Tömény hányinger fog el már e név hallatára is, ismerve viselőjének – oly divatos szóval – identitását. Már ha van ilyenje egyáltalán. Persze nem mindegy, hogy a fentebbi mondat, meg a hozzá hasonlók tömkelege a minap hol jelent meg. Az Amerikai Népszavában. Ez orgánum címében még nem is olyan régen ott állt a „magyar” jelző.
Olyan ez, mint a Magyar Zsidó Lexikon esete. E mű eredetileg 1929-ben jelent meg Újvári Péter szerkesztésében. Aztán 1989 után hasonmásban napvilágot látott, de címéből kihagyták a magyar jelzőt. Van ilyen persze, pláne azoknál, akik azt mondják, ubi bene, ibi patria. Ahol a legtöbb a sékel, ott a legjobb. Vagy pláne, ahol minden sékelnél többet fiadzó médiacápaságra van esély.
Ilyesfajta médiacápának képzeli magát Kertész Ákos. (Most hadd ne firtassam eredeti nevét.) Aki hajszálpontosan ugyanazt teszi, mint egykor Göndör Ferenc (Krausz Náthán), Kun (Kohn) Béla sajtófőnöke. Aki a proletárdiktatúra alatt kevesellte a „burzsuj” áldozatok számát, majd amikor fordult a kocka, hangos antibolsevistának adta ki magát, a második világégés után pedig őskereszténynek és hős demokratának – ebbeli minőségében többek között Wass Albert és Nyirő József – Szamuely Tibor kedvenc szavával élve – „gajdeszbe küldését”. Aki mindezt éppúgy „üldözött emigráns”-ként tette, mint most Kertész.
De maradjunk most Kertésznél, mármint Ákosnál. A nevezett – jegyezzük meg: nem magyar, amerikai! – orgánum hétfői számában megjelent terjengős irományában (A bukás anatómiája) képletesen elérte a pöcegödör mélyét. Azonban a nagyobb szervi bajt mind nálam, mind olvasóimnál elkerülendő, csak mértékkel fogok belőle idézni.
„Mit tekintek én bukásnak? 1989-90-ben az ország ölébe hullott a szuverénitás. Ezzel csatlakozhatott volna a fejlett világ fő áramához, a main stream-hez, az euro-atlanti kultúrához, a liberális jogállamok, a parlamentáris demokráciák családjához. De a magyarság ezt a sanszot megbocsáthatatlan módon elpackázta: egy sci-fibe illő szaltó mortáléval visszaugrott az időben, és a Horthy korszaknál kötött ki. Hogy ma Orbán Viktor, Vona Gábor vagy a pityipalkó gyakorolja-e a diktatúrát, tökmindegy; a lényeg, hogy míg a világ 2015-nél tart, Magyarország az ezerkilencszázharmincas – méghozzá a magyar ezerkilencszázharmincas – években jár, és ez a nyolcvan évnél is sokkal nagyobb lemaradás emberi számítás szerint behozhatatlan. Mindörökre.”
Hát, ha a Horthy-korszaknál kötöttünk volna ki, most bajban lenne Kertész Ákos. Akkor ugyanis, tetszik, nem tetszik, el kellene mennie – dolgozni. Havat lapátolni, utcát seperni, levelet kézbesíteni, ha már a betűvetés végképp nem megy. No de hol vagyunk ettől?
„Orbán, ez a moral insanity, aki soha semmiben nem hitt, semmilyen vallása, meggyőződése, erkölcse, ideológiája nem volt, csak egyet akart konokul: totális hatalmat. És ami a hatalommal jár: kompenzálni minden sérelemért és kudarcért, ami pelenkás kora óta érte. Gyanítom, hogy még a korlátlan szabadrablás, a levegővétel természetességével űzött korrupció is csak másodlagos cél. Az első a hatalomgyakorlás kéje és mámora, a permanens sikerélmény, hogy minden szavára – mit szavára, minden gondolatára! – fanatikus alattvalók serege ugrik.”
Kertész beszél erkölcsiségen kívüliségről, ő nyilatkoztatja ki, ki moral insanity! Ha nem lenne tragikus a helyzet a mindenkori Kertészék miatt (Ákos csak egy a sorból), menten rekeszizomgörcsöt kapnék.
Maradjunk azonban a Horthyhoz való „visszacsatolás”-nál! „A visszacsatolás Horthyhoz szent Antall Józseffel kezdődött. Miért is avatjuk ma szentté? Nem csak azért, mert idejében meghalt. Azért is, mert ahhoz képest… szóval a nyilas Csurkához képest, a nyíltan náci Boross Péterhez képest, pláne Orbán Viktorhoz képest, hát már-már szentnek tekinthető.Ahogy Lenin is Sztálinhoz képest, ahogy Mussolini Hitlerhez képest, ahogy még Horthy Miklós is Szálasihoz képest mégiscsak ugye… szinte szerethető volt.”
Boross Péter „nyíltan náci”. Nem, erre még reagálni sem illik. Miként arra sem, hogy „Horthy Magyarországa pedig még a Bethlen konszolidációval följavítva is, akárhogy szépítjük: klerikál-feudális fasizmus volt”, meg hogy „Horthy egymillió ember haláláért felelős, mindenben kiszolgálta a nácikat”, akit ezért háborús bűnösként „ki kellett volna végezni”. Ha ezt tennénk, azt a látszatot keltenénk ugyanis, mintha az így nyilatkozót épelméjűnek tekintenénk.
De nem kevésbé árulkodó az alábbi mondat:
„A baloldal három cikluson keresztül nem volt képes buldózerekkel kiforgatni a magyar földből ezt a szimbolikus mocskot, ezt a fertőzetet, mert mással, a zsebek megtömésével, harácsolással, korrupcióval volt elfoglalva.”
Nem tudom, ki emlékszik még rá, de legjobb tudomásom szerint ilyet utolsójára a kilencvenes évek derekán Eörsi (Schleiffer) Istvántól hallottunk, aki szerint a Kádár-korszak legnagyobb bűne az volt, hogy a leginkább Csurka István által fémjelzett szélsőjobboldalt nem küldte a történelem szemétdombjára.
A legárulkodóbb mondat azonban, hogy Trianonban „ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető, a magyar szupremácia álomvilágában andalgó magyarság azt kapta, amit megérdemelt.”
Szóval Trianonban a magyarság „azt kapta, amit megérdemelt”.Amint ígértem, csak mértékletesen idézem Kertészt, noha minden egyes mondata szó szerint bicskanyitogató. A mérték pedig a fentebbi mondattal betelt, legalábbis nálam. Mondhatnók, kár szót fecsérelni reá tovább. Csakhogy ez teljesen nem így van. Kertész ugyan az óceánon túl eregeti szennyesét, de azért vannak jócskán, akik itt teszik ezt – és korántsem csak például Krausz Tamás. Nálunk, ebben az ugyebár nyilas, náci, antiszemita, homofób országban.
„Ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk” – idéztem már, ki tudja hányadszor, a népi bölcsességet. Még óceánról túlról sem. Ámde a jelek szerint ez csak azoknál van így, akiknek volt gyermekszobájuk. Viszont mindezek után hadd ne kelljen kibarchobáznom, mi az, amit leginkább megérdemelne – Kertész Ákos.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
