A Rekordok Könyvében néhány bekezdés erejéig feltétlenül megemlékeznék Európának egy talpalatnyi földdarabjáról, amelyet mi, magyarok úgy hívunk: Kárpátalja, keleti szomszédunk pedig: Zakarpatszkaja oblaszty, azaz Kárpáton túli megye. (Kijeviül, Moszkvából nézve ez a vidék valóban a Kárpátokon túl esik…) Aligha nem Európának — de megkocáztatom: kerek e világnak — még egy olyan vidéke, amely rövid negyedzázad leforgása alatt — 1919 és 1944 között — öt államhoz tartozott volna. A kárpátaljaiaknak ki sem kellett mozdulniuk apró falvaikból, hogy „külföldre” menjenek. Jött az magától is.
A tiszaújhelyi Orosz András bácsi még Ferenc József katonájaként harcolt Doberdónál a Monarchia egyenruhájában. Mire hazavergődött ugocsai falujába, Kárpátalján az Antant köpönyegéből előbújó románok voltak az urak. András bácsi hát román passzust kapott. Egy esztendő után a románokat az Antant kiparancsolta Kárpátaljáról. Jöttek a csehek, akik a győztesek kegyéből ajándékul kapták e vidéket. A második világháború elején aztán Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, így a cseh igazolványokat magyarra cserélték.
Orosz András aligha sejtette, hogy négy esztendő múlva viszont orosz nyelvű papírokat kap. A bevonuló szovjet csapatok az erősebb és a győztes jogán Ukrajnához, illetve a Szovjetunióhoz csapták Kárpátalját. András bácsi pedig, a kárpátaljai magyar és német férfiak tízezreihez hasonlóan, megjárta a poklok poklát: a szolyvai gyűjtőtábort, ahová kényszermunkára, „malenkij robot”-ra hurcolták el. Történt mindez huszonöt esztendő alatt, Európában, annak is a szívében. Idegen hatalmak marakodtak egymással, miközben egy dologról valamennyien megfeledkeztek: tudniillik, hogy megkérdezzék magukat a kárpátaljaiakat: ők vajon mit szeretnénék?
Ezerévnyi nyugalom
A tragédia első felvonása az első világháború végén kezdődik. Addig, a magyarok bejövetelétől számítva több mint egy ezredéven át, senkinek eszébe sem jutott, hogy elvitassa Kárpátalja hovatartozásának jogát. Maga az elnevezés — Kárpátalja — is újkeletű, hiszen a középkorban ez a terület a Felvidék keleti részét képezte. Sem földrajzi, sem politikai okok nem indokolták különállását. A mai Kárpátalja síkvidéki része: a Tisza-hát, Ungvár, Munkács, Beregszász környéke — az Alföld egyenes folytatása, míg a hegyvidék a Kárpátok koszorújának egy — a többivel összefüggő — darabja.
A Trianonban elcsatolt történelmi magyar függetlenségpártiak mentsvára, a magyar kultúra menedéke volt, így földrajzi és politikai egységet képezett. A Vajdaságot a török kiűzése után a Délvidéken Bécs azzal a szándékkal hozta létre, hogy saját közvetlen irányításával tartsa sakkban a magyarokat, ugyanakkor a törökök közelsége miatt önálló katonai szerep is hárult e vidékre. Erőszakolt politikai egysége tehát így alakult ki. Kárpátalja viszont soha nem játszott önálló politikai szerepet. Az ország észak-keleti kapuja volt: itt jöttek be s pillantották meg az új hazát Árpád magyarjai. (A kutatások szerint a magyarok másik része Moldova irányából érkezett — Erdélybe.)
A Vereckei- és az Uzsoki-szorosokon vonultak a halicsi háborúkba annak idején az Árpád-házi királyok seregei, s ugyanezen hágókon át törtek az országba a tatárok, a magyar trónra pályázó lengyelek. Kárpátalja — nevezzük így, bár akkoriban nem használták még ezt a szót — török időkben vált stratégiailag fontos térséggé. Mivel azonban a Habsburg-ihletésű és Bécs érdekeinek alárendelt, ún. Magyar Királyság, valamint az Erdélyi Fejedelemség kisebb-nagyobb szünetekkel állandó harcban állott, Kárpátalja valójában hadszíntérré, a Habsburgok és az erdélyi fejedelemnek ütközőövezetévé vált. Az itt élő magyarokat, ruszinokat, németeket a történelem viharaiban elszenvedett csapások egyformán sújtották.
Sorsközösségük ezer esztendőn át megbonthatatlannak tűnt. A ruszinok álltak elsőként Rákóczi zászlaja alá, mindig is büszkék voltak arra, hogy közülük kerültek ki a vezérlő fejedelem első katonái. A középkorban betelepített németek, vagy a 18—19. században Galíciából, Oroszországból, a nyomor és a progromok elöl tömegesen ide menekülő zsidók a szó legnemesebb értelmében magyarabbak voltak a magyaroknál. Ezt a hazát mindannyian a sajátjuknak tekintették. Kárpátalján soha nem talált — nem találhatott — termékeny talajra a magyarellenesség, a történelmi Magyarország területi integritását megkérdőjelező szakadár politika, s nem fogtak fegyvert a Habsburgok zsoldjában a magyarok ellen a helyi nemzetiségek, mint tették azt 1848—49- ben Erdélyben a románok. Délvidéken a szerbek és a horvátok.
A ruszinok helykeresése
Amikor majd az első világháború végén ezek a népek a Monarchia és magyarság ellen fordulnak, csak a ruszinok nem feledkeznek meg a hazával szembeni kötelességükről. Csak ők ragaszkodnak még Magyarországhoz, amely évszázadokon át oltalmazott magyart éppúgy, mint szlovákot, szerbet és románt idegen betolakodó ellen, tatár, török veszedelem idején, amely Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot; amely iskolát, könyvet, templomot adott mindenkinek, függetlenül attól, milyen nyelvet beszél.
A ruszinok mindezt nem felejtették el, nem felejtették el Rákóczit, minthogy azt sem, hogy az első ruszin nyelvtankönyvet is Pesten nyomtatták s adták ki, még a múlt század elején. Az első világháborút lezáró párizsi békék előkészítése idején a Kárpátaljára szemet vető idegen kormányok lázas igyekezettel próbálták bebizonyítani, miért éppen őket illeti ez a vidék. S a legfőbb érv szinte minden esetben az volt: ruszin nép és nyelv nincs és nem létezik. A csehek például úgy tudták, a ruszin nem más, mint szlovák nyelvjárás. Következetesen : ha Szlovákia egyesül Csehországgal, akkor feltétlenül magával kell hoznia a többnyire ruszinlakta Kárpátalját is. Az államiságát éppencsak visszanyerő Lengyelország hasonlóan érvelt: a ruszinok valójában ukránok — állították —, s mivel Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz került, ráadásnak Kárpátalját is meg kell kapniuk. Az egyetlen idegen hatalom, amely semmivel nem tudta indokolni területi igényét, Románia volt.
A románok valószínűleg belátták: nemigen fogják bebizonyítani a ruszinokról, hogy elszlávosodott dákok. Ezért megelégedtek a szuronyokkal, amelyek azért egy esztendőn át így is meggyőző érvnek számítottak a Kárpátalja jövőjéről folyó vitában. Kik is valójában a ruszinok? A mai szovjet iskolai térképen a Honfoglalás korában a Kijevi Rusz, vagyis az ország ősállam határai pontosan ott húzódtak, ahol ma(!): Csap és Záhony, Beregszász és Beregsurány, Tiszaújlak és Tiszabecs között.
A valóságban a ruszin egyike a keleti szláv népeknek, minden bizonnyal az úgynevezett fehér-horvátokat tekintheti őseinek. Saját nyelve van, amely ugyan szláv, de nem pusztán nyelvjárás. (Ezen az alapon az oroszok nyugodtan nyelvjárásnak tekinthetnék az ukránt, a bolgárt vagy akár a szerbet is, annyira szembetűnő a hasonlatosság …) Saját kultúrája van, saját hagyományokkal rendelkezik. Jellemző, hogy a cári udvar által pénzelt pánszláv mozgalmak éppen a kárpátaljai „orosz” nép körében maradtak szinte teljesen visszhangtalanul.
Az első magyar történetírók közül Anonymus három évszázad távolából úgy tudja, Árpád honfoglalói a Vereckei-szoroson átkelve békés szláv népet találtak. Ok lehettek a ruténok, a ruszinok. Mások viszont azt tartják, a ruténok Árpád nyomában, netán a magyar törzsekkel együtt vonultak be a Kárpát-medencébe — Halicsból, a mai Nyugat-Ukrajnából. Nem a mi dolgunk igazságot tenni, egy azonban bizonyos: a származás meghatározó, de a történelem üllőjén kovácsolódnak, formálódnak a népek, a nyelvek, a kultúrák. Megkockáztatom: a ruszin nép identitástudatát, nyelvét, kultúráját az az ezredév formálta, alakította lényegesen, amelyet a magyarsággal egy sorsközösségben élt az Északkeleti Kárpátok bérceinek körében.
Ausztria—Magyarország fölbomlásával megpecsételődött Kárpátalja sorsa is. Hogy Csehszlovákia, Románia, sőt Lengyelország is meg akarta kaparintani ezt a — legfeljebb erdeiről, hegyeiről híres, inkább szegény, semmint gazdag — vidéket, annak inkább stratégiai okai vannak. Köztudomású, hogy Trianonban Magyarország új határait nem annyira etnikai, mint inkább nagyon is gyakorlati szempontok alapján vonták meg. Fontos közlekedési csomópontok és vasutak döntötték el egy-egy terület hovatartozását.
Természetesnek tűnt tehát, hogy Csehszlovákia és Románia egyaránt magának követeli Kárpátalját. A csehek rátették a kezüket Sátoraljaújhelyre, melynek az a városrésze, ahol az akkoriban jelentős észak-magyarországi vasúti csomópontnak számító pályaudvar van, ma is Szlovákiához tartozik. Csapot is meg akarták hát hozzá szerezni. A románok voltak a fürgébbek a magyar Tanácsköztársaság leverésének ürügyén: elfoglalták Csapot és csak az Antant nyomására hagyták el kényszeredetten Kárpátalját.
Közben a lengyelek is be-be- csaptak Ukrajnába, de próbálkozásaikat mindvégig kudarc kísérte. Az aranyalmát Páris királyfi — pontosabban tábornok, mert így hívták az Antant francia származású kárpátaljai helytartóját, akit azért küldtek a győztesek, hogy lecsöndesítse a koncon maradókat, végül is hosszas tépelődés után a cseheknek adta. Persze, a békecsinálók nem hagyhatták figyelmen kívül az egyre aktivizálódó ruszin mozgalmak véleményét sem. 1919. május 8-án Ungváron az ún. Központi Orosz Nemzeti Tanács, amely az eperjesi, az ungvári és a huszti ruszin nemzeti tanácsokat tömöritette, azzal a feltétellel adta áldását a csatlakozásra, hogy az új állam Csehszlovák—Ruszin Köztársaság lesz.
A saint-germain-i egyezmény pedig egyenesen kötelezte Csehszlovákiát, hogy a ruszinoknak a Kárpátalján autonómiát adjon. A ruszinok már-már ősi álmukat, a Podkarpatszka Rusz-t (Kárpátaljai Rusz) látták megvalósulni. A csehek mindent megígértek, de persze az ígéretekből semmi nem lett.
Hitler és Sztálin vasmarka
Amikor Hitler bevonult Csehországba, úgy tűnt, a ruszinok végre kicsikarják Prágától autonómiájukat. 1938. október 5-én Zsolnán kikiáltották a szlovák államot. A szlovák kormány sebtiben önkormányzatot adott Kárpátaljának. A Ruszin Autonómia kormányának elnöke, Bródy András, aki később a sztálini önkénynek esett áldozatul, a vidék hovatartozását eldöntendő népszavazást szorgalmazta. A kárpátaljai ruszinok közül akkor sokan az ún. ukrán irányzat hívei voltak, Bródyt leszavazták, így jutott hatalomra Volosin, aki Hitler támogatását élvezte. A nácik Kárpátaljának nagy jelentőséget tulajdonítottak egy majdan megalakuló, német befolyás alá kerülő Ukrajnában, ezért szerették volna, ha Kárpátalja addig is megőrzi látszatfüggetlenségét. Hitler később elállt ettől a tervtől, s a németek levették a kezüket Volosinról.
Egy új, veszedelmesen agresszív hatalom jelent meg a Kárpátaljáért folytatott marakodásban. A korábbi vetélytársak valamennyien pórul jártak. Sztálinnak, azon túl, hogy biztosítani akarta az összeköttetést a hágókon keresztül, azért volt szüksége Kárpátaljára, mert így Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Ausztria szovjet ellenőrzése már nem ütközhetett nehézségekbe: a szovjet hadsereg nem a Kárpátok másik oldaláról, nem a bércekről, hanem a Kárpát-medencén belülről tarthatta szemmel Közép-Európát.
A Kárpátokban szovjet bázisok láncolata épült ki: Munkács közelében, nem messze a magyar határtól, légitámaszpont búvik meg, ahonnan ma már néhány másodperc leforgása alatt csehszlovák, magyar, román terület fölé érhetnek a szovjet harcigépek, s adott esetben gyorsan elérhető Jugoszlávia és Ausztria is. A szovjet csapatok Közép-Európából történő visszavonulása után a korábbinál is nagyobb jelentősége lesz a moszkvai stratégák szemében Kárpátaljának. Egyenesen hídfőállás lesz, hiszen már csak ez a kis földdarab marad meg a birodalomnak Közép-Európából. Feltéve persze, ha Ukrajna nem tör önálló politikai szerepre.
Mi a jobb?
A mai Kárpátalja, a ruszinok és magyarok dilemmája: mi a jobb? A nagyorosz birodalmi szemlélet, avagy az ukrán nacionalizmus? Ebben a helyzetben különösen nehéz politizálni a magyaroknak. 1944 őszén-telén a szovjet hatóságok magyar férfiak tízezreit hurcolták el Kárpátaljáról, akik közül sokan nem tértek vissza.
A magyar őslakosság szörnyű ivartalanitása, valamint a szovjetek elől menekültek nagy száma miatt végzetesen megfogyatkozott Kárpátalja magyar etnikuma. Meghurcolták, megalázták, lábbal tiporták kultúráját, elhallgatták. Ma már beszélhet, ma már olvashat, már iskolába járhat, sőt útlevéllel a zsebében az anyaországba is át-átrándulhat. Csak egyet nem tehet: hogy Kárpátalja különválását követelje. Mert akkor az ukrán nacionalista elemek, a Moszkva-barát kommunistákkal együtt rásütik az irredenta bélyegét. A magyarok ezért szövetségest kerestek, s találtak a ruszinok között. Sajnos, a ruszinok sem egységesek: van, aki meghasonlott, van, aki fél vagy egyszerűen belefáradt a létért vívott mindennapi küzdelembe. Ennek ellenére már körvonalazódik a ruszinok Kárpátalja jövőjére vonatkozó terve. E szerint a vidék teljes gazdasági és viszonylagos politikai autonómiát kapna — Ukrajnán belül.
Így Kárpátalja földrajzi és politikai egészét egy autonómiába foglalnák. A Beregszászban és környékén élő magyarság ezzel párhuzamosan javasolta a magyar autonómia kialakítását, amely a — jobbára még ma is magyar többségű — Tisza menti vidéket foglalná magába.
A ruszinok szerint a magyar autonómia megbontaná Kárpátalja egységét. Ráadásul az Ungváron, Munkácson, Rahón, Técsőn, Huszton, Visken és Nagyszőlősön élő magyarság kirekesztődne az autonómiából, nem beszélve a Tisza forrásvidékének szigetmagyarságáról. A beregszásziak viszont úgy érvelnek, hogy a magyaroknak így legalább marad egy kis „hátországuk”, ahová a fenyegető orosz—ukrán összetűzések közepette visszavonulhatnak. Áthidaló megoldásként a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége az ún. kulturális autonómiát javasolta, amely nem kötődne meghatározott területhez, hanem állampolgári jogon kiterjedne minden magyarra. Ügy tűnik, hogy ez a megoldás jobban ínyére lenne a ruszinoknak, sőt az ukrán nacionalistáknak is, akik attól félnek, hogy az esetleges beregszászi magyar autonómia egy szép napon fogná magát, kiszakadna Ukrajnából, s Magyarországhoz csatlakozna.
Kárpátalja ma e században soha nem tapasztalt nyomorban tengődik. Visszaállították a jegy- és fejadagrendszert, ezenközben az itt megtermelt élelmiszerek kétharmadát kiviszik az Uzsoki- és a Vereckei-hágókon. Vállalkozó szemével roppant gazdag vidék ez: van számos gyógy- és ásványvize, amelyet Nyugat-Európában méregdrágán kínálhatnának. Vannak gyönyörű, vadban és fában gazdag erdei, turistacsalogató hegyei, havasai. Nem csoda, ha a kárpátaljaiak fejében már egy különleges gazdasági övezet gondolata is megfogant. Hiszen Kárpátalja négy országgal — Románia, Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország — határos, s egyben fontos közép-európai közlekedési csomópont, no és persze, a Szovjetunió egyik nyugati kapuja.
„Vigyázz, a kutya harap!”
Magyarország vonzereje roppant nagy. Annak idején, amikor megnyílt a kishatárforgalom, a kárpátaljai magyarok egyszer csak azt vették észre, hogy ruszin, ukrán, orosz szomszédaik, akik megjárták a másik oldalt, mintha más szemekkel néznének rájuk. Rengeteg magyar jutott pluszkeresethez azáltal, hogy magyar nyelvtanfolyamok indultak.
Egy kiéheztetett ország elgyötört polgárai esetében talán érthető, ha a záhonyi vagy a fehérgyarmati ABC árutól roskadozó polcai nagyobb propagandát visznek Magyarországnak, mint József Attila versei vagy Kodály zenéje. A változásokat csak az képes értékelni, aki ismerte az elmúlt évtizedek „Kárpáton túli megyéjét”. Néhány esztendeje még a szó legszorosabb értelmében a moszkvai idő szerint jártak az órák. Ma már közép-európai időt mutatnak. Néhány esztendeje még külön engedéllyel járhattak saját falvaikban a határ menti magyarok.
A „különleges rendszerű övezet” azóta a múlté, szabadon járhat-kelhet az idegen is, s megnyíltak a határok. (Bár valamilyen ürüggyel időről időre korlátozzák a kiutazást.) Nagyszőlős, a dölyfös bécsi császárral dacoló kis Ugocsa hajdani székhelye, iskolapadja a változásoknak. Néhány esztendeje még egyetlen magyar nyelvű feliratot tűrtek meg a városban. „Vigyázz, a kutya harap!” — hirdette a Magyarországon beszerzett kis tábla, melyet Milován Sándor, az ötvenhatos intervenció elleni tiltakozásáért börtönt szenvedett magyar rakta ki kapujára. Ma már akárhonnan érkezik az utas, az út menti táblán magyarul is ki van írva a város neve. Nagyszőlősön a szovjethatalom számtalan emlékművet állított: szobrot kapott természetesen Lenin, Gorkij, sőt Bogdan Hmelnyickij is, az ukrán nemzeti hős.
Csak egyetlen embernek nem jutott egy árva kisplasztika sem. Annak, akinek Nagyszőlős világhírét köszönheti: Bartók Bélának, aki gyermekfejjel itt a megyeháza nagytermében adta első koncertjét. Most ebben az épületben rendezik be a magyar iskolát, melyet évekkel ezelőtt a hatóságok megszüntettek. A nagyteremben, hol Bartók játszott, most még faládák bújnak össze. Könyvek kandikálnak ki belőlük. Poros, gyűrött, megviselt könyvek, de mégiscsak könyvek. Magyarországi adományok. A szőlősi magyar nebulók ősztől belőlük olvassák ki majd a múltat, a jelent, a jövendőt.
Szaniszló Ferenc
Új Magyarország, 1991. május 11.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
