Ezzel az írással zárjuk a XIX. század 20-as és 30-as évei európai forradalmaival foglalkozó sorozatunkat. Az eddigiekben az 1830-as párizsi, majd a brüsszeli forradalom, a továbbiakban Dél-Európa forradalmi eseményeivel foglalkoztunk. Nem lenne teljes a kép, ha nem foglalkoznánk Kelet-Európa forradalmi mozgalmaival.
Ezzel az írással zárjuk a XIX. század 20-as és 30-as évei európai forradalmaival foglalkozó sorozatunkat. Az eddigiekben az 1830-as párizsi, majd a brüsszeli forradalom, a továbbiakban Dél-Európa forradalmi eseményeivel foglalkoztunk. Nem lenne teljes a kép, ha nem foglalkoznánk Kelet-Európa forradalmi mozgalmaival.
Talán időrendben, az orosz dekabrista forradalommal lehet érdemes kezdeni. A cári Oroszország számára nagy megrázkódtatásokat okoztak a napóleoni háborúk, velük párhuzamosan a Török Birodalom ellen vívott háború. Zárójelben, e kort sokan a XIX. század világháborújaként értelmezik, hiszen a háborúk kiterjedtek a Kaukázusra, Észak-Afrikára, de még Észak-Amerikára is, hiszen itt 1812-ben háborúra került sor az USA és Kanada között. Tehát 1825 decemberében a Szent Szövetség egyik bástyáját jelentő Szentpéterváron robbant ki forradalom. Ennek közvetlen oka az volt, hogy mivel 1825. december 1-jén elhunyt I. Sándor cár, napirendre került az utódlás kérdése. A Romanov-ház és az államhatalom belső erőviszonyainak megfelelően Nyikolaj Romanov (Miklós) (1795-1855) nagyherceg lett az új cár 1825-55 között, bár kezdetben nem volt sok kedve hozzá.
Mivel Oroszországban is elterjedtek az alkotmányos és liberális eszmék, a tisztikar és az értelmiség egy része I. Pál cár és Zsófia Dorottya württembergi hercegnő fiát, Konsztantyin Pavlovics (1779-1831) herceget, aki a Kongresszusi Lengyelország alkirálya volt szerette volna a trónra juttatni. Ugyanis a forradalmi titkos társaságok, melyeknek Puskin és Lermontov is tagjai voltak, tőle remélték, hogy az abszolút monarchiát alkotmányos monarchia fogja felváltani, valamint hogy bevezeti a jobbágyfelszabadítást.
A felkelő katonák Szentpéterváron kivonultak a Szenátus térre, hogy megakadályozzák a csapatok hűségeskü-letételét, követelték az alkotmány kiadását, és Konsztantyin Pavlovics cárrá történő koronázást. Az abszolutizmus erői azonban felsorakoztak I. Miklós mögé, tüzet nyitottak a kivonult egységekre, 56 ember meghalt és leverték a felkelést. A felkelés mellé álló csernyigovi ezred felkelését január folyamán úgyszintén leverték. A mozgalom nevét az orosz dekabr-december szóból kapta.
A megerősödő cári hatalom nem volt kíméletes a forradalom vezetőivel. 1826. július 25-én öt vezetőt (Pesztyel, Rilejev, Kahovszkij, Mihail-Besztuzsev-Rjumin, és Szergej Muravjov-Aposztol) kivégezték. Mintegy 120 résztvevőt Szibériába száműztek, vagy kényszermunkára ítéltek.
Lengyelországot 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben szomszédai, Oroszország, Poroszország és Ausztria felosztották egymás között.
Az 1814-es Bécsi Kongresszus létrehozta az úgynevezett Kongresszusi Lengyelországot. A Varsó központú állam perszonálunióban áll Oroszországgal, a minden oroszok cárja egyben lengyel király is volt. Működhetett a Szejm, a lengyel törvényhozás, a lengyel kormány, az egyetemek és a középiskolák, szintén létezett lengyel hadsereg és tisztképzés.
Minden bizonnyal az említett nyugat-európai forradalmak hatására a varsói tisztképző akadémia hallgatói úgy gondolták, hogy kísérletet tesznek Lengyelország teljes függetlenségének helyreállítására. 1830. november 29-én felkelést robbantottak ki a fővárosban, elfoglalták az Arzenált, fegyvereket zsákmányoltak. Megmozdultak a lengyel hazafias erők, a kormány vezetését Adam Czartoryski herceg vette át.
A már említett Konsztantyin Pavlovics alkirály, aki egyébként kereste, építette volna az együttműködést a lengyelekkel, nem értette meg, hogy a lengyelek a teljes állami függetlenséget tűzték ki céljukul.
A felkelés kezdetben sikeresnek tűnt, a felkelők felszabadították az ország jelentős részét, kinyilvánították a Romanov-dinasztia trónfosztását. A felkelés átterjedt Litvániára, a mai Ukrajna és Belorusszia nyugati területeire is.
Azonban mivel a cári Oroszország rendelkezett a korabeli világ talán legerősebb hadseregével, a lengyel szabadságharcosoknak óriási túlerő ellen kellett harcolniuk. Közel 100-150 ezer, részben népfelkelőkből álló lengyel haderő állt szemben a mintegy 200 ezer fős, jól szervezett és felfegyverzett cári haderővel. Érdekes, hogy 1831 februárjában az első csatákban (Stoczek, Olszynka) a hősies lengyel felkelők győztek. Az Olszynka mellett vívott rendkívül véres csatában példaként a Józef Chlopicki vezette lengyel erők megállították a Hans Karl von Diebitsch cári tábornok Varsó felé előretörő erőit.
Ha a nyugati közvéleményt megnézzük, megállapíthatjuk, hogy míg Anglia inkább az európai stabilitást védte, Franciaország és Lajos Fülöp király inkább rokonszenvezett a lengyel szabadságharccal. A Szejm pontosan ezért nem alkotott törvényt a földosztásról, féltek, hogy a nyugati hatalmak társadalmi forradalomként értelmezik a nemzeti szabadságharcot.
Az orosz túlerő folyamatosan érvényre jutott. A függetlenségi háború döntő csatája 1831. május 26-án, Ostrolenka mellett zajlott le. A Jan Skrzynecki, és a magyar szabadságharcból is ismerős Józef Bem és Henryk Dembinski vezette lengyel erők ugyan még megállították az említett Hans Karl von Diebitsch tábornok vezette oroszokat, de a stratégiai tartalékaik miatt a jelentős túlerőben lévő oroszok vehették át a kezdeményezést, immár a magyar szabadságharc leverésében is döntő szerepet játszó Ivan Paszkievics (1782-1856) herceg vezetésével. Szeptember 7-én kapitulált a bekerített Varsó, október 5-én a lengyel erők maradékai átlépték a porosz határt.
A görög szabadságharchoz hasonlóan itt sem hiányoztak női hősök, talán érdemes megjegyezni a lengyel-litván grófnő, katonai parancsnok, Emilia Plater(1806-31) nevét.
A szabadságharc leverését követően egy Novoszelcov nevű helytartó abszolutisztikus, és oroszosító rendszert vezetett be.
Kevesen tudják, hogy Bécsi Kongresszus 1814-ben Krakkóban létrehozott egy lengyel politikai enklávét. Történetéről és bukásáról a Kecskeméten élő ismert történész, Ujlaky István: Ismeretlen országok, elfelejtett államok című kitűnő művében olvashatunk. A Krakkói Köztársaságban összegyűlt idealisták 1846 februárjában felkelést robbantottak ki, naiv módon azt képzelve, hogy kiindulópontja lehet egy, az egész országot felszabadító szabadságküzdelemnek. A felkelést az osztrák csapatok leverték, a város államiságát felszámolták.
E korszakban a lengyel hősiesség egész Európában, sőt Amerikában példává, jelképpé vált. A lengyel katonai vezetők (Bem, Dembinski) a magyar szabadságharcban is jelentős szerepet játszottak. 1849 márciusában lengyel tábornok, Wojciech Chrzanowski állt a Radetzky tábornoktól vereséget szenvedett piemonti haderő élén (a vereség nem rajta múlt). Tehát a lengyel katonai emigráció mindenütt megjelent, ahol Ausztria vagy Oroszország ellen lehetett háborúzni, később többen a szultáni hadseregbe léptek be.
A következő, 1863 januárjában kirobbant lengyel felkelés hősiessége ellenére sokkal kevésbé volt erőteljes, mint az 1830-31-es, és az oroszok szintén leverték. E felkelést egy illegális lengyel kormány és a földalatti állam robbantotta ki. E generáció szabadságharca az előzőtől jelentősen eltért, nem létezett egységes felszabadított terület, inkább foltszerű területekre terjedt ki, mint partizánháború, az oroszok kezükben tartották a nagyobb városokat. A lengyel emigráció ekkor III. Napóleon segítségére számított, de az nem következett be, mint 1859-ben Piemont esetében. Ráadásul a felkelők megosztottak voltak a mérsékelt fehérek, és a radikálisabb vörösök között, végül vereséget szenvedtek. Ezt a cári elnyomás hosszú évtizedei követték.
Lengyelország felszabadulása az I. világháborús osztrák-magyar és német győzelem, az 1915-ös gorlicei áttörés után válhatott realitássá. A K. u K. csapatok mellett harcolt a Lengyel Légió, parancsnoka Józef Pilsudski (1867-1935). Ő teremtette meg a két világháború közötti lengyel középhatalmat, a szanációs rendszert, a független Lengyel Köztársaságot, melynek megszületésekor, 1918 novemberétől 1919 januárjáig harcot kellett vívni a Nyugat-Ukrán Köztársasággal, majd 1919 januárjában Csehszlovákiával. Itt ugyan nem megyünk bele az események részleteibe, de nem árt, ha a magyar közvélemény is hall a várost az ukránok ellen védő, legendás Lembergi sasokról, Pilsudski híveiről. 1920-21-ben jóval nagyobb arányú háborút kellett vívnia Szovjet-Oroszország ellen.
Kevesen sorolják a Balkán korabeli függetlenségi mozgalmait a nyugat-európai forradalmak közé. Azért néhány pillantást érdemes vetni rájuk. Jelentős különbségként állapíthatjuk meg, hogy míg az említett európai forradalmak főként nagyvárosokban (Párizs, Brüsszel, Varsó, Cadiz, Nápoly, Szentpétervár stb.) értelmiség és katonai vezetők irányításával robbantak ki, addig példaként az 1804-es első szerb felkelés résztvevői alapvetően a török adószedők által fosztogatott parasztok voltak, akik élére az 1788-91 közötti osztrák-török háborúban II. József mellé álló szerb katonákból, önkéntesekből, termény- és állatkereskedő klánokból kinőtt vezetők (Obrenovicok, Karagyorgyevicsek) álltak, ideológiát az ortodox papság szolgáltatott. Az előbbi mondat értelmezéséhez hozzá kell tenni, hogy az ekkori Szerbiában még nem létezett hagyományos értelemben vett nemesség, Ellenben a Magyar Királyság főként déli részein, a Határőrvidéken viszont igen.
Az 1804-13 közötti első szerb felkelésen úrrá lettek a törökök, bár a felkelők 1806-ban el tudták foglalni a belgrádi várat, a Kalemegdánt. 1815-ben újabb felkelés kezdődött, 1833-ra el tudták érni a Szerb Fejedelemség autonómiáját. A Balkán a XIX. század következő évtizedei során is tűzfészek, háborús gócpont maradt Európa térképén. 1876-ban, majd 1877-78-ban újabb háborúk zajlottak a balkáni államok: Szerbia, Montenegró, Románia, Görögország részéről a hanyatló Török Birodalom ellen. Az egyébként hősies bolgár felkelés támogatója is Oroszország volt, mely nélkül e függetlenségi mozgalmak eleve kudarcra lettek volna ítélve.
Aztán a balkáni államok összeegyeztethetetlen aspirációi 1912-13-ra, majd az I. világháborúra egymással is szembefordították őket.
A mellékelt képen Belgrád 1806-os elfoglalását láthatjuk Katarina Ivanovic (1811-82), az első szerb festőnő 1844-es alkotásán. A leírtakat alátámasztva, ha e festményt összevetjük a többi európai forradalomról készült alkotással, szembetűnőek a különbségek. A festőnő egyébként Veszprémben született, Székesfehérváron élt, Münchenben is tanult, de láthatóan erősebb volt esetében a szerb identitás, mint a magyar.
Egyébként fontos megjegyezni, hogy a korabeli Balkán etnikai-vallási térképe rendkívül színes volt, az ortodox szláv népek mellett nagy tömbökben ott éltek a török, cserkesz, bosnyák, muzulmán vallású népcsoportok is, tehát nagyon nehéz igazságot tenni.
A balkáni függetlenségi mozgalmak nehezen elválaszthatóak a nemzetközi viszonyoktól, a cári Oroszország támogatásától, geopolitikai céljaitól.
Utolsó témánk, bár nem időrendben haladva, a Tudor Vladimirescu vezette 1821-es havasalföldi felkelés. Ismeretes, hogy Dumitru Cantemir moldvai fejedelem, I. (Nagy) Péter orosz cárral történő összefogási, és az 1711-es orosz-török háború kapcsán történő függetlenedési törekvései után a szultán Isztambul görög lakta városnegyedéből (Fanar) jelölte ki Moldva és Havasalföld fejedelmi családjait. Őket nevezték fanariótáknak.
1821 elején meghalt Alexandros Soutzos havasalföldi fejedelem. Egy háromfős régenstanács vette át a hatalmat. Az olténiai bojár, Tudor Vladimirescu (1780-1821) a nemzeti, társadalmi és politikai megújulás programjával lépett fel. A két fejedelemségben meglehetősen komplikált politikai helyzet alakult ki. Az oroszok által támogatott illegális hellén szervezet, a Filiki Eteria, a görög szabadságharc kirobbanásával párhuzamosan, 1821 márciusában felkelést robbantott ki Moldvában, azonban a Szent Szövetség nyomására korlátozni kellett törekvéseit. A két fejedelemség életében meghatározó szerepet betöltő titkos görög szervezet erői ezt követően Havasalföldön vették át a hatalmat, és el akarták a fejedelemséget szakítani a Török Birodalom hűbériségétől.
Tudor Vladimirescu az adott helyzetben nem akart szakítani a Török Birodalommal, ezt levélben is ismertette II. Mahmud szultánnal.
1821 januárjában Pades községben kiáltványt adott ki melyben összegezte céljait, melyet február folyamán részletezett és pontosított. Fő vonalai a belső vámok, a politikai tisztségek megvásárolhatósága, a jobbágyság eltörlése voltak. Hangsúlyozta, hogy nem akar változtatni a Török Birodalommal fenntartott kapcsolatokon.
1821 márciusában parasztjaiból verbuvált seregével (panduri) bevonult Bukarestbe és rövid időre átvette a hatalmat. Ezen időre Havasalföldön párhuzamosan működtek a hellén és a vlach-román államszervezet és adminisztráció. A függetlenség kérdésében kiéleződött a viszonya a Filiki Eteria erőivel, akik május folyamán legyőzték egységeit, őt pedig megölték. Az ismert publicista, Végh Antal művében (De mi lesz a harangokkal) olvashatjuk, hogy felkelése számos résztvevője az Erdélyi Nagyfejedelemség területére menekült és Brassóban telepedett le.
Mindebből a későbbi történelmi folyamatokra vonatkozóan érdekes következtetéseket is levonhatunk. A román politikában megmaradt a kétarcúság és a gyors fordulatra való képesség. Erre számos történelmi példát említhetünk: 1877-78-ban az orosz-török háború kapcsán, a két Balkán-háború során 1912-13-ban, említhetjük az 1916-os szerződésszegő támadást az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, az 1918 májusi bukaresti béke ellenére történt támadást a Magyar Népköztársaság és a Magyar Tanácsköztársaság ellen, az 1944 augusztus 23-ai fordulatot.
Miért is íródott e sorozat? Részben nosztalgia, hiszen végzős, 23 éves egyetemistaként az 1979-80-as tanévben ez volt a jól sikerült vizsgatanításom témája a szegedi gyakorló (akkor Ságvári Endre) gimnáziumban. Szakvezetőm, a kitűnő pedagógus Szilágyi Pálné volt, talán a férjére is sokan emlékezhetnek, mint a JATE BTK Történelmi Intézet nagyon művelt könyvtárosára. Mindazon túl, hogy akkor az egyetemen is részletesen tanultuk ezt a nagyon érdekes témát, mely megragadott, más fontos szempontokat is meg kell említeni.
Az előző cikkekben is kifejtettem a ceterum censeómat, vagyis egyébként az a véleményem, hogy a modern Európát megalapozó nemzeti-polgári forradalmakat súlyos hiba kihagyni a NAT-ból. (Nyilvánvalóan nem ilyen részletességről, csak megemlítésről lenne szó) Hiába beszélnek állandóan polgári értékekről, mikor pontosan az alapok maradnak ki. Hogyan is beszélhetünk szövegértésről, ha nincsenek tények, mesterséges intelligenciáról, ha egyébként hiányzik a tárgyi intelligencia.
És az identitás fenntartása is kimondhatatlanul fontos lenne ma, mikor a globalizáció és a szabadkőművesség szélsőséges erői az európai nemzetállamok szétzilálásán dolgoznak.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
