Rengeteg csodálatos történet létezik arról, ki hogyan tért meg az Úrhoz, vagy fordult a vallás felé életének nehéz szakaszában. A sajógömöri Lóczy Tibor evangélikus lelkésszé válása is egy ilyen rendkívüli történet.
Kezdjük az elején, meséljen egy kicsit a gyerekkoráról!
1966-ban születettem, tanító családban. Nagyon boldog, biztonságos gyerekkorom volt, rengeteget játszottunk a szabadban: fociztunk, korcsolyáztunk, nagy csapatokba verődve jártuk a hegyet és az erdőt. Szüleimtől megörököltem a könyvek szeretetét, a mai napig rengeteget olvasok. A tornaljai gimnázium elvégzése után viszont nem kerültem be a pozsonyi Comenius Egyetemre, pedig a szülők példáján magam is (magyar–történelem szakos) tanár szerettem volna lenni. Előbb a rimaszombati Jednotában dolgoztam, majd sodort magával az élet, vállalkozó lettem, kibéreltem egy kocsmát Tornalján. Mindezek mellett zenéltem, húsz éven át kapusa voltam a gömöri focicsapatnak. Népszerű ember voltam a faluban, fiatalon képviselő lettem a helyi önkormányzatban, de ún. karácsonyi keresztyénként semmilyen hittanításban nem vettem részt, nem jártam templomba.
Mikor változott ez meg, hogyan fordult Isten felé?
Ez 2007-ben, 41 éves koromban változott meg, amikor a balesetem történt. Mintegy négy méter magasról leestem a betonra, pontosan a talpamra. Mindkét bokám darabokra tört, az orvosok sem gondolták, hogy valaha lábra tudok majd állni. Fél évre tolószékbe kerültem, majd egy hosszú, fájdalmakkal teli, reménytelen, depresszív és nagyon embert próbáló időszak következett.
Azon is csodálkozom, hogy a feleségem mellettem maradt és elviselt. Azóta húsz alkalommal operáltak, utoljára 2018-ban.
Miközben a kórházban feküdtem, meglátogatott a polgármesterünk és a lelkészünk, aki hozott nekem egy kátét az egyház tanításairól. Ezt olvasgattam a kórházi ágyon, s beleakadtam olyan Igébe is, amivel abszolút nem értettem egyet: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20). Azt mondtam, hogy ez nem igaz, mert ha Isten velem lett volna, akkor nem esek le a létráról, és nem megy tönkre az életem. De ahogy egyre többet olvastam a Bibliát, az Ige belém kapaszkodott. Magvetésnek is nevezhetjük, ahogy Isten Igéje bekerül az ember szívébe és a mag elkezd dolgozni. A sokadik operáció után a kórházi ágyon fekve lepergett előttem az életem, és tudtam, hogy minden igaz, amit a Biblia mond, és Jézus mégiscsak velem volt egész életemben. Ezt valahogy abban a pillanatban megmutatta nekem, és én 42 évesen megtértem, egyszerűen elfogadtam, hogy létezik és van Isten.
Ettől a ponttól kezdve azonban még hosszú út vezetett a lelkésszé váláshoz. Ez is egy konkrét pillanathoz köthető?
Érdekes, hogy a balesetem előtt két nappal énekkari találkozón vettem részt. Amikor már javult az állapotom, meghívtak az énekkarba, és én boldogan mentem énekelni két mankóval is. De ekkor már tudtam, hogy van Isten. Egy következő operáció után újra tolószékbe kerültem, amikor ismét megszólított az Úr: „Embernek fia! Állj lábaidra, és szólok veled” (Ezékiel próféta könyvének 2. fejezete) – itt megéreztem, hogy ez nekem szól, de mégis nevettem egy jót, mert kizártnak tartottam, hogy én fogok igét hirdetni, tolószékben, emberi roncsként. Aztán mégis így alakult.
A lelkészünknek hangszál problémái voltak, és én sok mindenben segítettem neki.
Szerettem volna lelkész lenni, de rokkantsági nyugdíjból nappali tagozaton nem tudtam volna elvégezni a teológiát Pozsonyban. Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy elért a dolgok végére, közben meg hitoktattunk, működött az énekkar, gyerektáborokat szerveztünk, jártunk bizonyságot tenni. Elvégeztem egy bibliaiskolát Magyarországon, majd lelkészi munkatárs, katekéta-hittantanár szakon a három évet levelező tagozaton, de lelkész még azzal sem lehettem volna. Évekig nem történt nagyobb változás, mígnem 2019-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) Zsinata eldöntötte, hogy bevezetik a másoddiplomás lelkészképzést. Ismét megbizonyosodtam róla, hogy az Úr dolgozik és nyitja a kapukat! Ezzel tulajdonképpen megnyílt az út előttem is: 53 évesen újból nekikezdtem a tanulásnak, és idén november 6-án Budaörsön evangélikus lelkésszé avattak. Jelenleg a MEE tagja vagyok missziós lelkészként. Két év elteltével meg kell csinálnom egy parókusi alkalmassági vizsgát, s azt követően válhatok a Szlovák Egyház tagjává, amely majd kidelegál valamelyik gyülekezethez. Addig missziós lelkészként végzek szolgálatot Rimaszombattól Rozsnyóig.
Mit tart a legnagyobb eredménynek e hosszú és nehéz időszakban?
2011-ben partnerszerződés alapján megegyezett a két egyház, hogy Magyarországról átjárhatnak lelkészek temetni, keresztelni, esketni, istentiszteletet tartani a felvidéki gyülekezetek meghívására. Elsőként Ferenczy Erzsébet, majd Bálintné Varsányi Vilma jött el szolgálni. Ebben az időszakban az ő segítségükkel tanítottunk a pelsőci, hosszúszói, kecsői, rozsnyói alapiskolában, illetve Sajógömörben és Tornalján. Több évnyi munkával nagyjából 150 hittanosunk lett, miközben öt hittanossal kezdtünk. Nagyon sok áldás volt ezen az időszakon, de rengeteg krízisen is átmentem. Az nem igaz, hogy a hívő minden rossz alól fel van mentve, van azonban egy olyan alapja, amire tud építkezni.
Milyen a magyar evangélikusok helyzete a Felvidéken?
Nem egyszerű, nincs esperességünk, nincsen püspökünk, nem nagyon tudnak rólunk sehol.
Nagytárkánytól Pozsonyig egy vékony határ menti sávban egymástól nagy távolságra vannak a gyülekezetek. Mintegy 8 ezer magyar evangélikusról beszélhetünk a Felvidéken, ebből 3,5 ezren lehetnek Gömörben. A vegyes gyülekezetekben azonban nem vezetik, hogy mennyi tagjuk magyar és mennyi szlovák. Miután Rusznyák Dezső nyugdíjba ment, egy magyar lelkészünk maradt Nagy Olivér személyében. Velem együtt vagyunk most ketten.
Kevés a lelkész jelenleg is, de lesz egyáltalán utánpótlás?
Van most egy harmadévesünk a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Valaki azért mégiscsak „megszületett” a szolgálatunk alatt. Ebben látjuk a missziónkat, hogy tartunk istentiszteletet, alkalmakat a fiataloknak, idősebbeknek, és ha valaki szívében kinyílik az Isten Igéje és elhívást érez, akkor elmegy és lelkész lesz. Nem tartok attól, hogy nem lesznek lelkészeink. Rólam sem gondolta soha senki, hogy lelkész leszek. Huszonöt évvel ezelőtt esélytelen volt a dolog, de Isten munkája pontosan abban mutatkozik meg, hogy esélytelen embereket formál olyanná, amilyenné ő akarja. Ott van a háttérben, és tudja, hogyan kell az erőt megújítani azokban is, akik nem térdepelnek minden héten a templomban. Mindenkit akkor szólít meg, amikor akarja, és amikor az egyén megszólítható, kit fiatalabb, kit meg idősebb korában. Ezért mondom, nem szabad kétségbe esni, hogy milyen a mai fiatalság. Az Élet maga Krisztus és akár tudja az ember, akár nem, ő jelen van. Nem csak rossz történik a világban, rengeteg jó is, és ezek mögött ott van Isten.
Milyen üzenetet fogalmazna meg a karácsonyi ünnepekre? Hogyan fussunk neki az új esztendőnek?
Én az alapot Jézus Krisztus tanítására helyeztem. Azt tudom, hogy van Isten, van Megváltó és a legnagyobb dolog a szeretet – s ettől több talán nem is kell.
Karácsony pedig Isten szeretetéről szól. A mai világban elnevezték már mindennek, a szeretet, másutt a Mikulás ünnepének, a szocializmusban Fenyő-ünnepnek is nevezték. A szimbólumot a tartalom elé tették, helytelenül. Nem szabad, hogy kimaradjon belőle az Isten, mert a karácsony fő üzenete, hogy az üdvösség Krisztuson keresztül minden ember számára elérhető. Az örök élet, az Istenhez való visszatérés elérhető annak, aki elfogadja őt személyes megváltójának. Ez az Isten igazi karácsonyi ajándéka az emberiség számára, hogy van visszaút, és van szabadulás a bűnökből. Nélküle a karácsony ajándéka nem érthető és nem elérhető. Ha az ember ráhagyatkozik Istenre, sokkal könnyebb. Lehet élni aktív, céltudatos, boldog életet Istennel. Az új évbe pedig tevékenyen lépjünk be, és szeretettel hordozzuk a mások terhét is. Ez lenne a lényeg.
v
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
