Ágoston Balázs írását a lovasíjászról biztosan sokan elolvasták már, de biztosan nem elegen. A Kaszás Géza rendezőt kérdező szerző világossá teszi minden normális ember számára, hogy olyan országban élünk, ahol nem a magyar érték s hagyomány számít, hanem a kapcsolati tőke azok között, akik nem szeretik a magyarokat. Sőt, a riport felvillantja azt is, hogy mintha csak azért élnének velünk egyesek, hogy betartsanak nekünk.
Lehet ezen elkeseredni vagy szomorkodni, de nem lehet mellette elmenni úgy, mint a többi tabu téma mellett, amit a polkorrekt média elhallgat előttünk. Valljuk be őszintén, hogy a magyarság megtörését célzó politikai kurzusok elég régóta regnálnak már itt a Kárpát-medencében. S ha volt is “kis magyar idő” az bizony nem csak a gúnyhatárokon kívül létezett, hanem azokon belül is. Írom ezt annak ellenére, hogy nyakra-főre hirdetik egyes politikai pártok a “nemzeti érdekek teljes szolgálatát”, azonban mégis megtörténhetik velünk az, amit Balázs felmutat nekünk. Bár azt is hozzá kell tegyem, naponta érezhetjük ezt – ha kicsiben is – de a magunk bőrén és az élet minden területén. Kaszás Géza filmes munkája tiszteletre méltó, ahogy a főhős teljesítménye is. Szerencsésen találkozott ez a két ember és a szándékaik. Ami itt hiányzik, az a magyar nép egysége és ébredező öntudata, amely bojkottálná az összes olyan filmes céget és személyt, aki akadályt gördít az alkotás elé. Az átlag emberekből hiányzik a hit a magyarság küldetésében, ami Lajosban és Gézában buzog. Sajnos még nem szökött ez szárba a magyarok többségében.
Persze ne legyünk türelmetlenek, mert amit évszázadok romboltak le, az nem épül vissza húsz, harminc év alatt, csak a nagyon kíváló nemzeti nevelést kapottak lelkében. Ám az idő nem az ellenségeinknek dolgozik, hanem a hőseinknek, mert akár Ágoston Balázs, akár Kaszás Géza – Kassai lajossal együtt – a nemzet hősei. S erről szerencsére nem lehet liberális vitát gerjeszteni!
Dr. Bene Gábor
Százezren látták? Nem számít!2017. 03. 25.
A Magyar Filmakadémia az A Lovasíjászt egyszerűen nem kívánta beengedni a 3. Magyar Filmhétre. Ezzel azt üzente, hogy nem számít az a most már százezernél is több ember, aki jegyet váltott rá, aki megnézte, nem számítanak azok, akik még ma is gyakran állva tapsolják meg vetítés után, és főleg nem számít a téma, amit feldolgoz. Nem számít az a példa, amit Kassai Lajos mutat nekünk, akinek a világ minden pontján vannak követői, tisztelői, aki igazi példakép – mondta a Demokratának Kaszás Géza rendező, producer.
– Több mint egy éve mutatták be A lovasíjász című filmet. Milyenek a visszajelzések?
– Tavaly január óta több mint százezer ember nézte meg. Ez önmagáért beszél, azt mutatja, hogy óriási igény van erre a szellemiségre. A mai napig heti rendszerességgel járok vetítésekre, közönségtalálkozókra a Kárpát-medencében. Azt tapasztalom, hogy az emberek nem tudják hová tenni a nemzeti emlékezetben máig élő, a régészet által is igazolt szkíta-hun leszármazástudat és az akadémikus finnugrista nyelvészeti dogma között feszülő feloldhatatlan ellentétet. Ez olyan, mintha egy családon belül nemzedékről nemzedékre hagyományozódó történetet valaki kívülről, hatalmi szóval át akarná írni. Pedig ma már egyre többen foglalkoznak a magyarság őstörténetét is magába foglaló hun korral, és nemcsak Magyarországon, hanem Kínában, Mongóliában, Ukrajnában, Oroszországban, de az Egyesült Államokban is. A külföldi és így elfogulatlan, a hazai vitákban nem érintett kutatók munkássága nyomán ma már nem vitatható a népi emlékezet által megőrzött leszármazástudat. A nemzetközi tudományos közélet megmosolyogja azokat, akik még mindig tíz körömmel kapaszkodnak a finnugor elméletbe. Idehaza mégis vannak olyanok, akik félnek befogadni a nyilvánvaló tényeket. Ehelyett makacsul ragaszkodnak a rég megdőlt dogmákhoz. Persze ezekre katedrák, státusok épültek. Ebből fakad, hogy az A lovasíjászra az előbb említettektől eltérő visszajelzés is érkezett: hallgatás, elhallgatás. Oka van, hogy Magyarországon nem véletlenül nem készült a Honfoglaláson kívül a magyar őstörténetről sem dokumentumfilm, sem játékfilm. Furcsa és érthetetlen módon a magyar filmművészet is mereven elzárkózik ettől.
– Ahogy általában a magyar történelem jeles eseményeitől.
– A következő filmem épp ezért hasonló témájú lesz, őstörténetünkről, valódi gyökereinkről fog szólni. Be akarom járni a világot, megszólaltatni minél több olyan külföldi szaktekintélyt, akik a hunok kutatói és ismerői. Mondják el ők, hogy mit gondolnak erről a témáról, hol tartanak a kutatások. Izgalmas és tanulságos lesz a hazai fősodratú történettudomány téziseitől való jelentős eltérés. Alapos munkát szeretnék végezni, 150 napos forgatást tervezek, amit már az idén el akarok kezdeni. Szándékomban áll minden olyan helyet felkeresni a világban, ami bármelyik elmélet szempontjából fontos. Az ott kutatásokat végző hiteles helyi szakértőket fogom megkérdezni. Tárgyilagos és elfogultságtól mentes válaszokat akarok, nem törődve azzal, melyik oldal legendáriumát építi vagy rombolja.
– Pályázik támogatásra?
– Próbálkoztam, de már az első szűrőnél elutasítottak.
– Milyen indokkal?
– Nem volt magyarázat, udvariasan értesítettek, hogy nem támogatják a filmet. Mit mondjak? Nem csodálkozom.
– No de mi köze a filmes szakmának a dogmákhoz? Hát nem a nézettség és a siker a fontos? A Lovasíjász százezres nézettsége sem referencia?
– Buta és átpolitizált a művészeti élet is. Ez nagy baj, mert a művészeknek a kultúrára kellene összpontosítaniuk, ami viszont nem lehet egyik vagy másik politikai szekértábor hitbizománya, hanem nemzeti ügy. Mégis nagyon sokan dolgoznak azért, hogy soha ne álljon helyre az egységes nemzettudat. Elállt a szavam, amikor egy nagyon művelt, okos, érzékeny barátom, akit nagyon szeretek, egy nyilvános beszélgetésen elítélően szólt arról, hogy az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása rögzíti a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, mondván, hogy ez a nevesítés kirekeszt más világnézeteket.
– Mi lehet a baja Szent Istvánnal, Szent Lászlóval és a többi magyar szenttel?
– Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja ennek az Európában teljesen egyedi kultúrközösségnek az évezredeken át tartó harcát a fennmaradásáért, melynek támasza és ereje a múltban gyökerező kereszténység. Ráadásul ennek a kultúrának alapvető tulajdonsága a más kultúrák iránti érzékenység és türelem. Ennek a kultúrának volt képviselője az a civilizáció, amelyik egykor képes volt a kínai nagy faltól a Rajnáig terjedő hatalmas területet ellenőrzése alatt tartani és megszervezni abban az időben, amikor nem állt rendelkezésre a mai infokommunikációs technika. Csak a ló. Az ember és a ló különleges kapcsolata határozta meg őseink életét, és ez végigkísérte a történelmünket. Tehát a művészetnek kifejezetten feladata erre reflektálni.
– Ma már a tudományos életben is hallani friss hangokat.
– Igen, ennek ellenére, miközben az új tankönyvek már érintik a leszármazás kérdését és óvatosan, de tényszerűen megemlítik, hogy a finnugor elmélet mellett más megközelítések is léteznek, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya nyilatkozatot tett közzé, amiben dilettáns álláspontnak minősítette a magyar nyelv finnugor rokonságát megkérdőjelező álláspontokat. Elfogadhatatlan hibának nevezte azon állításokat, amelyek összekeverik a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal. Honnan veszik a bátorságot ehhez, honnan ez a gőg? És honnan az a felsőbbrendűségi képzet, ami a kulturális élet szereplőit időnként egészen elképesztő megnyilvánulásokra sarkallja?
– Mire gondol?
– A Magyar Filmakadémia A lovasíjászt egyszerűen kirekesztette a 3. Magyar Filmhétről. Ezzel egy fontos üzenetet közvetített: nem számít a nézők véleménye.
– Pedig ez a dokumentumfilm egymaga több nézőt csalt a mozikba, mint a tavaly bemutatott összes film együttvéve.
– Nem számít. Mondhatnám azt is, hogy a Filmakadémia ezzel meghúzta nemzeti és kulturális identitásának határait. Nem számít az a példa, amit Kassai Lajos mutat nekünk, akinek a világ minden pontján vannak követői, tisztelői, aki igazi példakép. Pedig miről is van szó A lovasíjászban? Egy életszemléletről, a minket körülvevő világhoz való viszonyulásunkról, arról, hogy mit lehet elérni kitartással, természetközpontú gondolkodással, kemény munkával, senkinek nem ártva. Egy olyan életet tár a néző elé, amelyben a becsület, a tisztesség, a folytonos helytállás, az emberi tartás, a természet tisztelete és szeretete a mindennapok része.
– Keserűnek tűnik.
– Nem vagyok az. Épp ellenkezőleg, a vetítések, közönségtalálkozók során azt látom, hogy az emberek egyre nyitottabbak, egyre fogékonyabbak az értékekre, egyre tudatosabbak. Azonban a mindennapokban azt tapasztalom, amit egy barátom fogalmazott meg, aki most érkezett vissza sokéves külföldi tartózkodása után. Ő azt mondta, nem érti, mi folyik ebben az országban, miért nem lehet örülni a pozitív változásoknak. Miért kell mindent a sárba döngölni? Olyan világban élünk, amiben a film kapcsán megfogalmazott erények még messze nem általános érvényűek. Számomra ez a riasztó. Miért van az, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával gyártott film rendezője Berlinben a díjátadó előtt készített interjúban azt mondja, „ami hazánkban történik, szégyen és valóban félelemmel tölt el”? A Filmalap a rendező szerint „a szabályokat nem csak tisztességtelen módon megkerülő… azokat szétromboló” kormány pénzosztó, támogató intézménye. Ha valakinek ennyire elmarasztaló a véleménye, nem fordul hozzá a támogatásáért. Viszont ha kér és elfogadja a pénzt, akkor ne rúgjon bele a támogatójába. Ez nem politika, egyszerűen csak erkölcs dolga. Paolo Magelli olasz rendező nem értett egyet hazája kultúrpolitikájával, ezért nem kért pénzt az olasz kormánytól, hanem külföldön alkotott.
– Erre azt mondhatják, ön irigy.
– A lovasíjász nem kapott semmilyen filmes támogatást, mert nem is kértem. A következő dokumentumfilmemmel is ez lesz a helyzet. Én nem ócsárolok és nem irigylek senkit. Nem sikítok a kulturális elnyomás miatt, mert más eséllyel kér és kap pénzt filmje megvalósítására. Reménykedem. Elindult egy olyan öntudatosodás, amit ideje nagyon komolyan venni, mert nem állítható meg. Az ezt lekezelő, kigúnyoló kulturális zárvány képviselői előbb-utóbb marginalizálódni fognak, mert a kultúrpolitikának végül igazodnia kell a társadalmi valósághoz. Az egykor birodalomszervező, más nyelveket, vallásokat, népeket, hagyományokat sikerrel szintetizáló kultúránk tartott meg minket eddig is, és ezután is így lesz. Ezt az örökséget kötelességünk továbbadni a következő nemzedékeknek.
Ágoston Balázs
Kassai Lajos nem arról híres, hogy író. Nem is arról, hogy filmet készítettek róla, hanem a teljesítménye okán, amit senki sem vitathat el tőle. Persze a tehetségtelen önreklámozók nagy többségét, majd megüti a guta, hogy nem tudnak ellene semmit kitalálni. Hisz egyetlen kufár sem akar nyeregbe ugrani és leküzdeni Lajost egy nyílt versenyen.
Ő tehát egy magyar etalon, egy hiteles mintapéldány. Ám ha a film bedurrantotta az ellene nyíltan fellépni nem tudó, viszont “felsőbbrendűvé kiválasztott” fotelértelmiséget, akkor az alábbi írása teljesen ki fogja verni náluk a biztosítékot. S még az állatvédők sem találnak fogást rajta, mert a magyar ember hű társát a lovat sem gyötri, hanem gyógyítóként mutatja be. Rávilágít egy terápiára, amit az őseink ösztönösen éreztek és ismertek. Csak a modernizáció “nagyszerű” világa vette el a gyakorlatát tőlünk. Írása leleplezi azt az álszent yankee világot, amit nekünk a pénzpóráz televíziói mutatnak be esténként, s amelyet a gyerekeink sajnos a legnagyobb élvezettel fogyasztanak is. Ráadásul egy olyan hamis beállítást leplez le, amely a magyarság összeférhetetlen, önző, kizárólag EGO vezérelt tulajdonságát tett kizárólagossá. Bemutatta ennek az ellenkezőjét, a téma iránt alázattal bíró, segítőkész, igaz magyarokat is. Mert zömmel ilyenek vagyunk, s ezért is tudnak minket már régóta és alaposan kihasználni gátlástalan, “szemérmetlen” népek. Kassai Lajos nem író, de sokkal több annál. Ember. Sőt, magyar ember.
Olvassátok tehát sorait s kapcsoljátok ki otthon a televíziókat! BG
Kassai Lajos
Csak természetesen!
Katrin az amerikai hadsereg légiforgalom irányítója volt. Egy váratlan parancs értelmében frontszolgálatra kötelezték Irakba. A barakkban, ahová teherautón szállították, másodmagával volt nő ötven férfi társaságában. Mikor jelezte elkülönülési szándékát, a terem sarkában álló, szerszámos sufnit bocsájtották a rendelkezésére. Éjszakai beosztást kapott, hullákat csomagolt zsákokba. Mikor közölte, nem bírja tovább, a parancsnoka a következő gáláns ajánlattal állt elő: éjszaka a sufnidban fogadod a katonákat és ha nem teljesíted kívánságaikat, te is egy fekete zsákban végzed!
Négy hónapig tartott a pokol, akkor kitört fogvatartói köréből és részletesen leírta, mi történt vele. Beszámolóját átadta följebbvalóinak, akik azt habozás nélkül továbbították a szüleinek, férjének és a gyerekeinek. Egy végletekig elgyötört ember került a civil életbe, akitől a történtek után elfordultak a szülei, gyerekei és a férje.
Elen, az ausztrál hadsereg katonája volt, Afganisztánban teljesített szolgálatot, mikor „bajtársai” megbilincselték és egy barlang falához láncolták és akkor követtek el rajta nemi erőszakot, amikor csak akartak. Harcálláspontjukat kéjrabszolgájukkal együtt adták át a franciáknak, akinek a sorsa ettől egy jottányit sem változott. Elen mértéktelen zabálásba kezdett. Ez az alacsony termetű nő száz kiló fölé hízott, így menekült meg „bajtársai” vágyainak szorításából.
Mi a közös a két történetben? A PTSD (poszttraumatikus stressz), és hogy huszonöt hasonló társukkal részt vesznek Monty Roberts rehabilitációs tréningjén. A módszer azon alapszik, hogy ezek a lelkileg rendkívül sérült emberek, akik mindenki és minden iránt elvesztették a bizalmukat, a lovak segítségével újra visszakapják azt.
A terápia pedig működik! A könnyel áztatott körkarám homokján gyógyulnak a sebek. Csillogó tekintetű, fényes szőrű paripák szövik az enyhet adó feledés hálóját a meggyötört lelkek köré. A vérfagyasztó történetekkel könyvtárat lehetne megtölteni. Van, aki nyíltan vállalja kálváriáját, van, akiből ki lehet húzni, és van, akinek horogként akadt a lelkébe. Havonta hetven veterán öli meg magát az Államokban. A koreai háborúban jelent meg a drog, a vietnamiban terjedt el és Afganisztánban vált általánossá. A hatás egyre extrémebb. A kábszer a PTSD-vel keverve a legördögibb csapda, amely valaha is leselkedett az emberi lélekre.
Nem lehetetlen, hogy ebből a pokolból a lovak hátán lehet a leggyorsabban kinyargalni. Monty Join-Up programját, mely a lovakkal való kapcsolatteremtés legkifinomultabb formája, az egész világon ismerik, de csak kevesen tudnak a hasonló elvek szerint működő, veterán rehabilitációról, és a Lead-Up programról, mely szintén lelki sérült, de civil emberek normál működésbe való visszatérését segíti elő.
Monty farmja Los Angelestől északra, a Santa Ynez völgyében van, Solvang mellett, ami egy norvég alapítású kis „ékszerdoboz”. Azért érkeztem erre a helyre, hogy megismerkedjem az itt folyó magas szintű képzéssel, majd mentem volna tovább, de a lovasíjász edzőtábor helyszínét elmosta az ebben a térségben szokatlan méretű esőzés. Miután Monty volt az egyetlen, aki befogadta a hajléktalanná vált lovasíjászok csapatát, itt-tartózkodásom egy hétvégével meghosszabbodott, így mindkettőnknek rálátása volt a másik munkájára. Monty sérült emberek normális szintre hozásával foglalkozik, én normál emberek magasabb szintre emelésén fáradozom. Mindkét területnek a hatékonyságát növeli a másik ismerete.
Több százezer év telt el anélkül, hogy az ember alaptulajdonságai a lényeget tekintve megváltoztak volna. Az ember közösségi lény volt, közösen tervezett, közösségben alkotott és közös hiedelem és szokásrendszerben élt és hű volt közösségéhez. Természetének lényege, hogy csoporttársai iránt elfogadó és barátságos, de kifelé intoleráns és agresszív. A rasszizmus, az idegengyűlölet, a másság elutasítása mint védekezési mechanizmus, a túlélés zálogaként vésődött magatartásunkba.
Elég egy pillantást vetnünk a politikai életre és láthatjuk, milyen elnézőek a tagtársak saját pártjuk botladozásaival szemben és milyen gyűlölet fűti őket a rivális párt ugyanezen hibáiért. Egy jól működő emberi közösség alapja az emberi tulajdonságokra épülő rendszer. Az ehhez szükséges természetesség viszont csak a természetben lelhető meg. A lóval való kapcsolatnak ezért értékelődik fel a jelentősége, ugyanis a lóval való kapcsolatteremtés alapja a ló természetének elmélyült ismerete. Ezek figyelmen kívül hagyása sebezhetővé teszi a kapcsolatot és sérültté a résztvevőket. A ló egy csordában élő, menekülő állat. Ezen tulajdonságaira építve nyerhetjük el bizalmát és tiszteletét. A lóval való munka az élet alaptörvényeinek megélését teszi lehetővé, a silány ismereteket biztosító megértéssel szemben. Nem az a jó lovas, akit nem tud ledobni a lova, hanem az, akit nem akar.
Korunk embere azért érzi magát kényelmetlenül, mert lelki támaszának egyik alappillére, a valódi közösség megszűnt létezni. Nyomorúságának forrása, hogy a közösségi ember legfontosabb tulajdonsága a hűség, már csak homeopátiás nyomokban lelhető fel társadalmunkban. Túl sok közösséghez tartozunk felületesen, és igazán egyikhez sem. Ennek okán egy furcsa képződmény jött létre, az egyszemélyes közösség. Saját ideológiám van a világról, és csakis kizárólag önmagamhoz vagyok hű.
Megjelent az atomizálódó társadalmat alkotó ember prototípusa: a tégla, kötőanyag nélkül. Míg a tradícióhoz ragaszkodó réteg úgy próbál falat rakni, hogy nem veszi észre a habarcs hiányát, addig a globalizáció hívei beérik a kupacba szórt téglákkal. Ebbe a strukturális katyvaszba a legnagyobb veszélyt a függőség jelenti. A nikotin, az alkohol és a drogfüggés az egyén sírba eresztő kötele. A társadalom nekifeszül a prevenciónak, a rehabilitációnak és ez leköti figyelmét, míg a legnagyobb ragadozó, a profitfüggés, szabadon garázdálkodik és olyan mértékű pusztítást végez, amihez képest az előzők ministráns gyerekek.
Nem arról van szó, hogy egy látens problémával állunk szemben. A jelenség ördögi mivolta abban rejlik, hogy nem egy megvetett tevékenységről van szó, épp ellenkezőleg, üdvös, irigylésre méltó, hogy több legyen annál, ami kell, tízszer, százszor, ezerszer. Felkent papjaik a motivációs trénerek, a dílerek. Igehirdetéseiken megtudhatod, hogy a boldogság tanulható és megvehető. Oltárjukon nem kevesebb áldozódik fel, mint a bolygónk, és amíg mohóságuk nem emészt fel mindent, addig nem jönnek rá, hogy a pénz nem ehető.
Vasárnap közönségtalálkozóra utaztam Los Angelesbe. Félúton megálltunk egy Boot Barn-ban. A polcokon százával sorakoztak a szebbnél szebb western csizmák. Vettem a páromnak egy elegáns, de masszív munkacsizmát, mert nálunk ilyet nem kapni. Tetszett benne, ahogy a kultúra, az elegancia és a használhatóság ötvöződik. Csak itthon vettem észre a belsejében diszkréten elrejtett made in China feliratot.
Kaszás Géza, A Lovasíjász című filmjének a kinti magyarok körében is nagy sikere van, melynek gyümölcsét ezen a napon én arattam le. Ott tudtam meg, hogy ez az alkotás nem került be a Magyar Filmhétre. Nem Gézával van a baj, egyszerűen rossz témát választott.
A több mint harminc fővel induló lovasíjász tábor gerincét a kint élő magyarok alkották. Nemcsak tömegében, hanem lendületében is. Huszon évvel ezelőtt Szász Endrének meséltem kitörő lelkesedéssel, hogy miként török Attilaként a világra és terjesztem el a lovasíjászatot annak minden zugában a kint élő magyarokon keresztül. Endre ennyit mondott: „Ha van egy csöpp eszed, elkerülöd a magyarokat.” Annyira megharagudtam rá ezért a mondatért, hogy évekig nem beszéltünk. De igaza lett, az isten nyugosztalja. Annyi széthúzó, egymás ellen áskálódó emberrel én még nem találkoztam. Egymást licitálták túl őstörténetünkről szőtt tündérmeséikkel, és véresen összevesztek a másik szellemi konstrukciójának hitelességén. Bizonyára ők is mesélhetnének arról, hogy hány futóbolond környékezte meg őket az őshazából és próbálta szívni a vérüket.
Mit tagadjam, volt bennem némi szorongás, hogy ezek a nem kívánt események újra megismétlődnek, de ennek az ellenkezője történt. Elszánt, a téma iránt alázattal bíró, segítőkész embereket ismertem meg. Ennek a tábornak a létrejötte és sikere is nagymértékben az ő érdemük. Lendületüknek köszönhetően a kanadaiak és az amerikaiak is beletették magukat, akik közül jó néhány tehetség szökkenhet szárba, ha lesz kitartása a folytatáshoz. Hazánkat kifosztották és eladósították, de az igazi érvágás, hogy honfitársaink jelentős része külhonban kamatoztatja tehetségét. Hiányuk mind a gazdasági, mind a kulturális életre rányomja bélyegét.
Kaposmérő, 2017. március
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Dr. Bene Gábor, Publicisztika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
