Kertész Imre kitüntetése alapjáraton beférne az elmúlt két évtized számtalan „óbazmegjeinek” sorába, és az ember elintézné egy keserű legyintéssel, meg egy nagyfröccsel. Amiért írni érdemes róla, az a döntés indoklása, és az erre érkező reakciók, mert ezek orvosi pontosságú diagnózisát adják a hazai közállapotoknak.
Adott egy kormányzat, amelyet négy hosszú esztendeje naponta nagyjából 10-szer antiszemitáznak le a magyarországi és a (Magyarországról megfelelően inspirált) külföldi sajtóban. Ennek a kormányzatnak valahogy mégis le kell vezényelnie egy holokauszt emlékévet. Pénzt adnak is rá bőven, de rendre elbénázzák az összes rendezvényt/megszólalást/kiadványt/szobrot. Utolsó mentő ötletként előhúzzák a kalapból a Nobel-díjas írót, aki nem csak holokauszt-túlélő, de még írt is róla egy könyvet. Persze ehhez kell némi fazonigazítás emberünk jobboldali nyilvánosságban nem túl menő imidzsén.
Hmm…lássuk csak! Mondjuk, hogy vallásos? Á, maga nyilatkozta, hogy hisz Istenben, de „a maga módján”. Legyen polgári jobbos? Nem, azt sem lehet, többször is mély utálatát és megvetését fejezte ki Orbánnal és kormányával szemben. Legyen akkor legalább messzire szakadt, de magyarságát őrző hazánkfia! Francba már, ez se jön össze, többször is világosan megmondta, hogy nem érzi magát magyarnak, legfeljebb „európainak”. Megvan! Legyen antikommunista ellenálló! ’45 után komcsi volt ugyan, de ’56 után kiábrándult, és erről még írt is! No, ezzel lenyomjuk majd a saját táborunk torkán is az öreget!
Hát, valahogy így születhetett meg Schmidt Mária Heti Válaszba írt kitüntetés-beharangozó cikke, amelyben erős felindulásból odáig is eljut, hogy Kertészt a hazai balliberális értelmiség kiközösítette, és ezért kellett külföldre költöznie. Manapság elég merész dolog ilyen kijelentést tenni, de én azért megkockáztatom: ennél veretesebb baromságot idén már nem olvashatunk. Lehet (sőt valószínű), hogy a Kádár-rendszert méla undorral átélő író nincs túlságosan oda a posztkommunista elitért. De ettől még – különösen Nobel-díja után – ők emelték a vállukra, ők hordozták körbe bálványként, az ő közegükben vált posztmodern ideológiai hadistenné, akinek már a neve is győzelemre viszi az antifasiszta hadakat.
Legalábbis máig. Kertész ugyanis elkövette azt a szörnyű, megbocsájthatatlan vétket, hogy bejelentette: átveszi Orbánék plecsnijét. Így aztán máris letaszították az Olümposzról. Sokak szemében többé már nem az Egyetlen Nobel-díjas Írónk, nem a haza önkéntes száműzetésbe vonult bölcse, az ország élő lelkiismerete – hanem szemét áruló, aki képes „ezektől” bármit is elfogadni. Vajon azokat, akik most vérben forgó szemmel „holocaustbohócozzák” Kertészt (és, akik két nappal ezelőtt még keresztre feszítettek volna bárkit, aki ezt megengedte volna magának), valaha, egyetlen percig is érdekelte valójában ennek az embernek az irodalmi teljesítménye? Vagy csak a kulturkampf hevében körbehordozható véres kardot láttak benne, akinek a művei (tökmindegy, mennyire jók, vagy rosszak), és különösen a nyilatkozatai kiválóan igazolják a saját valóságképüket?
Amúgy tényleg állati izgalmas kérdés, hogy Kertész miért fogadja el ezt a kitüntetést – nem a Fidesz-kormánytól, hanem úgy általában a magyar államtól. Egy ember, aki szabatosan és érthetően a világ tudtára adta, hogy „semmiféle szolidaritást” nem érez „az úgynevezett magyarsággal”, aki udvariasan arra kérte a vele interjút készítő újságírót, hogy „ne kössön engem Magyarországhoz”. Aki kategorikusan kijelenti, hogy „nem tartozom a magyar irodalomhoz”, és akit „Magyarországhoz a nyelven kívül semmi nem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet”, de ez a nyelv egy „közép-európai zsidó” számára „sosem lehet anyanyelv”. Vajon miért érzi úgy, hogy gazdagíthatja őt egy számára közömbös, sőt néha ellenségesnek tűnő közösség plecsnibe öntött tisztelete?
Nem az a kérdés, hogy Kertész Imre magyarellenes-e (Szerintem ezen a pályán számos hazai kollégája kilométereket verne rá), vagy, hogy egyáltalán magyar-e? Ezt mindenki eldöntheti maga ideológiai fixációi és vérmérséklete szerint. A lényeg az: ő magyarnak érzi-e magát? Erre a választ pedig többször és kristálytisztán megadta.
Az is teljesen meddő és értelmetlen vita, hogy irodalmi alkotóként megérdemelte-e a Nobel-díjat, vagy akár a mostani kitüntetést? Ízléseken nincs értelme vitatkozni, és különben is tudjuk, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. És máris a legfontosabb pontnál vagyunk: miért adjuk neki? Miért akarjuk ráerőltetni Kertészre a magyarságot, és miért akarjuk a magyarságra ráerőltetni Kertészt? Aki a nélkül is jó író (szerintem nem a közepesen unalmas Sorstalanság, hanem sokkal inkább pl. Az angol lobogóhoz hasonló kisregényei miatt), hogy magyar lenne – nekünk meg nélküle is bőven van kire büszkének lennünk.
Kertész Imrét nem gyűlölni kéne – csak tudomásul venni, hogy nem tartozik közénk. Nem bálványozni – csak néha olvasni, mert amúgy érdemes. És végképp nem kitüntetni – hanem békén hagyni végre, és csendesen lemondani róla. Ő maga döntött így, sem jogunk, sem szükségünk nincs rá, hogy ezt kétségbe vonjuk.
Balogh Gábor
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
