Tóth Gábor, az ELTE Savaria Egyetemi Központ docense döbbenetes képet festett a Nyitra folyó menti város határából előkerült csontok alapján: az életmód, a fizikai igénybevétel és a betegségek miatt gyakorta csak nagyon rövid ideig éltek a honfoglaló közösség tagjai.
A szakember a Komáromi Napok keretébe illeszkedő „Komáromi mérföldkövek” c. konferencián adott elő. A naszvadi részletek előtt vázlatosan kontextusba ágyazta a témát. A források alapján 902 körülre tehető a mai Komárom környékének benépesülése.
Mivel nagyon „divatosak” manapság a genetikai kutatások alapján levont következtetések, így Tóth Gábor kitért erre a kérdéskörre is.
„Gondoljunk bele, hogy a honfoglaló magyarság sem volt egységes, többféle népcsoportja és etnikai összetevője volt. Egyszerűen sok minden függ attól, hogy honnan vesszük a mintát, mely ásatási anyagból, mely temetőből”
– szögezte le, ugyanis a kutatók számos módon rokonították már a honfoglaláskori leleteket különféle kelet-európai és ázsiai területekkel. A pontos összefüggések rögzítéséhez még időre van szükség a kutató szerint. Másodsorban hangsúlyozta Révész László kutatásai alapján, a honfoglaló magyarok még a Kárpát-medence letelepedésre alkalmas területei közül sem tudták az összeset „kitölteni”. Egyszerűen nem voltak ehhez elegen. A kezdeti időszak temetői is viszonylag kis létszámúaknak számítottak végig a 10. század első kétharmadában – a nagyobb közösségek pedig csak a letelepedett földművelő életmód nyomán jöttek létre. Éry Kinga 1994-es úttörő munkája nyomán pedig elmondta, az eltérő embertani jellegek alapján azonosított öt csoport közül Naszvad környékén az E karakterrel jelölt csoport élt. Ezek koponyája kifejezetten szélesnek bizonyult, az europo-mongoloidok aránya pedig legalább 40% volt köreikben – egyúttal a Dontól keletre eső, részben európai, részben ázsiai füves puszta vaskori népcsoportjaival mutatnak hasonlóságot.
Naszvadon 1930 óta több jelentős ásatás is zajlott. Az előkerült csontvázak és csontmaradványok alapján Tóth Gábor 36, s még kettő személyt vizsgált meg.
„Nem voltak jók vagy kedvezőek a halandósági jellemzőik. A születéskor várható időtartam nem érte el a 19 évet”
– tett egy, a mai fülnek szinte sokkolónak ható megállapítást. A férfiak többségénél 30–34, kisebb résüknél 40–44 év volt a halandósági csúcs. A nőknél 25–29, illetve 50–54 év voltak ugyanezek az értékek.
A maradványok alapján kőkemény életkörülményekre következtethetünk. Általánosan jellemző a gerincferdülések előfordulása. Már a letelepedett életmódra utal, hogy a szénhidrátban gazdag táplálkozás miatt nagyon rossz volt a fogak állapota, ami nemcsak fogszuvasodást jelent, hanem erőteljes kopást is, amelyet az őrlőkőből származó koptatóanyagok okozhattak a fogsoroknak. Ezzel együtt a vashiány és vérszegénység is megragadható a maradványokon, erre bizonyíték a szemüreg belső részében tapasztalható üregesedés. Csaknem nyilvánvaló, hogy a testet érő nagymértékű fizikai igénybevétel nyomai is fellelhetőek szinte az egész csontvázon. Négy személynél találkozhatunk a síp- és lábközépcsontokon, mind a csigolyákon, koponyákon és alkarcsontokon, de akár az ízületeken is egy nagyon jellegzetes elváltozással – például gyulladásos nyomokkal –, amelyek tuberkulózist jeleznek. A kutató úgy látja, hogy a korabeli népesség többsége TBC-től szenvedhetett.
Ha mindez nem lett volna elég, volt, aki holtában sem talált nyugalmat. Az egyik sírból gyermekével eltemetett anya került elő. A felkarcsontjának könyökízületi része egy törés mentén látványosan máshogyan színeződött el, mint a csont többi része. Tóth Gábor szerint elképzelhető, hogy az egy sírrablás során tört el, majd évszázadokig külön hevert egymástól a két testrész, amit az eltérő talajviszonyok végül eltérő módon színeztek el.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
