A világ negyedik legnagyobb tavának számított még 1961-ben, a legelők gyapotföldekké alakítását szorgalmazó szovjet elképzelések azonban megpecsételték a sorsát. Az utánpótlást nyújtó Amu-darja és Szir-darja vizét ugyanis elnyelte az ész nélküli öntözés. Ma a tavat a kiszáradás fenyegeti, s Kazahsztán a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel karöltve – a szomszédos országok felelőtlenségével is dacolva – próbálja megelőzni az ökológiai katasztrófát. S teszi mindezt úgy, hogy vízellátása teljes mértékben a határain túl eredő folyóktól függ.
Az Aral-tó kiszáradása ma legalább akkora környezetvédelmi kihívás, mint az Amazonas erdeinek kivágása. A tó ugyanis az elmúlt harminc évben egykori felszínének 10 százalékára zsugorodott. A megmaradt vízmennyiség sókoncentrációja jelentősen megnövekedett, míg a kiszáradt mederben maradt sót nemcsak a környéken hordja szét a szél, de eljut az Antarktiszig és az Északi-sarkkörig is, gyorsítva így a jég olvadását. Közép-Ázsia országai évek óta küzdenek e problémával, s már 1993-ban megalakították az Aral megmentését célzó alapítványt, amelyhez konkrét anyagi segítséget nyújtva csatlakoztak nemzetközi szervezetek is. Ez idő alatt az alapítványhoz mintegy 10 milliárd dollár érkezett, a tagországok azonban eltérően gazdálkodtak a pénzzel. Ma lényegében Kazahsztán az egyetlen, amely valóban komolyan küzd e globális következményekkel járó ökológiai probléma megoldásáért.
Az Aral-tó még a 90-es éveiben két részre, a nagyobb délire és a kisebb északira szakadt. A régió legnagyobb folyója, az Amu-darja által táplált első Üzbegisztán, míg a Szir-darjára támaszkodó második Kazahsztán területén van. A Szir-darja Tádzsikisztánon, Türkmenisztánon és Üzbegisztánon át jut el idáig, s vizére alapozzák ezen országokban a mezőgazdasági termelést. Lényegében ez az öntözéses földművelés az Aral végzete.
Kazahsztán a múlt század 90-es éveitől tesz erőfeszítéseket a tó saját területére eső részének megmentésére. Földgátat építettek, amellyel megakadályozták, hogy a víz délre folyjon, ahol a párolgás miatt csak eltűnt volna. S bár ez a gát 1999 áprilisában átszakadt, s így megsemmisült, e kísérlet megmutatta, hogy ily módon elvileg meg lehet emelni a tó vizét, s csökkenteni a só koncentrációját. Mikor néhány év múlva az elképzelésekhez csatlakozott a Világbank, az általa nyújtott 85 millió dollárból az északi és a déli tavat összekötő Berg-szorosban 2005 végére megépült a 13 kilométer hoszszú, 6 méter magas, a víz átjutását zsilippel szabályozó Kok-Aral duzzasztógát. Így Kazahsztán az Aral északi részét lényegében zárt tóvá változtatta. Csupán egy év alatt két métert emelkedett a víz szintje, míg a felülete 18 százalékkal növekedett meg. Felére csökkent a sótartalom is, ám ez még mindig háromszorosa a katasztrofális változások megindulása előtti szintnek. A víz viszszatérésével megélénkült a környék lakóinak élete is, újraindult a halászat, s javultak a régió környezeti mutatói is.
Ám csupán Kazahsztánban, mivel az Aral nagyobbik részét tápláló Amu-darja vize vészesen alacsony. Az öntözés ugyanis elviszi a 92 százalékát, így az Aral déli medencéjébe gyakorlatilag semmi sem jut el. E rész fennmaradásáról kizárólag a az északi medencéből érkező kis átfolyatás gondoskodik. Sokat segíthetne, ha a kazahokhoz hasonlóan az üzbégek, tádzsikok, türkmének is foglalkoznának a vízkímélő technológiák, így például a csepegtetős öntözés elterjesztésével vagy a csatornák karbantartásával, ám ennek nincsen semmilyen jele. Az öntözőrendszer modernizációjával a számítások szerint mintegy 12 köbkilométer vizet lehetne spórolni, egy ilyen, 16 milliárd dolláros beruházás azonban ezen országok számára megfizethetetlen. Ráadásul Üzbegisztán és Türkmenisztán a gyapottermesztés felfuttatásával tovább szipolyozza az Amu-darját. Jellemző a hozzáállásukra, hogy Iszlam Karimov üzbég elnök néhány éve az Aral megmentésére hivatott alapítvány ülésén már arról beszélt, hogy a tó halálra ítéltetett, pusztulása visszafordíthatatlan, s inkább a kiszáradás következményeinek felszámolására kellene szponzorokat találni. Szóval nem a betegség gyógyítását, hanem tünetek kezelését javasolta. Az egyik ötletként az merült fel, hogy létesítsenek egy minitavat, a kiszáradt medencét pedig ültessék be fával. Az ötletadók a környék ivóvízellátását tisztítóberendezésekkel és tározók építésével oldották volna meg. Mindez azonban nem állt le az ötletek szintjén, hiszen az üzbég kormány tavaly 4,3 milliárd dollárt el is különített a befejezett tényként kezelt katasztrófa következményeinek kezelésére. Taskent tehát már lemondott az Aralról.
Eközben a tó kazah része újraéled, a vízszint emelkedik, nem utolsósorban az olyan munkálatok elvégzése következtében, mint a Szir-darja medrének megtisztítása. Szakértők úgy számolnak, hogy ez a rész 10-15 év alatt a jelenlegi vízmennyiség mellett is megújul. A teljes reanimációhoz azonban szük-ség van a szabályozó Kok-Aral gát szélesítésére is, enélkül ugyanis elszivárog a víz a kiszáradásra ítélt déli mederbe. A Kis-Aral megújulásához a gazdasági válsággal küszködő Asztanának nemzetközi segítségre van szüksége, s mint a gát megépítésekor, most is elsősorban a Világbankra számít. Ezzel nemcsak csökkenteni lehetne az ökológiai katasztrófa mértékét és következményeit, de példát lehetne mutatni a régió többi országának is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 13.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
