal látta el tábornokait. Az események dinamikája következtében ezek a hadműveleti utasítások már a leírás pillanatában elavultak, vagy ha nem, már biztosan azzá váltak, amikor az adott tábornok azokat napokkal később átvette. Gyakorlatilag kivétel nélkül valamennyi hadvezér először értetlenkedve, majd a dirigálni akaró amatőrnek járó lenézéssel fogadta Kossuth „íróasztal hadvezéri” buzgóságát. Kossuth nem értette meg, hogy grafomán hajlamait nem ezen a módon kellett volna kiélnie. Lenézés az egyik oldalon, válaszul bizalmatlanság a másikon. Kossuth és Görgey végzetessé váló konfliktusának alapja ebben rejlik, de ennek következménye az is, hogy Kossuth nem bízott a hazai tábornokokban. Ezért nevezte ki a lengyel Dembinszky Henriket fővezérré 1849. január végén, majd még egyszer a háború utolsó heteire, majd Bemet az utolsó temesvári csatára.
A tavaszi hadjáratot a magyar hadtörténet legdicsőségesebb fejezetének gondoljuk. Tény, hogy alig néhány hét leforgása alatt, sorozatos győzelmekkel, a Tiszától egészen a magyar határon túlra, Bécsig sikerült visszaszorítania a Honvédségnek a cs. kir. Hadsereget. Ez tagadhatatlanul eredmény, de két másik tényről sem szabad elfeledkeznünk. Valamennyi honvédségi győzelem igen szoros volt: a cs. kir. veszteség nem haladta meg lényegesen a magyart. Továbbá egyik győzelem sem volt döntő jelentőségű: a Honvédségnek nem sikerült bekerítenie – pedig ez volt a cél – és megsemmisíteni az ellenséget. A bekerítés veszélyét észlelve a cs. kir. Hadsereg mindig idejében vissza tudott vonulni. Ebből következően nem igaz az a korábban sokszor, de esetenként még ma is felbukkanó vélemény, hogy májusban a hadjáratot folytatva a Honvédség könnyen el tudta volna foglalni Bécset és ezzel megnyertük volna a háborút. Bécs előtt egy minimális veszteséget elszenvedett, de akkor már folyamatosan erősödő ellenséges sereg várta volna a honvéd haderőt. Ezen a ponton Buda felszabadítása volt a hadjárat egyetlen logikus célpontja. Figyelemre méltó, hogy míg „a hazáért és a szabadságért” küzdő magyar seregek kétszer is (januárban és júliusban) harc nélkül adták fel az ország fővárosát, addig májusban Heinrich Hentzi von Arthurm parancsnoksága alatt a császári-királyi Hadsereg hősiesen védte Buda várát. Annak elfoglalása csak háromheti kemény ostrommal sikerül, melynek végén Hentzi tábornok is hősi halált halt. (A hősiességet akkor sem szabad elvitatnunk, ha az ellenség oldalán látjuk, főleg akkor nem, ha az az ellenség a magyar király katonája.) Ehhez hasonló hősiességgel védte Johann Berger von der Pleisse báró Aradot és Georg Rukawina von Widovgrad Temesvárt. Ez utóbbit ráadásul sikeresen. A Honvédség oldalán nem tudjuk az önfeláldozás és bátorság ilyen példáit felmutatni. Ez azért is szembeszökő, mert a császári-királyi oldal tábornokai egyébként jóval idősebbek voltak, mint a honvédtábornokok. Példának okáért Windisch-Grätz és Schlick közel 30 évvel voltak idősebbek Görgeynél, Haynau 33 évvel. Rukawina már 72 éves volt. Erdélyben pedig Bem „apónál” ellenfele, Puchner Antal közel 15 évvel volt idősebb. (Az Észak-Itáliában harcoló Radetzky meg már túl volt a nyolcvanon.)
A tavaszi hadjárat talmi dicsőségével szemben a háború a délvidéki és az erdélyi magyarság pusztulását okozta. Itt a forradalmi kormány a „szabadságukért harcoló” románokkal és szerbekkel került szembe. Az 1848-49 harci eseményeit egyrészről háborúnak tekinthetjük, főleg az orosz beavatkozást követően, másrészről viszont polgárháború volt, amelyet a Szent Korona tagjai (népei) egymással vívtak: az uralkodó és a nemzetiségek a magyarság ellen. Az ébredő nemzeti öntudatok a polgárháborús vereség másik fontos oka: mivel a magyarság részaránya ekkor még 50% alatt volt, eleve hátrányból indultunk. Ebből is látjuk, hogy a nacionalizmus eszméjét (nem is beszélve a sovinizmus veszélyéről) inkább korlátoznunk, mint támogatnunk kellett volna. Forradalmáraink célja az volt, hogy nemzetiségtől függetlenül a törvényesen uralkodó koronás – történetesen Habsburg-házi – királlyal szembeni hűséget az ugyancsak nemzetiségtől független, de egységes magyar politikai nemzethez való tartozás váltsa fel. A Szent Koronában megtestesülő egységet a magyar politikai nemzet koncepciójával akarták felváltani (kiegészíteni). Nemzetiségtől függetlenül mindenki a politikai nemzet része lett volna, egyenlő jogokkal, de ez a politikai nemzet csak magyar lett volna. Ez azonban csak a nemzetiségek egyes – asszimilálódó – tagjai részére jelenthetett vonzó alternatívát, de nem az öntudatra ébredő nemzeti közösségek egésze számára. Ebből következően, minden bujtogatás nélkül, nemzetiségeink Bécs szövetségesei lettek. A győzelmünkhöz azonban itt már nem lett volna elegendő a szerb illetve román szabadcsapatok, félreguláris és reguláris egységek legyőzése, hiszen a nemzetiségek tömegei továbbra is az országban maradtak, őket nem lehetett „kimanőverezni”. Egy esetleges győzelem pürrhoszi lett volna. A szabadságharc sikere esetén Magyarország valószínűleg évtizedekkel Trianon előtt darabokra szakadt volna. Ennek bizonyítéka az is, hogy Kossuth már előre, még győzelemre számítva is, beleegyezett Horvátország függetlenségébe.
Itt kell utalni az Országgyűlés által 1849 júliusának végén elfogadott nemzetiségi törvényre. Általában ezt pozitív példaként szoktuk emlegetni, ami annyiban igaz is, hogy azóta sem fogadtak el a kisebbségeknek ennyire nagylelkűen jogokat osztó nemzetiségi törvényt a Kárpát-medencében. Azonban ez többszörösen is értelmetlen törvény volt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth és köre ezzel a lépéssel csak az erőviszonyokon próbáltak javítani a nemzetiségek maguk oldalára állításával. Hosszú évek hibáit azonban nem lehetett hirtelen, egy csapásra, egy papirossal megoldani, még akkor sem, ha ezt a papírost törvénynek nevezzük. Ez már csak a fuldokló utolsó segélykiáltásaként hatott. Mindenki tudta, hogy a háború pár héten belül véget ér. Ha alulmaradnak a felkelők, ami akkor már szinte bizonyos volt, a törvényből semmi sem lesz végrehajtva. Korábban, amíg erősnek gondolták magukat, jóformán fel sem merült a nemzetiségi kérdés nagyvonalúsággal történő megoldása. Az elv az volt, hogy „egyenlő, de magyar szabadság minden nemzetiségi polgárnak”. Ezzel a törvénnyel viszont Kossuth és köre elismerte, hogy nem nekik, hanem a nemzetiségeknek van igazuk. Nem mi, hanem ők képviselik a szabadságot. Ezzel a jogszabállyal a magyar nemzetállam elvi síkon is elvesztette a háborút.
A Habsburg-ház 1849. április 14-én kimondott trónfosztását a szabadságharc csúcspontjának tekintjük, pedig csak egy üres, értelmetlen és alkotmányellenes lépés volt. (Jobban jártak volna azzal, ha helyette ekkor fogadtak volna el egy nagyvonalú nemzetiségi törvényt.) Senki sem gondolt rá csak Kossuth (meg legfeljebb a nála is radikálisabbak), aki az olmützi alkotmányra akart méltó választ adni. A legméltóbb válasz az ellenséges hadsereg megsemmisítése lett volna, de ez egyrészről nem sikerült, másrészről meg a katonák dolga lett volna, Kossuth viszont a „saját jogán” is ki akarta venni a részét a tavaszi hadjáratból. Felvetésének fogadtatásából azonban láthatta, hogy még a Debrecenbe menekült – vagyis forradalmi – csonka Országgyűlésben sincs többsége. Ezért tette át az ülés helyszínét a református Nagytemplomba, ezért engedte be oda a „népet” is, a képviselők nem is testületileg, hanem a tömeg között szétszórva voltak csak jelen. Így szabályos szavazásra nem került sor, nem is beszélve az érdemi vitáról. A trónfosztás újabb meghasonlást okozott a katonák között. (Gáspár tábornok emiatt jelentett „beteget” és ennek köszönhetően kímélték meg az életét a megtorlás során.) Lehetetlenné tett bármiféle későbbi megegyezést, kompromisszumos békekötést (mennyivel butábban járt el Kossuth Bethlen Gábor fejedelemnél!) és még nevetségessé is vált: alig négy hónappal a nagy hanggal és lelkesedéssel történő „kikiáltás” után a függetlenség már meg is semmisült.
A polgárháború utolsó szakaszában, immár egy birodalmon kívüli erő, a cári Oroszország is megjelent a színen. Ennek lehetőségével a tisztábban látok már régóta (Eötvös, Széchenyi) illetve eleve (Metternich) számoltak. Orosz egységek az erdélyi harcokba már korábban is beavatkoztak. Az itt harcoló lengyel katonák magas száma provokáció volt az orosz császár számára. Az orosz segítségnyújtásról szóló döntés már a trónfosztás előtt megtörtént.
Az a különös helyzet állt elő, hogy a beavatkozó segéderő mindkét harcoló félnél nagyobb volt: 200 ezer katona, a teljes cári haderő kb. egynegyede. Ez még akkor is döntő momentum, ha maga az orosz fősereg a nyári hadjárat nagyobb és döntő ütközeteiben nem vett részt. A döntő csatákat Julius von Haynau báró táborszernagy vívta és nyerte meg, de mellette is harcoltak orosz egységek.
A nyári hadjáratban hatványozottan jelennek meg a forradalmi elit hibái. Szervezetlenség, a haditerv módosítása: Európa egyik legerősebb erődrendszere, Komárom, helyett délvidéki összpontosítás. Azon ki nem mondott, de nyilvánvaló ok alapján, hogy vereség esetén onnan könnyen lehet török földre menekülni. Kossuth nevetséges „adminisztrációs” hibája: összekeverte Görgey két levelének időpontját, emiatt azt hitte, hogy a tábornok nem engedelmeskedik a parancsnak és ezért leváltja. Kossuth féltékenysége: bárki lehet fővezér, csak ne Görgey legyen. Ismételten kinevezi a már egyszer csúfos kudarcot valló Dembinszkyt, aki a meg nem érdemelt bizalmat augusztus elején sorozatos vereségekkel „hálálja” meg. Végül ismét Bemhez fordul, aki tízezer főnél nagyobb sereget sose vezetett és őt nevezi ki fővezérré. Bem minden megfontoltság és tervezés nélkül, az elődjével sem egyeztetve, elegendő lőszer nélkül kezdi meg Temesvárnál a döntő csatát, ahol sebesülése miatt a sereg hamar vezér nélkül marad és visszavonul. A visszavonulást az utóvéd tüzérsége próbálja fedezni, magára vonva az ellenséges ágyúk tüzét. Az eredmény: teljes összeomlás. Ami egy nappal korábban sereg volt, az már csak egy züllött csavargóhad.
Többet akartunk, de a végén még azt is elvesztettük, amink volt. Menekülők ezreinek kellett elhagyni a hazát és az otthonukat, azért mert azok, akikre az országot bízták tévútra vezették őket. Akik maradtak, megtorlás áldozatai lettek. A tizenhárom aradi vértanú, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és még sokan (olyan 150-en) a nemzeti ügy mártírjai lettek, de fel kell ismernünk, hogy az a „nemzeti ügy”, amelyért meghaltak, tévút volt. Ha Kossuthnál bölcsebb elmék kerültek volna hatalomra, a háború, a magyarok erdélyi és délvidéki kiirtása és a kivégzések is elmaradhattak volna. A tizenhármak azon hadsereg ellen harcoltak, amelynek korábban hűséget esküdtek, sorsuk elkerülhetetlen volt. Batthyány mártíriuma az övékénél sokkal tragikusabb. Batthyány emelte fel Kossuthot, finanszírozta képviselővé választását és miniszteri kinevezéséhez is ő ragaszkodott. Csak ekkor ismerte fel, hogy konszolidáció és béke Kossuthtal nem lesz. Ettől fogva, ahol tudta akadályozta Kossuth terveit, de sikertelenül, miközben az Udvar Bécs és Pest egyre ellenségesebb viszonyáért, mint első számú vezetőt, Batthyányt, tartotta felelősnek. Batthyányt nem azért végezték ki, amit ő maga elkövetett, hanem azért, amit megakadályozni nem tudott. Ha később és nem már ’49 januárjában kerül fogságba, akkor valószínűleg életben marad. A véres megtorlás elég rövid időszak alatt lezajlott, akiknek ügye elhúzódott, azok már 1850-ben kegyelmet kaptak.
A fentebbiek mellett csak másodlagos jelentőségűnek tartom annak megállapítását, hogy vannak érvek arra, hogy a megtorlás törvénytelen volt. I. Ferenc Józsefet legfeljebb örökös királynak tekinthetjük ekkor, akinek nem volt joga ehhez, de ha a jogi oldalt nem is vizsgáljuk, akkor meg politikai baklövés volt. Ez a felfogás alkotmányjogi érvekkel akar szembemenni a realitásokkal. Egy (polgár)háború befejezésekor a győztes és vesztes viszonyába a győztes joga érvényesül. A lázadók sem álltak a törvényesség talaján és sokkal kevésbé hajlottak a megbékélésre (Lamberg meggyilkolása, Zichy kivégzése, trónfosztás), mint Bécs. Egyszerűen csak hűségesnek kellett volna maradni vagy legalább 1848 őszén vissza kellett volna térni a dinasztia hűségére és akkor biztosan elmaradt volna a megtorlás, de jó eséllyel az alkotmányossági problémákat okozó uralkodóváltás is.
A magyar történelmi tudat szempontjából legtragikusabb esemény azonban nem a vereség és az azt követő megtorlás volt, hanem Kossuth vidini levele. Ebben a röpiratban Kossuth példátlan erkölcstelenséggel és hitványsággal, félrevezetve a kortárs és a jövőbeni magyar közvéleményt is, Görgey árulásával magyarázta a szabadságharc bukását. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: elterelte a figyelmet saját nem éppen épületes tevékenységéről, másrészt meg hízelgett a magyar nemzeti büszkeségnek. („Mi vagyunk a legjobbak, csak árulás miatt buktunk el.”) Hosszú időre lehetetlenné tette, hogy a nemzet saját hibáiból tanulva készülhessen fel a történelem újabb kihívásaira. Tragikus, elszomorító, de egyben nevetséges lezárása a magyarság történelmének állítólag „legdicsőségesebb” időszakának.
Tags: HabsburgA királyság pozíciójábólMúlt
Forrás:regnumportal.hu
Tovább a cikkre »
