Könnyedén megállapítható az izlandi temetkezési szokásokból és a csontokból, milyen kegyetlen, embert próbáló körülmények között kellett élniük mindennapjaikat.
A legenda szerint a Feröer-szigetekről érkező vikingek valamikor 825 környékén telepedtek le először Izlandon. Az első lakókhoz hamarosan több bevándorló is érkezett, leginkább a mai Norvégia területéről, akik az ászgárdi Ászok isteneit, vagy Thort és Odint tisztelték.
1000 körül azonban Izlandon is megindult az áttérés a keresztény vallásra: először a társadalom felsőbb rétegei, majd a köznép tagjai közül is mind többen elhagyták pogány hitvilágukat. Ez az átállás jól kimutatható a temetkezési szokásokban: egy idő után annyira elterjedtté vált a kereszténység, hogy a régi pogány sírokat is újra temették a felépített templomok közelében.
A pogány vikingek eleinte a földhatárok mentén, elszórva temetkeztek. A kereszténységre való átállás után vezették be a templomkerti temetéseket, és számos esetben a pogány módon elhantolt rokonokat is kiásták, majd újra elföldelték a szent területen.
Az International Journal of Osteoarchaeology tudományos folyóiratban megjelent tanulmány bemutatja, hogyan állapította meg a Guđný Zoëga és Kimmarie Murphy vezetésével zajló kutatás a Keldudalur nevű földegyüttes temetőjének vizsgálatával azt, hogy az itt élő embereknek milyen kemény mindennapi próbatételekkel kellett szembenézniük az életben maradásért. A viking harcosokról ugyanis már viszonylag sok ismerettel rendelkezünk, keveset tudunk azonban arról, hogyan teltek az átlagemberek mindennapjai.
A keldudaluri tanyán 52 embert temettek el egy évszázad alatt, valószínűleg mindannyian földműveléssel foglalkoztak.
Ahogyan Izlandon átvették a kereszténységet, a nagyobb farmokon saját templomot építettek saját temetővel. Ez az archeológusok számára kifejezetten előny, hiszen a pogány sírok sokkal elszórtabban helyezkedtek el, és közelebb voltak a földfelszínhez, így kevésbé jó állapotban maradtak fenn, mint a keresztény sírok, amelyeket mélyebbre temettek.
A keldudaluri temető átlagos méretűnek számított a korból, a kutatók elsősorban arra szerettek volna rájönni, hogy a tanyán élő embereknek milyen betegségekkel kellett szembenézniük életük során.
A temetőben 27 felnőtt és 26 gyermek maradványait találták meg. 16 közülük az egyéves kort sem élte meg – Zoëga és Murphy azonban azt írták tanulmányukban, hogy ha ezt a kritikus egy évet a gyermek túlélte, akkor valószínűsíthető volt, hogy körülbelül harmincéves koráig életben maradt. A kutatók többüknél porotic hyperostosis betegséget találtak, amely egy olyan csontelváltozás, amely a fejlődő országokban gyakori, és a szemüregeket, a koponyacsontokat továbbá a váz egyéb lapos csontjait érinti, és azok szivacsosodást okozza.
Mivel az izlandiak rengeteg húst ettek, valószínűsíthető, hogy nem vashiány, hanem egyéb gyomor- vagy bélrendszeri fertőzésekből alakulhatott ki.
A felnőttek körében az ízületi betegségek voltak a gyakoriak, valószínűleg azért, mert reggeltől estig a farmon dolgoztak. A férfiakat és nőket egyforma mértékben érintette az elváltozás, így kijelenthetjük, hogy a gazdálkodásban is hasonló módon és mennyiségben vettek részt.
Hasonló ásatások során általában több fogszuvasodásos embert is felfedeznek, a keldudaluri embereknél azonban erre alig volt példa.
A kutatók úgy gondolják, hogy a bőséges tejtermék-fogyasztás miatt maradhattak épek a fogaik – ez azonban egyéb más betegségeket is magával vonzott, például fogínygyulladást, lepedéket, fertőzéseket és a fogak kihullását.
Kegyetlen viszonyokhoz alkalmazkodtak
A Keldudaluriban élő emberek fokozottan függtek az időjárási viszonyoktól. Folyamatos probléma volt az élelmiszerhiány, a fizikai munkából adódó betegségek és a különböző fertőzések. A farm lakói nehezen szoktak hozzá a kegyetlen időjárási körülményekhez, ezt mutatja a nagy számú csecsemőhalál és a betegségek megjelenése a csontokon – a földművelő élet nem lehetett egyszerű az izlandi vikingek számára.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
