Százöt éve, 1915. november 24-én született Lőrincze Lajos állami díjas nyelvész, az elmúlt évszázad magyar nyelvművelésének legnagyobb hatású egyénisége. Édes anyanyelvünk című rádiósorozatát negyven éven keresztül folytatta, szinte a haláláig.
A Veszprém megyei Szentgálon született szegény, paraszti családban. Hat elemi után a helyi lelkész ajánlására a Pápai Református Kollégiumba került, ahol mindvégig színjeles eredménnyel tanult. Két évig a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója is volt, de nem érzett kellő elhivatottságot a lelkészi pálya iránt, így vallástanára biztatására Budapestre költözött és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára.
Az Eötvös Kollégium tagjaként végezhette az egyetemet, Pais Dezső keltette fel érdeklődését a nyelvészet iránt. Részt vett a Táj- és Népkutató Központ munkájában: járta a vidéket és anyagot gyűjtött. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ott ismerkedett meg a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez aztán haláláig töretlen barátság fűzte. Magyar-német szakos tanári diplomájának megszerzése után, 1941-ben az egyetemen frissen alakult Magyarságtudományi Intézetben kapott gyakornoki állást, ő lett a földrajzi névgyűjtés felelőse.
Lőrincze 1943 és 1945 között régi iskolájában, a pápai Református Kollégiumban is tanított és a népfőiskolán adott elő, és ellátta a Tehetségmentő Alapítvány elnöki teendőit. Doktori disszertációján is dolgozott, amelynek a Földrajzi neveink keletkezésükről, alakulásáról, elhalásukról címet adta.
A második világháború befejeződése után ismét Budapestre került, a Teleki Pálról elnevezett tudományos intézetben működő Néptudományi Intézetnek lett a munkatársa, később ebből jött létre az MTA Nyelvtudományi Intézete. Itt a magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot, és a környező államok magyarlakta vidékeit is.
Első nagyobb tanulmánya, a Földrajzi neveink élete 1947-ben jelent meg. Benkő Loránddal készítette a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiáját (1951), majd Lőrincze gyűjtőmunkájának eredményét is tartalmazza az 1968-77 között megjelent kötetsorozat, A magyar nyelvjárások atlasza. Az intézeti tanárból 1952-től lett hét évig igazgatóhelyettes, majd 1959 és 1971 között osztályvezető, nyugdíjba vonulásáig tudományos tanácsadó volt.
A nyelvjárások iránti vonzalma 1952-ben kapott országos fórumot, amikor Kodály Zoltán biztatására ő vette át Halász Gyula felújított rádióműsorát, az Édes anyanyelvünket. Az ötperces műsor 1955-től vasárnap reggelenként, majd 1961-től már hetente háromszor hangzott el, s sugározták a külföldön élő magyaroknak szóló adásban, a Szülőföldünkben is.
A rádiósorozatot negyven éven keresztül folytatta, szinte a haláláig. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanít, egyesíti a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Katedra nélkül vált belőle a nemzet tanára, tudományos alapossággal válaszolt – ízes dialektusban – a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált tudálékossá. Az emberközpontú nyelvművelést igyekezett meghonosítani a korábbi nyelvközpontúval szemben: azt vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember.
Többen vádolták őt nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel, de ő úgy vélte, a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor mindenképpen el kell fogadnunk. A dogmák, elfogultságok ellen harcolt, törekedett arra, hogy a nyelvművelés módszere, hangvétele liberális, azaz megértő, emberi legyen. Grétsy Lászlóval együtt vezette a Tessék kérdezni – a nyelvész válaszol című nyelvművelő műsort.
1952-ben kandidátusi címet kapott, munkásságát a Magyar Népköztársasági Érdemrend arany fokozatával ismerték el. Még ebben az évben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be. A nyelvi ismeretterjesztő munkát több fórumon párhuzamosan végezte: 1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban és a Magyarok Világszövetségében ténykedett.
Fáradhatatlanul dolgozott a határon túli magyarság anyanyelvének megőrzésén, illetve a magyar nyelv oktatásán. Nevéhez fűződik az először 1970-ben megrendezett Anyanyelvi Konferencia megszervezése, amelynek élete végéig szervezője, 1992-ig elnöke volt. Budapesten halt meg 1993. október 11-én. Sírja a Farkasréti temetőben található. Szülőfalujában, Szentgálon emlékház, emléktábla és dombormű őrzi emlékét és a falu iskoláját is róla kapta nevét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
