Pallagi Marianna, a Kárpátalja.ma munkatársa arról számolt be, hogy mit tapasztal az ukrán–orosz konfliktus tükrében; hogyan élik meg a háborús helyzetet; mennyire kétségbe esettek.
Már nyár végén, ősz elején előjöttek ezek a kérdések egyes ismerőseimtől, ha Magyarországon tartózkodtam. Nem értettem őket. Mi lenne? Erőfitogtatás. Semmi több. És mit éreznénk? A drágulást. Hogy sokkal többe kerül egy teli tank. Hogy otthagyunk egy valag pénzt a boltban úgy, hogy gyakorlatilag nem vettünk semmit, a villany- és gázszámla kifizetése kapcsán pedig már valóban a kutyáink eladásán gondolkodunk. Hogy sorra zárnak be a vállalkozások. Hogy küszködünk a koronavírussal, és teljesen elbutulnak a gyerekeink, ha nem áll vissza a jelenléti oktatás.
Hogy mi a helyzet most?
Az amerikai rémképek az orosz invázióról, a külföldi állampolgárok hazahívása, a lehetséges támadás „időpontjai” azonban nem segítenek hozzá a lelki békénk megőrzéséhez, ahogy az orosz csapatösszevonások sem. Ráadásul – azt hihetnénk nincs lejjebb, de – még inkább a földbe döngölik az ország gazdaságát, tovább értéktelenítve a pénztárcánk tartalmát.
Eltemettük Popovics Rolandot, Timoscsuk Mihályt, Tóth Sándort, Úr Sándort, Lőrinc Sándort, Szólics Románt, Oleg Tyurikovot és több tucat kárpátaljai társukat – többségében az életük elején járó fiatalokat. Most pedig tehetetlenül nézzük, ahogy osztják az észt az óceán túlpartjáról, ahogy fociznak egymással a nagyhatalmak a fejünk felett. Ha vérre megy a játék, nekik az sem baj, hiszen nem az ő területük sérül. Ha Moszkva végül mégis nyílt támadást intéz Kijev ellen, végső soron úgyis mindenki mossa majd kezeit…
Az évek alatt elszoktunk ugyan a racionálistól, a józan ész diadalától a politikai döntések tekintetében, mégis bízunk abban, hogy felelős döntések születnek és elkerülhetjük a puskaporos hordó felrobbantását. Mert egy dolgot biztosan tudunk: nem akarunk további vérontást.
(Pallagi Marianna, Kárpátalja.ma/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
