Keresztény cionizmus és zsidó parazitizmus egy újabb konfliktus tükrében

Keresztény cionizmus és zsidó parazitizmus egy újabb konfliktus tükrében

Az elmúlt évek legkomolyabb harci konfliktusa talán most már alábbhagy – egy ideig – az izraeli zsidók és többnyire gázai palesztinok között. Ilyesmi láttán a kívülálló nyugati ember számára vonzó lehet az „én nem foglalok állást, majd ők elrendezik egymás között” elve, de ez már önmagában is állásfoglalás, hiszen ha kormányaink beállnak egy oldalra, saját hallgatásunk és közönyünk annak az oldalnak a passzív támogatásává válik, főleg ha nem csak politikai, de anyagi, esetleg katonai segítséget is ad politikai hatalmi rétegünk az adott oldal számára.

Az araboknak igazuk van abban, hogy a nyugati ember (legalábbis a cionista-filoszemita kormánnyal rendelkező nemzetek tagja) nem vonhat vállat, mondván „ehhez nekem semmi közöm”, miközben kormánya politikai segítséget nyújt egy oldalnak, esetleg adójából is ad nekik. Ha a fehér ember nem képes saját kormányából kikényszeríteni, hogy ne szolgálja egy közel-keleti rezsim törzsi érdekeit egy konfliktusban (adott esetben akár nemzetbiztonsági kockázatot is eredményezve, például terrorizmus célpontjává válva ezzel), bizony valamilyen szinten köze lesz ahhoz a konfliktushoz a saját politikai elitjén keresztül. Egy szinten felelős az ember saját kormányáért: ha támogatja, azért, ha nem támogatja, de nem tudja elkergetni sem, akkor azért. (Hazánk igyekszik elsők között lenni a cionisták támogatásában, így volt ez most is.)

Mint ismert lehet már, a zsidó Philip Zelikow, az akkori Bush-kormány idején a Külügyminisztérium tanácsadójaként ismerte be, hogy Irak ellen Izrael védelmében indítottak háborút, „de az amerikai kormány nem akarja, hogy túlságosan erre koncentrálj retorikailag, mert ez nem egy könnyen eladható dolog” – mondta a Virginia Egyetem 2002-es előadásán. Donald Trump elnökként is hasonlóan nyíltan fogalmazott: nem az olaj, hanem Izrael védelme miatt vannak a Közel-Keleten. Később ezt meg is ismételte. De miért is segíti, támogatja annyi nyugati – köztük „nemzeti” – kormány olyan hevesen, sokszor konkrét (anyagi-katonai) áldozathozatallal a cionista rezsimet a térségben (avagy a zsidóságot bárhol)? Mindennek elemzése hosszas lenne, a 2020 januári Irán-ellenes katonai beavatkozás kapcsán már részben boncolgattam a kérdéskört. Egyrészt ez betudható a Nyugaton kiemelkedő hatalommal rendelkező zsidóságnak való hízelgésnek, politikai, karrierbeli haszon érdekében, de az alábbiakban inkább a térség geopolitikai eseményeinek úgynevezett „keresztény cionista” vetületét kívánom körüljárni, nem is annyira a direkt zsidó lobbiét – bár a kettő, mint látjuk majd, szorosan összeforr.

A jelenlegi zsidó-palesztin hadakozás részleteiben nem szeretnék túlságosan elveszni, de röviden érdemes összefoglalni, mert rámutat ismét, hogy nem a sokszor emlegetett „zsidó-muszlim” ellentétről van szó. A nyugati ember, főleg a nemzeti elkötelezettségű, alapvetően viszolyog a muszlimoktól (joggal), és kóserkonzervatívok ezt manipulálva igyekeznek kihasználni a cionisták szimpatikusabbá tételére: a „demokratikus zsidók” ugyanis „dzsihadista terroristák” ellen küzdenek, tartja a szólam. Valójában itt egy az emberi történelmet átívelő, tipikus etnikai konfliktusról van szó, ami természetes velejárója a különböző népek egy térségben való kényszerű együttélésének. Mint számos kutatás rámutatott már, a fajilag-etnikailag kevert társadalmak, térségek, a véres konfliktusok melegágyai (Arbatli et al., 2015; Vanhanen, 2012; és még sok más tanulmány).

 

 

Hagee érvei és történelmi-politikai analízisei még különösebben magas mérce nélkül is meglepően felszínesek, nevetségesek, szinte önparódiába fulladnak. Például szerinte „Ézsau leszármazottai voltak azok, akik kitermelték a történelem azon félvér zsidóit, akik az emberi képzeletet is felülmúló módon üldözték és gyilkolták le a zsidókat. Adolf Hitler Ézsau távoli leszármazottja volt.” Az Izrael védelmében írt könyvének Az apák bűnei című fejezetében így gerjeszt szégyenérzetet keresztény táborában:

Amikor az átlagos amerikai az antiszemitizmusról hall, valószínűleg Hitlerre és a nácikra gondol, vagy az al-Káidára, és a militáns dzsihadista terrorista szervezetekre. Talán a Ku Klux Klánra vagy „szkinhedekre” gondolnak. Valójában az antiszemitizmus gyökere és annak teljes struktúrája a kereszténységben található, egészen a keresztény egyház korai napjaitól kezdve. Amíg nem fogadjuk el az antiszemitizmus valódi eredetét, nem fogjuk tudni megfelelően kezelni ezt a legkirívóbb bűnt. (John Hagee: In Defense of Israel, 2007, 17. o.)

Jól mutatja az, hogy Hagee egy rendkívül tudatlan ember – vagy rendkívül szégyentelen hazudozó –, hiszen közismert, hogy a zsidókat már jóval a kereszténység előtt a későbbiekhez hasonló módon bírálták (ahogy nem keresztény kultúrákban is így van ez azóta is). Ugyanott ezzel az infantilis érvvel foglalja össze könyve alapjait: „A keresztény antiszemita merő gondolata egy oximoron, egy teljes ellentmondás. Az antiszemitizmus a gyűlölet szinonimája. A kereszténység a szeretet szinonimája.” Mindez annak fényében még inkább nevetséges, hogy Hagee szerint minden antiszemitizmus, ami a zsidóság (vagy Izrael) bírálata, bármilyen higgadt és jogos – de a szentség nem bírálható, így aki egy ilyen istenkáromlást követ el e szentségek merő bírálatával, az nem keresztény, avagy „szellemileg halott keresztény” – ahogy ő fogalmaz ugyanott.

A zsidókat természetesen más mércével méri: szerinte a szó szerint terrorista Irgun egykori vezére, a későbbi izraeli miniszterelnök Menáchém Begín egy „szabadságharcos volt, akinek célpontja mindig brit katonai személyzet volt, vagy olyanok, akik zsidóellenes felfegyverzett harcosok voltak” (uo., 211. o.) Természetesen közismert, hogy célpontjaik között arab civilek is voltak és sok más egyéb. Hagee szerint a Dávid Király szálloda felrobbantása „nem terrorista cselekmény volt – az két hadban álló csoport közötti összecsapás volt.” (uo., 212. o.)

 

 

Egy olyan korban, amikor a kereszténység eleve rendkívül mély szintre süllyedt már a sok szivárványzászló-lobogtatás és migránsok lábcsókolgatásának közepette, az sem kizárt, hogy az egyszerű, megvezetett cionista keresztény emberek a bennük még talán valahol szunnyadó és elnyomott etnocentrikus és belcsoport-szempontú ösztöneiket élik ki azáltal, hogy ha sajátjukat nem is (elvégre az bűn lenne), legalább egy másik csoportot segíthetnek annak faji-etnikai harcaiban, konfliktusaiban. Ha ez így van, akkor a manipulátorok nem csak a vallásosságot és szégyenérzetre való fogékonyságot, de az evolúciósan hasznos etnocentrikusságot is kizsákmányolják, annak káros félreirányításával.

De van még egy rétege a cionista keresztény manipulációnak: előszeretettel használnak fel „antiszemita” elemeket, például a „globalisták” kapcsán, ahogy Hagee illuminátus-szerű világkormányt akaró pénzemberekről beszél, köztük a Rothschildokról (akiknek a cionizmusban játszott szerepét nem említi), vagy amikor George Soros kapcsán teszik azt, aki szerintük „egy magyar-amerikai üzletmágnás” (Paul McGuire és Troy Anderson: Trumpocalypse, 2018, 229. o.), vagy „magyar milliárdos és korábbi nácikollaborátor” (Stephen Strang: God and Donald Trump, 2017, 46. o.). Ezzel szemben a valóság az, ahogy arra Soros fia, Alexander már rámutatott, hogy apja zsidó identitása miatt akar multikulturalizmust, mert az szerinte biztonságos a zsidók számra. A keresztény cionisták a „globalisták” és „pénzemberek” (akik gyakran zsidó érdekek mentén munkálkodó zsidók) kapcsán érzett ellenségességet terelik el a zsidóságtól, majd ezen „globalisták” elleni küzdelem szólamaival a megvezetett hívők pénzét és támogatását pont zsidó célokra használják fel.

Izrael-pártiság mint egyoldalú viszony

És mialatt ezek a fajáruló keresztények szolgalelkűen esedezve szolgálnak idegen érdeket, addig viszonzásul (saját zsebeik megtömésén túl) semmi sem történik, sőt: a cionizmus egyik alaptétele a hűtlenség, amint azt Barry Trachtenberg, a zsidó történelem szakértője elmondta egy amerikai bizottsági ülésen 2017-ben: „az igazság az, hogy [az Izraelhez, semmint a gazdanéphez való hűség] a cionizmus egyik alapvető tétele, és ha visszamegyünk, és megnézzük Theodor Herzl kijelentéseit, aki tulajdonképpen a cionizmus alapítójának számít, ő elég világosan érvelt azzal, hogy a zsidók egy nép, és így haszontalan számukra hazafiasnak lenni azokhoz az országokhoz, amelyekben élnek.”

 

Ezt szem előtt tartva érdemes visszatekinteni egy kicsit Köves Slomó 2018-as, saját szektás lapjának adott egyik interjújára, melyben a fenti téma kapcsán így vélekedett:

A magyar zsidó közösség szempontjából, a magyar kormány részéről vállalt Izrael-barátság talán a lehető legfontosabb eszköz lehet a magyar társadalomban fellelhető antiszemita érzelmeknek a visszaszorítására. Magyarországon a politikai pártoknak és a hatalomnak nagy szerepe van az emberek gondolkodásmódjának alakításában – sokkal inkább így van ez nálunk, mint a nyugat-európai országokban, és az, hogy a magyar kormányfő – aki a társadalom egy részének körében mindenképpen – rendkívül népszerű és sok követővel rendelkező politikai vezető, Izraelt követendő példaként állítja Magyarország elé, mindenképp pozitív üzenettel bír. […] Mindemellett az a tény, hogy a magyar vallásos zsidó vallásos közösségek [sic!], az EMIH közvetítő és építő szerepet tud vállalni ebben a kapcsolatban, mindenképp nemcsak az ügy szempontjából, hanem közösségünk súlyának és megítélésének kontextusában is nagy jelentőséggel bír. Hiszen ha az emberek azt látják, hogy a zsidó közösség közvetít ebben a kapcsolatban, akkor az a társadalmi súlyt, a társadalmi beágyazottságot erősíti. (Egység, XXVIII. évfolyam, 109. szám, 2018. augusztus, 10-11. o.)

Ne keressük Köves elemzésében a magyar érdeket, mert természetesen azt nem feladata képviselni – a magyar kormányé lenne az, de itt Köves éppen arról beszél, hogy az Izrael-barátság a zsidóság érdekeit szolgálja, őket teszi szimpatikusabbá, ha a népszerű politikai elit azt a népnek úgy állítja be. Mint fogalmaz: „Egy átlag magyar ember szemében is, Izrael a zsidó állam, amely a zsidó embereket képviseli és ezért, ha a magyar miniszterelnök pozitívan áll a zsidó államhoz, akkor azt úgy értékelik, hogy az általuk tisztelt vezető pozitív a zsidókkal szemben. Ennek biztosan sokkal nagyobb hatása van, mint ha sértődötten protestálunk.” (uo., 13. o.) De miért is lenne hasznos a magyarságnak a zsidóság és Izrael szolgálata? Világos, hogy mindez egyoldalú.

Köves szerint „Nehéz helyzetben van egy jobboldali politikai vezető, hiszen a magyar jobboldal nemzeti panteonjában nehéz olyan példaképeket találni, akik teljesen tiszták voltak az antiszemitizmustól.” Továbbá:

De ha azt vesszük figyelembe, hogy van egy új, a jelent és a jövőt meghatározó kapcsolat, amin keresztül bizonyos súlypontokat máshová lehet és kell helyezni, akkor szerintem ez egy jó út. És Izrael egyértelműen egy ilyen pont. […] Érdekes kitörési lehetőség ez arra, hogy a magyar jobboldal megtisztítsa magát attól az antiszemita folttól, ami közel száz éve rajta van. Szerintem nekünk, zsidóknak nem az a feladatunk, hogy ezt a foltot mindig megpróbáljuk „visszavasalni a ruhájukra”, hanem, ha van egy ilyen tendencia, akkor inkább legyünk készek a jövőt meghatározó pragmatikus szövetségkötésekkel segíteni egy politikai közösség új pozitív önpozicionálásában. (uo., 12. o.)

Hírdetés

Értsd: a magyarság bűne a történelmi antiszemitizmus, így vezeklésül tessék szépen Izraelt készségesen kiszolgálni, s ők, a zsidók, kegyesen segítenek majd ebben a letérdelésben. Egy gerinces nemzeti magyar az efféle arcátlanság miatt az asztalra csapna az évi félmilliárdos TEV-támogatás és egyéb adományok, illetve a terrorállamuk segítése helyett, de sajnos nem rendelkezünk valóban gerinces és valóban nemzeti kormánnyal. „Közel száz éve” (valójában sokkal több mint száz éve, lásd: Istóczy Győző majd az Országos Antiszemita Párt) folt inkább az efféle zsidó befolyásgyakorlás: Istóczy korától Kun Bélán keresztül Rákosin át máig. A történelmi „magyar jobboldal” kiemelkedő („antiszemita”) alakjai, írói, szakértői, kutatói, katonái, önfeláldozói helyett a valódi folt az, hogy az ilyen Köves-félék rendelkeznek kulccsal Orbán és társainak ajtajához, és hogy azok egy idegen állam hátsófelét tisztogatják szolgalelkűen. Köves így folytatja:

Magyarországon azért érezzük rossz szájízűnek ennek a politikában használt keresztény identitásnak az említését, mert a múlt század 20-as, 30-as éveiben a „keresztény” kódszó volt arra, hogy nem-zsidó. […] Én zsidóként örülök annak, ha a „keresztény”-t kiegészítjük a „zsidó” előtaggal, és a „zsidó-keresztény Európa” kifejezést használjuk, részben azért, mert ezzel egyértelművé tesszük, hogy a „keresztény” alatt nem a fent említett antiszemita politikai irányt értjük, részben pedig azért, mert meggyőződésem, hogy a kereszténység civilizációs vívmányai valóban a zsidóságban gyökereznek. (uo., 13. o.)

Sokakkal ellentétben a „zsidó-keresztény” megnevezéssel nincs gondom, zsidó gyökerű ábrahámi vallás lévén, annak kapcsán pedig, hogy az Újszövetséggel, a hellén és európai pogány elemek hatásával (lásd: Duchesne, 2006), illetve az elmúlt kétezer év keresztény-zsidó konfliktusaival ez mennyiben módosult, itt most nem kívánok új témát nyitni. Azt röviden azonban érdemes megjegyezni, hogy a kereszténység „civilizációs vívmányai” pont a zsidó gyökerektől való elszakadásnak, a zsidóságtól való eltérésének köszönhetők, semmint az azzal való hasonlóságoknak. A közelmúltban a Harvard Egyetemről Joseph Henrich evolúciós biológus mutatott rá részletesen könyvében arra, hogy a nyugati fehér népek sikere a tudományok és minden egyéb „civilizációs vívmányok” területén szerinte annak volt köszönhető, jelentős mértékben, hogy a kereszténység kiiktatta a klánszerű berendezkedést, előidézve egy erősebb individualizmust, mely a kreativitás és innováció egyik fontos eleme (Henrich, 2020).

Amit a liberális Henrich nem vesz figyelembe (mert az a jelentősen genetikailag adott jellemvonások elfogadását jelentené), de amire más szakértők meggyőzően rámutattak már, az a nyugati fehér emberben – a kereszténység előtt is megfigyelhetően – eleve jelenlévő erősebb hajlam az individualizmusra, illetve egy eleve jelenlévő alkat, melyből a világ egyéb fajtáihoz képest nagyobb valószínűséggel ered kreativitás, művészi hajlam, igazságérzet stb., semmit a törzsi érdekre való merev fókuszálás. (MacDonald, 2019; 2020; 2021). A civilizációs vívmányoknak több közük van a fehér emberhez, semmint a valláshoz, ezért is találunk történelemformáló filozófiai, tudományos és művészi kreativitást már a kereszténység előtti Európában (például a görögöknél), és ezért is hiába van jelen (régebb óta, mint Európában) és domináns a kereszténység például Etiópiában, mégsem látjuk ugyanazt a tüzet az emberi szikra nélkül. A zsidóság a nyugati keresztényekkel szemben történelmén keresztül a mai napig egy befelé forduló, etnocentrikusabb, klánszerűbb, dogmatikusabb nép és vallás (Köves maga is egy messianisztikus, etnocentrikus szekta vezetője), az eleve individualistább, aztán még kevésbé etnocentrikussá formált európaiakkal szemben. A kreativitás terén a zsidóság szinte csak a fehér ember által már létrehozott eszközökkel volt képes valamit is kezdeni, ráadásul „érdemei” között jellemzően a már felállított dolgok bomlasztása látható: kommunizmus, pszichoanalitika, posztmodernizmus, kritikai elmélet, dekonstruktivizmus, expresszionizmus, genderelmélet stb.

Vallásosság és manipuláció

Amellett, hogy a vallásos meggyőződés és gyakorlat mit jelent valakinek személyes szinten, annak csoportszintű funkciója is van. Az amerikai Binghamton Egyetem evolúciós biológus és antropológus professzora, David Sloan Wilson a vallásosság szekuláris, társadalmi hasznosságáról így írt:

Valami annyira megfontolt – időt és energiát igénylő, szellemileg kimerítő – mint a vallás, nem létezne, ha nem rendelkezne szekuláris hasznossággal. A vallások főleg azért léteznek, hogy az emberek együtt érjenek el rajta keresztül olyasmit, amit egyedül nem tudnának. A mechanizmusok, melyek a vallásos csoportokat segítik, adaptív egységekként funkcionálnak, beleértve magukat a hittételeket és gyakorlatokat, melyek miatt a vallás titokzatosnak tűnhet azok számára, akik kívülállók. (David Sloan Wilson: Darwin’s Cathedral: Evolution, Religion, and the Nature of Society, 2002, 159-160. o.)

A teológia és evolúciós pszichológia területéről Edward Dutton professzor szerint a vallásosság egy olyan evolúciósan kialakult tulajdonság, mint például az erotikus vágy, a veszélytől való félelem stb. Ha egy morális isten figyel minket, nagyobb valószínűséggel cselekszünk annak mentén, amit az az isten helyesnek ítél, s mivel a csoport túlélését elősegítő dolgokat mint Isten (vagy istenek) akaratát szövi bele a vallás a társadalmi gyakorlatba, a csoportérdek érvényesül a vallásos egység következtében. Megfigyelhető ennek mentén, hogy a vallásosság pozitívan függ össze az egészséggel, gyermekvállalással, érzelmi stabilitással, a csoportbeli összetartás és együttműködés elősegítésével pedig eredményesebbé teszi a külső veszélyek elleni harcot, így védelmet is biztosít. Mivel megfigyelhetően a stresszes időszakokban erősödik fel a vallásosság (személyes és társadalmi szinten egyaránt), így az tekinthető egyfajta túlélési ösztönnek is. (Edward Dutton: Religion and Intelligence – An Evolutionary Analysis, 2014, főleg a 3. fejezet; valamint Making Sense of Race, 2020, vonatkozó fejezet.)

Bradshaw és Ellison (2008) rámutat, hogy 19-65 százalékban genetikai alapú a vallásos mentalitás és alkat, így az egy univerzális emberi vonás. Ezért is láthatjuk azt, hogy a vallástalan emberek is jellemzően helyettesítik azt valami mással: ideológiák, ezotéria, különböző „rajongói csoportok” stb. Például az evolúciósan hasznos vallásos törvényeket és értékeket a multikulturalista vallás dogmái váltják fel a liberálisban – a fő gonosz és az eretnekek, a szent tehenek, az eredendő bűn, gyónás és önostorozás, az ígéret földje stb. mind megtalálható saját, szekuláris vallásukban. A jelentős különbség az, hogy mindez a belcsoport evolúciós fittségét bomlasztja, az idegen érdekeit helyezvén előbbre a saját csoporténál, a férfi-nő kapcsolatokat szétmarja, negatív hatással van a gyerekvállalásra és így a demográfiai életképességre, illetve felerősíti a szexuális devianciák szociális-kulturális dominanciáját (ami önmagában romboló hatású), többek között.

 

Ha valakik a vallásosság ezen „szekuláris funkcióját” felismerik és a vallás alaptételeit sikeresen manipulálják, képesek az adott vallásos csoport saját csoportérdeke helyett saját külcsoport-érdekük felé terelni annak hasznosságát. Ez történt a kereszténység cionista ágazatának esetében. Luther Márton zsidóság elleni uszítása például saját csoportjának érdekeit szolgálta egy arra káros csoport kirekesztésén, vagy legalábbis megregulázásán keresztül: a zsidóknak ez ugyan rossz, de csoportkonfliktus esetén állást kell foglalni. Luther saját csoportjának szolgálatába állította a vallásos mentalitást, de ugyanígy a cionisták most saját csoportjuk szolgálatára használják fel ugyanazt a vallásos érzületet. Ezek a megvásárolt, vagy hithűn megtévesztett cionista keresztények saját csoportérdeküket vagy elhanyagolják, vagy aziránt nyíltan ellenségesek (az „rasszista”, „antiszemita” stb.), és elsődleges inkább egy idegen csoport szolgálata. Akkor is, ha saját csoportjukat kell büntetni („gyűlöletbeszéd-törvények” stb.), akkor is, ha saját forrásaikat – mint anyagiak – saját maguk helyett idegenekre fordítják. A vallásosság evolúciós funkciójának perverziója ez, főleg annak figyelembevételével, hogy pont arról a zsidóságról van szó, amely történelmileg nem ismeri el a kereszténység alapjait, Jézust elátkozza, a megtérést elutasítja. Izrael kapcsán is megmutatkozik mindez: a politikai elitük tűrése-támogatása mellett a keresztényellenesség nem ritka, ennek ellenére Izrael és a zsidóság szent, gyakorlatilag Jézus karakterét váltják fel.

Egy magyar, egy amerikai, egy német vagy norvég keresztény cionista saját csoportjának az égvilágon semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ő egy közel-keleti ország népét támogassa (politikailag, morálisan, anyagilag, esetleg katonailag vérét áldozva is) – sőt, akár káros is lehet az. A mély és természetes vallásos alkat manipulálásán keresztül ugyanakkor van minderre egy nagyon erős motiváció: ezt hívjuk „erőfeszítéses kontroll”-nak a pszichológiában, mely „egy alkatbeli tulajdonság, aminek része az egyén impulzusainak és viselkedésének önszabályozására való hajlam, hogy az egyén önmagát egy cél felé motiválja akkor, amikor ellentmondásos érzések állnak fenn…”  (Atherton, Lawson és Robins, 2020; lásd még: MacDonald, 2008).

Zsidó anticionisták?

Bár akadnak valóban anticionista zsidók, az a jellemző kép tárul elénk a leghangosabb „anticionista” csoportok kapcsán, hogy a zsidó felsőbbrendűséget hirdető, etnocentrikus faji aktivizmus, amit zsidók művelnek, valahogy a „fehér rasszizmus” esernyője alá kerül, egyszersmind elterelve a figyelmet a cionizmus zsidó jellegéről a sokkal divatosabb fehérellenesség területére. Ezt jól illusztrálja a viszonylag népszerű (és Gázában is aktív) Code Pink anticionista női mozgalom zsidó vezetője, Ariel Gold, aki büszke zsidóként héber szöveggel és zsidó jelképekkel is ellátja Twitter-fiókját. Gold a zsidó milliárdos Sheldon Adelson halálakor így írt: „Sheldon Adelson meghalt. A világ egy biztonságosabb hely lesz rasszista gyűlölete és a fehér szupremácizmus általa való anyagi támogatása nélkül”. Adelson egész életében szinte mérhetetlenül nagy összeget fektetett számtalan zsidó szervezetbe és ügybe, szó szerint többször is kijelentve, hogy Izrael és a cionista ügy számára a legfontosabb: Amerikában született és élt mindig ugyan, de eltemetve Izraelben van. Gold persze érti, hogy a zsidó nem hagyományos értelembe vett fehér ember, máskülönben szerinte az ún. holokauszt fehérellenes népirtás lett volna, az „antiszemitizmus” pedig fehérellenes rasszizmus, de nem így gondolja, mert ismeri a különbséget zsidó és fehér ember között.

 

Hasonló fehérellenes félrebeszéléssel él a szintén népszerű Zsidó Hangok a Békéért (JVP) nevű anticionista szervezet, mely szerint „A telepes gyarmatosítás és a fehér szupremácizmus az a helyes, holisztikus keret, amelyen belül megérthetjük Izraelt, Palesztinát, és az Egyesült Államokat…”. Elemzésük és anticionista hittételük szerint „teljesen világos, hogy a korai cionista vezetők egyszerre voltak az áldozatai és tudatos ügynökei a fehér felsőbbrendűséget hirdető gyarmatosításnak”. A zsidó logika szerint „gyakorlatilag minden gyarmatosított és elnyomott csoport magáévá teszi az elnyomóinak szemeit, ahogy azt Frantz Fanon olyan ékesen megfogalmazta. A nők lehetnek a patriarchátus ügynökei, a feketék magukévá tehetik a fehér szupremácizmust, az LMBT-emberek magukévá tehetik a homofóbiát. Bizonyos értelemben mindannyian gyarmatosítva vagyunk valahogy.” Az ember azt hinné egy fehérellenes szervezettel van itt dolga, ahol a zsidó áldozat, de elvileg ez egy anticionista állásfoglalás – zsidó módra, persze.

Az i-re a pontot viszont csak most teszik fel:

Hasonlóan, a klasszikus antiszemitizmus önmagában a Birodalom eszköze – a zsidók bűnbakok mint egy „titkos társaság”, mely irányítja a világ gazdaságát, célszerűen elterelve a figyelmet a valódi testületi, kormányok általi és katonai forrású globális gazdasági kizsákmányolásnak és irányításnak potenciálisan ellenálló mozgalmakról. […] A legfontosabb, hogy a szabadságért zajló palesztin küzdelmet ne annak történelmi és politikai elszigeteltségében mutassuk be – ahogy azt sokan teszik –, mint egy egyedi és kivételes történetet, például a józan amerikai külpolitika hatalmas zsidó lobbi általi eltérítéseként, hanem inkább meg kell értenünk, hogy mindez része egy sokkal nagyobb keresztény európai gyarmatosításnak, kapzsiságnak és fehér szupremácizmusnak –, ami máig zajlik mindenhol.

Így tehát valami fehér cionizmusnak a zsidóság valójában az áldozata ebben a narratívában, ahol a zsidók nem rendelkeznek kiemelkedő befolyással, nem hatnak az amerikai külpolitikára sem, annak felvetése „antiszemitizmus”. A fehér ember és a keresztény az ellenség, a zsidó, még ha rosszat is tesz, csak áldozati szerepe miatt „magáévá tette” a fehér ember gonoszságát, és míg ez az „európai gyarmatosítás” valahogy „zajlik mindenhol”, addig a zsidóságnak nincs jelentős ráhatása semmire sehol…

Ezeket az anticionista zsidókat nevezi Gilad Atzmon zsidó zenész és publicista anticionista cionistáknak: „Gondolom, a háborúellenes és palesztinszolidaritási mozgalomból egyre több ember tudja ezt ma már: itt liberális cionistákkal van dolgunk, akik egyre többször működnek irányított ellenállásként, de többnyire csak ACC-k (anticionista cionisták)” – írta korábban. Atzmon nem csak az izraeli cionista háborús bűnöket és embertelen tetteket bírálja, de a nemzetközi zsidó befolyás negatív vetületeit is, ellenben az átlagos „anticionista zsidóval”, akik jellemzően – mint fentebb is láthattuk – tagadják annak létét is, és inkább a fehérekre terelik a felelősséget.

Valóban, az ausztráliai Monash Egyetemről Philip Mendes tanszékvezető egyik könyvének A cionizmus és Izrael baloldali zsidó kritikusai című fejezetében mutat rá arra, amit a bevezetőben így foglal össze:

Ez a fejezet a cionizmust és Izraelt érintő baloldali zsidó hozzáállást elemzi, kiváltképp a cionizmusnak és Izraelnek az elmúlt évtizedekben egyre jelentősebb és hangosabb zsidó kritikusait. Amellett érvelünk, hogy ezen zsidó kritikusok többsége nem anticionista, hanem ők inkább baloldali cionisták, vagy nem cionisták, akik kritizálnak bizonyos izraeli irányelveket, de ugyanakkor támogatják Izrael zsidó államként való további fennmaradását. A zsidóknak általában, illetve a baloldali zsidóknak csak egy nagyon kis része tekinti magát olyan anticionistának, aki elutasítja a cionizmust és Izraelt mint olyat. (Philip Mendes: Jews and the Left: The Rise and Fall of a Political Alliance, 2014, 266. o.; lásd még itt.)

Amint arra egy másik valóban anticionista zsidó, Philip Weiss, a Mondoweiss portál szerkesztője rámutatott nemrég: „Mi a helyzet a liberális cionistákkal? Nos, két szék közé ültek megint. Az amerikai liberális cionisták azt mondják, ők progresszívak, akik megvetik a megszállást. De úgyszintén szeretnék jó hírüket megőrizni az Izrael-lobbinál és az egyesült zsidó közösségben (értsd: az idősebb, donorrétegben). És úgy tűnik, hogy megítélésük a hivatalos zsidó közösségben fontosabb, mint progresszív értékeik”. Jellemzően – mondja Weiss – az ilyenek csak szólamokat ismételgetnek, de nem tesznek igazán semmit: „Fáradságosan kritizálják az izraeli megszállást, de nem akarnak semmilyen valós következményt a megszállás miatt. Támogatják továbbra is az évi 3,8 milliárdos USA általi segélyt Izraelnek, csökkentések nélkül, a rémtettek ellenére.” Máshol így ír: „Ugyanezek a szervezetek ellenzik az USA általi katonai segélyek csökkentését az ország számára, és elítélték a békés BDS-kampányt mint antiszemitizmust. […] Nos, ez [a megszállás] már 53 éve zajlik, mert nem volt soha igazi külső nyomás. És a dolgok csak rosszabbra fordultak Ciszjordániában és Gázában, a liberális cionisták aggodalmainak ellenére.”

Képmutatás a jobboldalon is

Ironikus és gusztustalan látni a sok konzervatívot, amint a zsidók kapcsán véresszájú faji sovinisztákká válnak, hirtelen a „zsidóknak járó földről” szónokolva felhevülten, néha az etnikai tisztogatást is nyíltan támogatva. Ugyanezek a konzervatívok soha nem mondanának semmi hasonlót saját fehér fajtájuk, nemzeteik, országaik védelmében – sőt, esedezve-botladozva igyekeznek a baloldalt is beelőzve rámutatni arra, hogy mennyire elfogadhatatlan bármiféle (fehér) nacionalizmus, és hogy ők mennyire „színvakok”. A liberális zsidók esetében is hasonló látható gyakran: a beszélgetős műsorral rendelkező Dave Rubin egész életében liberális (és homoszexuális) volt, amíg el nem kezdett dörgölőzni a konzervatívokhoz, immár az „én liberális vagyok, de a baloldal béna, a konzervatívok nem is olyan rosszak” karaktert játszva, ami a konzervatívoknak is imponál: „látod, még a liberális, homoszexuális zsidó szerint is rasszista a baloldal, mi pedig nem vagyunk homofóbok!” – tapsolják meg magukat. Nos, a palesztin-zsidó konfliktus kapcsán Rubin álarca lehull, és ő is Blut und Boden módba vált, arról beszélve, hogy Palesztina nem létezik, soha nem is volt, az csak egy terület, ahol arabok is éltek, ráadásul azok nem fogadtak el semmilyen (arcátlan és megalázó) „béketervet”, így ez van. A „palesztinok nem egy nép” érve nem ritka, ahogy a „nincs is olyan, hogy fehér ember, csak németek, franciák stb. léteznek” is az. Taktikai nihilizmus.

 

Stephen Sizer anglikán vallási vezető és a keresztény cionizmus szakértője, több témába vágó könyv írója, így vélekedik az irányzatról:

 

Kijelentem, több mint 10 év diplomaszerzés utáni kutatás után, hogy a keresztény cionizmus a legnagyobb, legvitásabb és legpusztítóbb lobbi a kereszténységen belül. Elsődleges felelősséggel rendelkezik a Közel-Kelet feszültségeinek folytonossága iránt, Izrael gyarmatosító, apartheid-szerű irányelve iránt, és amiért aláássa az Izrael és Palesztina közötti békefolyamatokat.

Ez valamelyest naiv, mert Izrael irányelvei és a soha komolyan nem gondolt „békefolyamatok” nem a keresztények, hanem a zsidók miatt alakulnak úgy, ahogy – a keresztények csupán (jelentős) támogatást adnak mindehhez. Ha az evangélikusok ilyen hatalommal rendelkeznének, akkor más területeken is megnyilvánulna ez: abortusz-ellenesség, „LMBT”-ellenesség, a „homoszexuális házasság” megakadályozása stb. Valamiért azonban a keresztény cionisták csak a cionizmus terén tudnak jelentős befolyással rendelkezni. Ez a valami pedig a már adott zsidó befolyás megléte, ami olajozottá teszi nekik a gépezetet.

Mindenesetre Sizer, ha felemásan is, de legalább ellenáll a vonulatnak. Nincs egyedül, mint írásában rámutat, több jeruzsálemi keresztény vallási vezető fogadott el közös nyilatkozatot az „eretnek” irányzat ellen, melyben így fogalmaznak: „Elutasítjuk a keresztény cionizmus tanításait, melyek lehetővé teszik és támogatják azokat az irányelveket, melyek elősegítik a faji kizárólagosságot és folytonos háborúskodást, az univerzális szeretet, megváltás és megbékélés evangéliuma helyett, amit Jézus Krisztus tanított.”

Konklúzió

Egy érvelés szerint a fehér nacionalistáknak támogatniuk kéne a cionistákat, mert ők is nacionalisták, és ez így tisztességes. A válaszom erre, hogy a cionizmus nem nacionalizmus, hanem etnikai parazitizmus: nem csak a palesztinok és arabok kárára, de – és minket ez érdekel főként – saját fehér nemzeteink kárára úgyszintén. A cionizmus lételeme, hogy a diaszpóra zsidóságán keresztül manipulálja nemzeteink politikai (és akár kulturális) irányvonalát, a mi forrásainkat (legyen az anyagi, emberi) saját céljaikra irányítják, s közben nemzeteinket akár törvényi szinten korlátozva tartja kordában, hogy ellenállni se akarjunk (emlékeztetőül: a hazánk által is elfogadott IHRA-féle antiszemitizmus-meghatározásnak része az anticionizmus is).

A cionizmus egyik ősapja, Moses Hess (1812-1875) szerint Izrael egy nemzetközi zsidó bázis lenne: „A válasz, Hess szerint, a zsidók politikai megszerveződése kéne legyen, illetve egy zsidó állam felállítása Palesztinában, hogy az egy spirituális központként és a politikai akció bázisaként szolgáljon…” – írja a Zsidó Virtuális Könyvtár. Valóban: mivel a zsidóság (köztük a cionisták zöme is) ragaszkodik ahhoz, hogy a diaszpórában (értsd: nemzeteink testében) maradjon, és itt gyakoroljon befolyást ránk, Izrael inkább egy bázis mindehhez, semmint nemzetállam. Egy nacionalista el kell utasítsa az ilyen elemek bármilyen támogatását, sőt: kötelessége kiiktatni ezeket. Támogatni azt, ami kihasznál minket és kárt okoz nekünk, nem nacionalista álláspont. (Ráadásul ugyanezt a logikát a másik oldalra is alkalmazhatnánk: nacionalistaként miért ne támogassa az ember a terrorizált és megszállt palesztinok szabadságharcát, ha már annyira támogatni akar valakit?)

A legideálisabb irányelv egy fehér nacionalista számára ebben a kérdésben, véleményem szerint, nem a közömbösség (lévén az indirekt támogatás, ha kormányunk nélkülünk is állást foglal), és nem a palesztinok direkt megsegítése (nem a mi harcunk ez), hanem inkább mindenféle segítség és támogatás megtagadása a „parazita bázistól”: a térség lakói elrendeznék törzsi-vallási konfliktusaikat maguk között. Egy magára hagyott Izraellel a közel-keleti népek könnyen rendezhetnék a vitát (persze részben ezért is fontos a zsidóknak befolyásuk megtartása a Nyugaton). Akárhogy is alakuljon: ahogy a helyi népek nem kérnek a zsidókból, ha távozniuk kellene onnan, mi is köszönjük, de meglennénk nélkülük. Van már itt elég, akikkel pedig nekünk kell a vitát elrendezni.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »