Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb és legfelkavaróbb színházi előadása Tóth Tamás Tizenegyes kórterem című darabja, mely immáron csaknem egy évtizede fut a budapesti RS9 Színházban. Csáki Ritával, a színmű rendezőjével és Tóth Tamással az RS9 Színház nézőterén beszélgettünk.
A színmű egy franciaországi pszichiátriai klinikán játszódik, de a fejlett világ bármely más klinikáján is játszódhatna. A darab alapkérdése: mi történne, ha Tours-i Szent Márton (316–397), a békesség és a könyörületesség szentje megjelenne napjainkban egy ilyen klinikán, hogyan fogadnák őt ebben a hitehagyott világban?
Kérdésünkre, hogyan született meg benne a dráma ötlete, Tóth Tamás felidézte: egy íróbarátnője, Nagy Krisztina hívta fel rá a figyelmét, hogy Szent Márton születésének 1700. évfordulójára a szombathelyi Weöres Sándor Színház pályázatot írt ki egy Mártonról szóló modern dráma megírására. Bár a határidő rövidsége miatt nem készült el teljesen a darabbal, így aztán be sem adta, de nagyon megtetszett neki az alapötlet: mi történne, ha a modern kor hitevesztett emberei között egyszer csak megjelenne Szent Márton, mondjuk egy zárt osztályon, olyan betegek között, akik elvesztették már összes kapaszkodóikat. Tóth Tamás az elkészült drámát elküldte Csáki Ritának, akinek annyira megtetszett, hogy még az év, vagyis 2016 novemberében, Szent Márton-napon meg is tartották a premierjét.
A darab rendezőjétől, Csáki Ritától megtudtuk, az RS9 Színházban gyakran érzik úgy, hogy aznap jöttek be utoljára dolgozni, így aztán nap mint nap szükségük van valamire, amiből erőt tudnak meríteni. Ez a darab kicsit ezt jelentette számukra: vissza tudta adni a színházba vetett hitüket. A már tíz éve a repertoár részét képező előadás motorjául egy nagyszerű csapatmunka szolgál, köszönhetően a kezdetektől meglevő összhangnak közte és Tóth Tamás között, aki egyébként a darab zenéjét is szerezte. És természetesen ne feledkezzünk meg a remek színészi gárda tagjairól sem: Jászberényi Gáborról, Kassai Lászlóról, Kathy Zsoltról, Makray Gáborról, Málnai Zsuzsannáról, Pelsőczy Lászlóról, Tóth Zoltánról és Zernovácz Erzsébetről.
A történet dióhéjban: a pszichiátria zárt osztályára bekerül három fiatalember. Egyikük, Lucient ezredes édesapja helyett édesanyja nevelte fel, egy erős és határozott személyiség, aki büszke rá, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy egyetlen gyermekét felkészítse a nagybetűs életre. Egyetlen gyermekét mindenáron a győztesek, az erősek oldalán akarja látni, és tökéletesen hidegen hagyja, hogy a fiú személyisége mindez teljesen idegen. Jóságát, szelídségét puhányságnak tekinti. Lucien enged az anyai diktátumnak, katona lesz ő is, mint az édesapja, de már gyermekkorától kezdve Szent Márton életének tanulmányozásában mélyül el. Olyannyira megviseli, hogy katonaként még ölni is kényszerül, hogy meztelenre vetkőzve, fegyverét eldobva átsétál az ellenség táborába. Innentől kezd azonosulni Szent Márton alakjával és jellemével. Ahogyan egykor a tours-i püspök, ő is másokért akar élni.
A híres tudós apa árnyékában élő Mathieu csodagyerek: már hatéves korától zongoraversenyeket ad, fürdik a sikerben és a hírnévben: „mikor Chopint játszottam, olyan tüzet éreztem magamban, mintha maga a mester vezette volna a kezemet”. Felment a mennyországba, „de ott senki nem foglalkozott velem, ezért lementem a pokolba, és a kokain volt az, ami szóba állt velem”. Ám az ördög „segítségének” súlyos ára van: „innentől kezdve az ujjaim nem hittek nekem, belebakiztam mindenbe”.
A harmadik beteg, César korunk „hőse”, a mindenkinél mindent jobban tudó médiasztár, aki a tömegek legalantasabb ösztöneire építve hozza létre idiótábbnál idiótább műsorait, és akinek ars poétikája: „nem ciki manapság a ciki”. Valódi értékteremtés helyett a nézőszám bűvöletében él, és bele is zuhan ebbe a csapdába: míg magas a nézőszám, ünneplik, ajnározzák, ám a nézettség csökkenésével ő is hatalmasat bukik, és élete kártyavérként dől össze.
Három különböző személyiség, akikben az a közös, hogy mindnyájan a zárt osztályra kerülnek. Vajon annyira törékeny az életünk – mert kőszikla helyett homokvárra építjük azt –, hogy soha nem láthatjuk előre, mikor és mitől omlik majd össze?
Tóth Tamás nem szerette volna az általa megteremtett Szent Márton-alakot a szakrális hit szócsövének láttatni. A hit fogantatásunktól kezdve a sajátunk, amit a Teremtőtől kapunk, teszi hozzá. Minden embernek van hite, csak nem biztos, hogy a mai, modern társadalom vevő erre. Túl sok az elvárás és a szabály körülöttünk. Lucien lelke finomabb a többiekénél, ő ezt kapta a Teremtőtől. Ez a hit nem idegen attól a világtól, amit gyermekkorától kezdve az édesanyja szánt neki: akkor leszel csak valaki, ha megcsinálsz száz fekvőtámaszt, ha győzöl a dzsúdóversenyen. César esete más: ő éppen azért válhatott médiasztárrá, mert ma ez ennyire egyszerű: ha egy tehetségtelen fiatalban megvan a kellő magabiztosság és gátlástalanság, könnyen lehet belőle országosan ismert sztár, akinek szavaira milliók figyelnek. Persze, ha letaszítják a csúcsról, az hatalmas törés a számára. Ami Mathieu személyét illeti, e történet végét Tóth Tamás szerette volna nyitva hagyni, már csak azért is, mert az eredeti koncepció szerint a darabnak nem egyedül Lucien-Szent Márton a főhőse, hanem maga a tizenegyes kórterem, mind a három betegével, akik nem szabadulhatnak innen. Tóth Tamás azt szerette volna érzékeltetni, milyen nehéz innen a visszaút oda, ahonnan lezuhantak vagy ahonnan menekülni próbáltak. Amikor kinyílik a zárt osztály ajtaja, és belép rajta a külvilág, az maga a kőkemény valóság, mindegy, hogy Lucien erőszakos édesanyjának, vagy éppen César feleségének képében, aki bejelenti neki, hogy el fog válni tőle. Bent könnyű hirdetni a hitet, ám odakint ez már nem olyan egyszerű: Lucien magába zárkózik, a látszólag felszínes, mindent könnyedén vevő César összeroppan, egyedül Mathieu esetében mutatkozik némi remény arra, hogy talán egyszer visszatérhet még a zongorához, Yvettnek, az ápolónőnek köszönhetően, akivel kölcsönös rokonszenv, már-már bensőséges viszony alakul ki. Ez ad erőt neki: egy hűséges, megértő nő segítheti az újrakezdésben.
Lucient illetően Csáki Rita maximálisan egyetért Tóth Tamással. Ami izgalmas a számára, hogy míg Césart a tehetségtelensége juttatja a zárt osztályra, Mathieu-t a tehetsége. Ő ezért egy kissé szkeptikusabban is látja Mathieu sorsát: ha valaha kijut is innen, vajon nem kerül-e vissza hamarosan? Egyértelmű, hogy az ő életében valóban megvan a kilábalás, a talpraállás lehetősége, de a kivételes tehetségek azon csoportjához tartozik, akik csak nagyon nehezen tudják az ezzel járó feszültségeket elviselni. A hozzá hasonló, érzékeny lelkületű talentumok vissza-visszatérő vendégei a pszichiátriai klinikáknak, ahogy a tragikus végkifejlet se ritka náluk. De a darab rendezője természetesen nem akarja egyéni érzéseit a nézőre erőltetni, aki a maga szája íze szerint fejezheti be Mathieu történetét az előadás végeztével.
A Szent Márton személyiségét magára vevő Lucien gyógyító hatása, bár más szinten, de megmutatkozik Césarnál és Mathieu-nél is. Szelíden, ám határozottan beszél velük. Az önmaga egójától eltelt, csak az anyagiakban gondolkozó Césarnak elmeséli az öntelt építész történetét, aki a mennyországig érő épületet akart építeni, ami azonban összedőlt (eszünkbe juthat a bábeli torony építésének kudarca.) Lucien így inti: „Az a baj, barátom, hogy nem jól építkezel. Emeletet húzol emeletre, miközben odafent, azt hiszem, saját magadhoz szeretnél bekopogtatni. Miközben Istent a legutolsó szintre helyezed… ott erősítsd a tornyot, ott kopogtass először!”Az édesanyja korai halála miatt Isten létét megkérdőjelező Mathieu-t pedig létünk végességére, ugyanakkor Istentől kapott küldetésére figyelmezteti: „Csodát akarsz látni, Mathieu? Nézz körül! Mindennap láthatsz. Ott van körülötted. A levegőben, amit belélegzel… nagyon nehéz tudomásul venni az elmúlást, de ez ellen nem tehetünk semmit… Te még élsz! Tedd a dolgod! Ott él benned édesanyád. Sőt, Liszt muzsikája, Beethoven zenéje… Ott kell keresned az elveszett harmóniákat, ahol elvesztetted őket. A lelked mélyén. Ott, ahol Isten lakik.” S Mathieu tényleg nem adja fel: visszalendül a művészet tartományába, gyakorol, még ha vécépapírból készült zongorabillentyűkön is.
A dráma egyik nagy kérdése, hogy a mai kor embere mennyit ért meg mindebből, mennyire nyitja meg lelkét a valódi, Lucien-Szent Márton hirdette és képviselte hit számára. A darab szerzője szerint szinte mindenkinek megvan az önmagába vetett hite, amit sokan sajnos túlzásba visznek. Azóta, amióta megszülettek gyermekei, Tóth Tamás még jobban képes rácsodálni a teremtésre, hogy két sejtből létrejön, megszületik egy harmadik lény, a gyermek. Ez maga a csoda, amit viszont a modern társadalmakban nemigen lát meg az ember: mindent természetesnek vesz, amibe beleszületett, túllép Istenen, sőt, önmagát tekinti annak. Nem fogja fel, hogy Isten őbenne is ott van. César tipikusan ez az eset. A mai fiataloknál is megfigyelhető: egyre kevesebbet gondolkodnak az élet igazán nagy kérdésein, így Isten létéről is.
Csáki Rita elmondta: katolikus neveltetést kapott, és bár a szó szoros értelmében ma már nem gyakorolja a vallását, mégsem közömbös számára. „Hiszem, hogy létezik valami, ami nálunk sokkal hatalmasabb, és azt is, hogy neki köszönhetjük, ha a számunkra kijelölt úton haladhatunk. Persze, fel kell tudni ismernünk az utat. Nekem megadatott a felismerés, hogy számomra a színház az. Minden szépségével, nehézségével együtt. Nekem nincsenek gyerekeim, de egy kicsit úgy érzem, hogy a közös csoda megszületését tapasztalhatjuk meg azokban az előadásokban, melyeket együtt hozunk létre a többiekkel, mintegy ’házasságot kötve’ velük a próbafolyamat idejére.” A darab rendezője szerint az, hogy – mint például a Tizenegyes kórterem esetében is – egy független kisszínházban immár a tizedik évébe léphetett a „kisded”, önmagában is csodaszámba megy. Nem utolsósorban a közönségnek köszönhetően, akik már-már keresztszülő módjára egyengetik a „gyermek” útját.
A klinika két orvosának figuráját szintén nagyon érdekes összevetni egymással. Léon, a főigazgató merev gondolkodású, aki dogmatikusan hisz a tudományában, a lelki dimenziókkal mit sem törődik. Solomon, a kezelőorvos vele szemben mély empátiával közelít a betegeihez. Kezében egy gyógyszeres dobozzal egyszer ezzel a kérdéssel fordul a főigazgatóhoz: maga komolyan azt hiszi, hogy ezektől a piruláktól meggyógyulnak a betegeink? A kérdés valóban elgondolkodtató: hatásos lehet-e az idegnyugtató gyógyszerek rendszeres szedése? Ideiglenesen talán igen, de kizárólag erre építeni a gyógyulásunkat meglehetősen kockázatosnak tűnik: az egyre nagyobb és nagyobb adagok is csupán a tüneteink kezeléséhez járulnak hozzá, ám a rosszkedvünk, a kedvetlenségünk, a bennünk meglévő feszültség oka sokkal mélyebben keresendő. Mindig erre gondolok, amikor arról hallok, hogy időnként papok, szerzetesek is pszichológushoz fordulnak, hogy nyugalomra leljenek, hogy képesek legyenek ellátni hivatásukat. Vajon nem elég önmagában az Istenbe vetett hit, bizalom, a tudat, hogy „örömöm, forrásom lettél…” – még ha mindez esetleg folyamatos küzdelmekkel jár is?
A darab rendezője úgy érzi, doktor Léon és doktor Solomon figurája egy kicsit Césaréra és Mathieu-ére emlékeztet: míg egyikük érzékeny, tehetséges ember, addig másikuk érzéketlenséget árul el a probléma iránt. Ez egyértelműen kiderül a rendezésből is: hol a zárt osztályt látjuk az ott fekvő betegekkel, hol a klinika irodáját a két orvossal, akik bizonyos értelemben hasonló cipőben „totyorognak”, mint az ápolásra szorulók. Először Solomon doktor is értetlenül áll a Márton-jelenség előtt. Hogyan lehetséges az, hogy miközben ők szinte minden eredmény nélkül tömik a betegeiket gyógyszerekkel, addig Lucien-Márton megjelenését követően váratlanul javulni kezd az állapotuk. Az igazgató persze inkább abban hisz – és kell is hinnie –, amit tanítottak nekik: „Mindkettőjüknek igazuk lehet, mondja a szerző, nem akartam állást foglalni e kérdésben. Nekem személyesen is vannak olyan pánikbeteg barátaim, akik, ha csökkentik az adagjukat, fél év múlva visszaesnek, és még erősebb gyógyszerre szorulnak.”
A darab egyik legdrámaibb mozzanata, amikor Solomon doktor kitárulkozik Lucien-Szent Márton előtt, elmesélve neki, hogy öt évvel korábban egy autóbalesetben elvesztette a kislányát, és azóta nem beszélnek a feleségével. A szerepek ez alkalommal felcserélődtek: a beteg lesz a gyógyító, az orvos az irgalomra szoruló lélek. Lucien olyannyira beleéli önmagát Szent Márton alakjába, hogy sugárzik belőle a szeretet, személyével megérinti mások lelkét, s a sokféle fájdalmat és szenvedést hordozó embertársak szinte megnyílnak előtte. Tóth Tamás szerint azzal, hogy Solomon feltárja a lelkét Lucien előtt, és ezzel párhuzamosan megfogadja a tanácsát, mintegy ablakot nyit, beengedi a friss levegőt, Isten „leheletét”.
A darab végével kapcsolatban fölmerülhet a kérdés, hogy a klinikáról megszökő Lucien-Szent Márton miért a kórház területén lévő, elhagyott pincében húzza meg magát? Az anyjának lenne igaza, hogy, mint mindig, megint gyávának bizonyult? „Hát milyen hitet adott neked ez a Márton, hát hogy kérhetted tőlem, hogy higgyek benne, amikor te magad sem hiszel benne eléggé. Megint csalódnom kellett benned.” Csáki Rita szerint Lucienben nem volt elég erős a hit ahhoz, hogy a kinti világban is megőrizze magában Szent Mártont, akinek lelkülete a zárt osztály falain belül működőképes ugyan, de a nagyvilágban már jóval kevésbé. Luciennek el kell rejtőznie a világ elől, hogy legalább a lelkében megőrizhesse Mártont. Ha kivinné az utcára, az egyben a halálát jelentené. Tóth Tamás is egyetért avval, hogy a mártoni lelkület nehezen illeszthető össze a mai világunkkal.
Az alkotókkal arra is kitértünk, hogy ugyanakkor mintha Lucien anyjában mégis elkezdődött volna a lelki megtisztulás folyamata, hiszen összevarrta azt a plüssmacit, amit a nyolcéves fia érdemelt ki egy kislány legyőzéséért a dzsúdóversenyen, és amit csaknem két évtizeddel korábban dühében ő maga vagdosott szét ollóval. Lucient ez a megrázó emlék azóta is kísérti, s gyakran ismételgeti: „A gyönge bábu vásznát csupán a gyönge kéz tépi szét, mi erős akkor lesz újra, ha összevarrta ezt a masnit.” Solomon doktor elmondja ezt az édesanyjának, aki úgy tesz, mintha egy szót sem értene belőle, ám végül a plüssmaci összevarrásával mintha mégis beismerné az akkor elkövetett hibáját. Csáki Rita úgy véli, hogy bár az anya nagyon határozottan követeli mindkét doktortól, hogy irtsák ki Lucien lelkéből Szent Mártont (ha szükséges, akár a legdrasztikusabb módszerrel, az elektrosokkal), mégiscsak elindul benne az a folyamat, hogy elfogadja fiát olyannak, amilyen, még ha ez számára nem is jelent többet, mint hogy „Megelégszem azzal, hogy idelent, a gyengék között erősnek tudlak. Mintsem hogy odakint, az életben egy vesztesnek, elesettnek lássalak.” Szomorú kettősségre világít rá ez nagyon durva mondat, hiszen Lucien anyjában változatlanul ott van az elvárás a fiával szemben: mindegy, hogy hol, csak győztes legyél. Ha a gyengék között, hát akkor ott.
Tóth Tamás szerint a szülőkben általában él egy ideálkép arról, hogy gyerekeiknek milyenek kéne lenniük, ha talán nem is annyira drasztikus módon, mint Lucien édesanyjában. Ebből következik sokszor a harc a szülők és a gyermekek között. A szülőknek megvan a maguk világlátása, és azt szeretnék, ha a gyermekeik ezzel azonosulnának. A világ viszont mindig változik. „Nekem sem tetszik, hogy a fiam olyan sokat tabletezik. Viszont tudomásul kell vennem, hogy ez a mai egy ilyen világ. Ugyan miről beszélgetne a barátaival, ha semmit se tudna az internet világáról?”
A Tizenegyes kórterem alapkérdése az, hogy vajon a Szent Mártonhoz hasonló, Istent lélekben imádó és követő figurának az-e a sorsa napjainkban, hogy bekerül egy klinika zárt osztályára, vagy pedig hogy a világtól elvonulva, magában elmélkedjen és imádkozzon? A családjával egy kistelepülésen, Bagon élő Tóth Tamás viszont úgy tapasztalja, ott is találkozni olyan emberekkel, akiket egy-egy szűk körben szentnek tartanak. Csáki Rita mindehhez azt fűzte hozzá, hogy ezt az előadást is egy kis közösség hozta létre egy, a színház méretéből adódó kis nézőközönség számára. És valóban: minden korban felbecsülhetetlen és nélkülözhetetlen szerepet játszottak az értékeket mások felé közvetítő, azt átadó kisközösségek, amellyel hozzájárultak a jövő formálásához.
Fotó: Merényi Zita; RS9
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
