Ugyan a klasszikus regény címe úgy szól, Nyugaton a helyzet változatlan, de a jelenkori események engedik, hogy cseréljük az égtájakat, s a már ötödik éve húzódó orosz-ukrán konfliktust illessük a címben megfogalmazott állapottal.
Mert továbbra is háború, vagy legalábbis ahhoz közeli állapot uralkodik. Igaz, csendesebb, igaz, a világ közvéleményét és figyelmét főként a szíriai polgárháború és az annak nyomán útjára induló modern kori népvándorlás elhomályosította, de mégsem rendeződött megnyugtatóan a konfliktus. A harcok nyilván nem olyan hevesek, mint a kezdet kezdetén, de ne legyenek illúzióink, emberek halnak meg.
És bármennyire kényelmes nem tudomást venni róla, az érintett országban magyarok is élnek, igaz, annak nyugati szegletében, Kárpátalján, míg a háború sok száz kilométerrel odébb, a két keleti megyében, Donyeckben és Luhanszkban zajlik. Ettől még igen komolyan érintette és érinti is magyar testvéreinket.
Természetesen tudunk konkrét esetekről, mikor magyar nemzetiségű katonákat vetettek be a fronton az ukrán hadsereg kötelékeiben. Mintha nem lenne elegendő kereszt az ottaniak számára, hogy az Európai Unióba (kevés sikerrel) igyekvő Ukrajna életszínvonal tekintetében borzalmasan mélyen van. A különféle jogszabályokról, csak egyet kiemelve, a nyelvtörvényről már ne is beszéljünk…
De mindezen túlmenően a magam részéről azt is tragédiának tartom, hogy két európai nemzet, melyek egymásnak igen közeli rokonai, százszámra gyilkolja egymást. A fehér embernek ezt nem szabadna megengedni magának, főként a II. világháború óta, melyet egyesek a „nagy európai polgárháború” címmel is illetnek. De különösen fájdalmas a vérveszteség akkor, amikor a demográfiai folyamatokat tekintve azt látjuk, a Földnek a 10%-át sem éri már el a fehér ember aránya.
Persze, ismerem a hazai radikális jobboldalon a különféle véleményeket a kérdésről, egyik fele nagyon kényelmesen bele tud helyezkedni a 20. század „újraélésébe”, miszerint az ukrán oldalon horogkeresztes lobogók alatt nemzetiszocialisták harcolnak az orosz bolsevik szakadárokkal, csakhogy, míg ezek a külsőségek egyes ott harcoló szabadcsapatoknál valóban szemmel láthatók, ez a háború nem erről szól. Színtisztán geopolitikai jellegű, hagyományos orosz-amerikai szembenállás. Ukrajnai hadszíntérrel.
Vannak, akik látják ezt, azonban a másik végletbe esnek, amikor pusztán az orosz nagyhatalmi törekvésekbe, melyek az amerikai térségbeli érdekek ellen fogalmazzák meg magukat, jóval többet látnak, mint kellene. Nevesítve, Putyinban Európa megmentőjét tisztelik, valójában pedig hazájában legalább akkora üldöztetésnek van kitéve a valódi, nemzeti jobboldal, mint akár Merkel Németországában. Ráadásul még uralkodik is az országban egy élő, „bolsevik romantika”.
És persze vannak, akik arról ábrándoznak, hogy Putyin segítségével visszakapjuk Kárpátalját. Ez bizonyos, hogy ugyanúgy délibáb. Önmagában véve ebben bízni legalábbis biztos, hogy az.
Viszont azt, hogy továbbra is éles és háborús helyzet van, bizonyítja, hogy a tűszünetet sorra sértik meg a felek. Magyarul nem működik.
Október 22-én az Egyesült Erők fegyveres csoportjai és zsoldosai 24 alkalommal sértették meg a tűzszünetet az Orosz Föderáció területén, egy katona meghalt, három pedig megsebesült – erről számolt be az RBC Ukraina a Facebookon, a környezetvédelmi csoport vezetőjére hivatkozva.
Érdekesség egyébként, talán bizonyos szinten választ is ad arra a kérdésre, hogy vajon ez a szembenállás „lentről”, az emberek szintjéről jön-e, vagy a politika generálja, hogy Zelenszkij elnöksége óta az orosz és az ukrán közvélemény is pozitívabban tekint a másik országra, amellyel egyébként háborúban áll.
Ugyanis egyre pozitívabban ítélik meg az ukránok Oroszországot, és az oroszok Ukrajnát a Levada orosz független közvélemény-kutatócég az RBC üzleti lap számára készített felmérése szerint. A felmérés szerint, bár az ukrán válság csúcspontján, 2015-2016 körül komoly visszaesés volt látható azon oroszok és ukránok arányában, akik pozitívan nyilatkoztak a másik országáról, mostanra megindult egy enyhülési folyamat.
Aki azt várja, végszóként fogalmazzak meg egyértelmű, világos jóslatot, mikor lesz az egésznek vége, annak csalódnia kell. De azt gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki úgy érzi, jelen pillanatban annyit tud tenni, hogy legalábbis beszéljünk a kérdésről. Persze, ennél valóban többet kell tennünk, és főként a döntéshozóknak, illetékeseknek, mert az egy és oszthatatlan magyar nemzet egyik töredéke egy olyan országban kénytelen élni, ahol nincs mindig biztonságban.
Abban viszont biztos vagyok: az egyedüli helyes út, mely az ilyen, európai nemzetek között fennálló terhes viszonyt rendezni képes, a konnacionalizmus. De mit nem jelenthet a konnacionalizmus? Egyrészt semmiképpen sem jelentheti, hogy egyik fél a másikra sovinisztikus (kollektíven ellenségnek bélyegez egy népet), imperialisztikus (még akkor sem, ha az erő felmutatásának van létjogosultsága a diplomáciában) módon kényszerítse akaratát. De nem érthetjük alatta azt sem, hogy a közös európai kultúrkörhöz való tartozás, a tradícióink, adott esetben a közös ellenségkép felülírja azt az elvet, hogy a megegyezés és a béke csak és kizárólag az igazságosság talajából fakadhat.
Ha úgy tetszik, ez az arany középút, mely keskeny, de legalább járható, és ilyen mentalitás volna képes arra, hogy rendezze az orosz-ukrán viszályt, de ez megfeleltethető a magyar-ukrán helyzetre is. Mert először vagyunk magyarok, s azután európaiak.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
