Károly Róbert, hivatalosan I. Károly (1288–1342) Magyarország első Anjou-házból származó királya volt. Történelmünk rovatunk témájául annak okán választottuk, hogy 1342-ben ezen a napon, július 16-án hunyt el. Részleteket közlünk a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar történeti életrajzok sorozat Pór Antal által írt, Nagy Lajos 1326–1382, Budapesten 1892-ben megjelent könyvéből, mégpedig a Miként gondoskodott Károly király trónja biztosításán című, valamint az évforduló kapcsán az I. Károly király halála és temetése című fejezetet. Közöljük továbbá Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című munkája VII. kötetéből Az 1330. évi havasalföldi hadjárat című részt.
Károly trónra lépése hosszú belháború után valósult meg. Az Árpád-ház kihalását követően több trónkövetelő versengett a koronáért, miközben az országot nagy hatalmú tartományurak – köztük Csák Máté és az Aba nemzetség – uralták. Károly fokozatosan legyőzte őket, és az 1310-es évekre helyreállította a királyi hatalmat. Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik legsikeresebb konszolidációs időszaka volt. Újjászervezte az államigazgatást, megerősítette a királyi jövedelmeket, és olyan gazdasági reformokat vezetett be, amelyek hosszú időre biztosították az ország pénzügyi stabilitását. Bevezette az új aranyforintot, amely a firenzei mintát követte, és Európa-szerte elismert fizetőeszközzé vált. A nemesfém-bányászat fellendítésével Magyarország a kontinens egyik legjelentősebb aranytermelőjévé vált.
A király a bárók hatalmának korlátozása mellett új, személyéhez hű főnemesi réteget emelt fel. Kormányzati rendszerének egyik sajátossága a honorbirtok-rendszer volt: a főméltóságok a tisztségükhöz kapcsolódó birtokokat csak hivataluk idején használhatták, így a királyi hatalom erős maradt. Külpolitikájában dinasztikus kapcsolatokra és szövetségekre törekedett. Az 1335-ös visegrádi királytalálkozón Luxemburgi János cseh és III. Kázmér lengyel királlyal együttműködést alakított ki, amely a térség gazdasági és politikai súlyát növelte. Fia, Nagy Lajos később egy erős és gazdag országot örökölt, amelynek alapjait Károly Róbert teremtette meg. I. Károly uralkodását a történetírás a magyar középkor egyik fordulópontjaként értékeli. A belső rend helyreállítása, a pénzügyi reformok, a bányászat és a kereskedelem fellendítése, valamint a királyi hatalom megszilárdítása révén Magyarország ismét Közép-Európa egyik meghatározó államává vált.
Trónjának biztosítása
Az Anjouk uralma Magyarországban romokon épült. Németország állambomlasztó példája, hol az egyházi és világi fejedelmek a központi, a királyi hatalommal szemben mind nagyobb függetlenségre törekedtek, míg az alattok álló személyeket, községeket és testületeket zsarnoki módon lenyűgözték: nálunk is készséges utánzókra talált, annál is inkább, mert míg ott a kettős királyválasztások kedveztek ez egységbontó iránynak, nálunk a király és trónörökös: Imre és Endre, Endre és Béla, Béla és István közti súrlódások, aztán a trónkövetelők: Velenczei Endre, Anjou Károly, Cseh Venczel és Bajor Ottó vetélkedései okozták a korona tekintélyének süllyedését, a királyi javadalmak és jövedelmek elpazarlását, minthogy csupán így lehetett a telhetetlen főurak kedvezését megnyerni. Németországot kisebb-nagyobb részekre darabolták fel saját fiai; ez volt tehetetlenségének oka, mint azt sok századon keresztül, szinte napjainkig láttuk. Magyarországnak még siralmasabb jövője leendett, ha a nemzet jobbjainak politikai belátása I. Károly királlyal, kit élökre állítottak és híven követtek; nem végez Csák Mátéval, a Német-Ujváriakkal, az Aba nembeli Amadé nádor s az Ákos nembeli István nádor fiaival, Kopasz nádor és Borsa Tamás többi ivadékával, Petnefia Péter zemplényi ispánnal, László erdélyi vajda maradékával és nagyszámú csatlósaikkal, az árulókkal, kik jobban szerették magokat, mint a hazát.
Végeztek velök, de borzasztóan. Kiirtották, kivégezték, száműzték, minden jószágoktól megfosztották, megsemmisítették őket. Nem volt más menekvés előlök.
Zách Feliczián merénylete volt az ellenzék utolsó kísérlete. Jeladás akart lenni az általános fölkelésre. De a királypártiak oly gyorsan és kíméletlenül fojtották e kísérletet saját vérébe, hogy eljárásuk rémületet keltett. Ettől fogva Károly királynak nyugta volt, de biztonsága nem. A hamu alatt izzott a parázs, és sokan csaknem biztosra vették, hogy ha előbb nem, Károly király halálakor újra kitör a forradalom.
Nyoma is van, hogy 1327-ben eljutván Somogyba Károly király halálának álhíre, a somodori és atádi népek azonnal megrohanták a király hívének, Bogár Istvánnak birtokát, minden lábas marhát elhajtottak, a béreseket megsebezték, szóval: kitört belőlök a visszafojtott lázongó szenvedély. Biztosra vehetjük, hogy effélék másutt is fordultak elő, hisz még a papok is titkon ugyan, de annál keserűbben denunciálták a királyt a pápánál, hogy nem tart általános rendi gyűléseket, hogy a nemeseket a hivataloktól és jószágoktól törvényen kívül megfosztja, a régi jó szokásokat eltörülte, a nemesek elkallódott jogait és szabadságait vissza nem állítja, pedig esküvel fogadta. Az összes magyarság fel fog lázadni: ezt rettegik.
A hangulat nem is volt derült; mert mielőtt 1334-ben Károly király Nápolyból visszatért, szükségesnek látta Csór Tamást maga előtt útra bocsájtani, hogy biztos visszatérést készítsen számára, és netáni ármányok ellen oltalmazza meg. A pápai tizedszedő is, mikoron 1342. évi májusban a király halálos betegségének hírét vette, félvén a kitörendő zenebonától, sietett ki az országból.
Ezt sejtvén, sőt érezvén Károly király, minden lehetőt elkövetett, hogy trónját biztosítsa, és a romok fölé biztos házat építsen magának és családjának.
Híveit gazdagon ellátta javakkal, méltóságokkal, hivatalokkal és jövedelmekkel, hogy őket lekötelezze. Belőlük került ki az új aristokratia, melynek egy-egy kipróbált tagja néha öt-hat vármegyének ispánja, várnak nagyja volt.
Testőrző sereget gyűjtött maga körül előkelő nemesekből, kik mint udvari vitézek és a Szent György társulatának tagjai, a dinasztia érdekét óvták.
Károly Róbert alakja az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Képes krónikában. Fotó: Wikipédia
Gondja volt arra is, hogy a főpapi székeken megbízható emberek üljenek. Még élt az elaggott főpásztor, midőn a király kiszemelte volt már alkalmas utódját. (…) A káptalanoknak és konventeknek nem volt szabad senkit megválasztaniok, aki a királynak nem tetszett. Az egyházak védnöki jogát is kénye-kedve szerint osztogatta, mi által rendszerét a plebániákig kiterjesztette. Ha ez nem is volt egészen úgy, miként a pap urak panaszolák, hisz ez időben nagy részint már a pápa nevezte ki az érsekeket, püspököket, apátokat, prépostokat, kanonokokat, sokszor még a plebánosokat és kisebb javadalmasokat is; alig szenved kétséget, Károly király azon volt, hogy szófogadó klerusa legyen, mely amikor híja, kardot is kössön, síkra is szálljon mellette, noha – mormogák az elégületlenek – voltaképen csak arra volnának kötelezve, hogy a hitetlenek és félhitűek ellen védjék az országot. E mellett, jóllehet a papság adómentes volt, a király mégis rótt rájok, az érsekekre ötszáz, a püspökökre kétszáz márkát újévi ajándék czímén. Természetesen, hogy e tömérdek összeghez az alsó papságnak is arányosan kellett járulnia. Sőt a pápai tizedet is, mely alól a magyar papság igen oldozkolódott, csak azon föltétel alatt engedte szedetni Károly király, hogy a beszedett összeg harmada az ő pénztárába folyjon.
E rendszer mellett ha nem is kitűnő, de érdemes és megbízható főpapi kara volt a magyar egyháznak, midőn a trónt, a koronát és az országot fiára hagyta Károly király.
A havasalföldi hadjárat
A Havasalföldön mindjobban elszaporodó oláhok, miután a IV. László idején megfékezésükre kiküldött magyar sereg alaposan elverte őket, mely alkalommal mint tudjuk, Lythen nevű vajdájuk (más néven Litovoi – szerk. megj.) életét is vesztette, jó hosszú ideig csendesen viselkedtek és rendesen megfizették évi adójukat is. 1324-ben azonban újból mozgolódni kezdtek. A mondott évben a magyar király által a Negrovod Radul (Negru vodă, Radu Negru – szerk. megj.) halála után 1314-ben kinevezett havasalföldi vajda, Thokomér fia Bassaraba, vagy Bazarába Ivánkó (Mihály) önhatalmúlag kiterjesztette hatalmi körét az Olton túl fekvő Szörényi bánságra is, ahol az oláhok időközben szintén nagyon elszaporodtak, és magát Szörény várát is hatalmába kerítette.
Károly király előbb Bogárfia Márton szilágymegyei ispánt bizta meg, igyekezzék Bazarábát meghódolásra és a Szörényi bánság elhagyására bírni, de ez évekig tartó hosszas tárgyalások dacára eredményre nem vezetett.
Ily körülmények között, Szécsényi Tamás erdélyi vajda és Szécsi Dénes volt szörényi bán, újabban pedig királyi étekfogó mester, azt tanácsolták a királynak, támadja meg haddal és így kényszerítse Bazarábát a Szörényi bánság elhagyására, mert különben az az országra nézve elveszettnek tekintendő. Ehhez képest Károly király 1330-ban, az aratás utáni időre országos ülést rendelt, s míg egyes seregrészeket az ország egyéb határainak védelmére visszahagyott, egy részét pedig Lokietek Ulászlónak (Lengyelország királya – szerk. megj.) küldte el, hogy azt a német lovagrend ellen viselt háborújában segítse, ő maga tekintélyes haddal, amelynek fővezérségét Laczkfi István főlovászmesterre bízta, az említett év szeptember havában, tehát alig néhány hónappal Zách Felicián merénylete után, elindult Temesvárról a Szörényi bánságba és Szörény várát megvevén, annak bánjául ismét Szécsi Dénest tette meg. Eddig a dolog elég simán ment, mert Bazarába a királyi sereg jövetelének hírére a szörényi járhatatlan hegységbe húzódott vissza. Ezt, valamint a további eseményeket Thuróczy (János Chronica Hungarorum-jában) elég részletesen nagyjában következőleg adja elő: A szörényi vár elfoglalása után Bazarád követeket küldött Károly királyhoz a következő üzenettel: „Miután te, uram királyom, sereged gyűjtésével fáradoztál, én ezen fáradozásodat hétezer ezüst márkával fogom kárpótolni. Az általad elfoglalt Szörény várát a hozzátartozó résszel együtt, bírjad továbbra is békésen; ép így pontosan meg fogom fizetni az évi adót, amellyel koronádnak tartozom. Ezenfelül fiaim egyikét átadom neked, éljen udvarodban saját költségemen és hadd szolgáljon neked. Ily módon helyre akarom állítani veled a békét; te is térj vissza békességben és ne tedd ki népedet újabb bajnak, mert ha tovább találtok jönni, nem kerülitek ki a veszedelmet.”
Az utóbbi fenyegető hangot nagyon rossz néven vette Károly király, aki kevélyen azt felelte a követségnek: „Mondjátok meg Bazarádnak, hogy ő az én juhaim pásztora, akit én szakállánál fogva fogok előrántani rejtekéből.”
Ekkor egy Dancs nevű főúr, Zólyom és Liptó ispánja, azt mondá a királynak: „Uram, nagy alázattal és tisztességgtudással szólt hozzád ez a Bazarád, ezért méltóztassál őt válaszodban királyi kegyelmedről és szeretetedről biztosítani.” Károly király azonban megismételte előbbi kevély és fenyegető üzenetét és nyomban kiadta a parancsot a Motru folyó felé való további előnyomulásra. Ez eleinte elég simán ment, mert az oláh hadak mindenütt kitértek az összeütközés elől, de a kietlen vidéken a seregnek nemsokára nagyon sokat kellett szenvednie a hidegtől és éhségtől. November havában Argyas alá érve, itt a magyar sereg Bazarába egy támadásra indult kisebb hadát megverte, miközben sok oláh halálát lelte, hatan pedig fogságba estek. Most aztán Károly király ajánlott békét Bazarábának, aki ezt az általa eredetileg tett ajánlat alapján színlelt alázatossággal el is fogadta, sőt arra is vállalkozott, hogy a királyt seregével a melléje adott kalauzok segítségével a legrövidebb úton visszavezetteti Erdélybe. Ámde az áruló vajda a magyarokat nem Erdélybe, hanem egy szűk hegyszorosba, amelynek fekvése a krónikákban közelebbről megjelölve nincs és most már semmikép meg nem állapítható, vezettette, amelynek kijárata el volt torlaszolva. Itt november 9-én Bazarába a királyi sereget hátba támadtatta, míg a hegyszorost kísérő meredek sziklafalak tetején az oláhok nagy sokasága jelent meg, akik a kelepcébe került magyarokat a kövek és nyilak özönével árasztották el. Erre a magyarok közt irtózatos zavar és rémület támadt. Se támadásra, se védekezésre, se futásra alkalom nem lévén, mint a varsába került halak, úgy pusztultak halomra válogatás nélkül a jeles vitézek, a nemesség virága, ifjak és öregek, gazdagok és szegények egyaránt.
A posadai csata ábrázolása a Képes krónikában. Fotó: Wikipédia
A dicstelen halállal kimult magyar vitézek közt említtetnek: Osl Imrefia Lőrinc, a Kanizsai család alapítója, Aba Lőrinczfia Tamás, Pető csicsói várnagy, Csepeli Istvánfia János, Endre székesfehérvári prépost, királyi alkancellár, s vele odaveszett a király pecsétje is; ott maradtak Mihály pozsegai és Miklós erdélyi prépostok, András sárosi plébános, Péter domonkos barát és még sok más egyházi és világi főúr, akiknek a vad oláhok faszögeket vertek agyukba s így pusztították el őket. Nagyon sok volt a fogságba jutottak száma. Nagybányai Simonfia zarándi főispán karbénulással került fogságba, Bakó, Tatamérnak, a későbbi fehérvári prépostnak testvére egyik szeme árán szabadult meg. A fővezér Laczkfi István még elég jól járt, mert csak értékes lovát vesztette el. Maga Károly király csak Szécsi Dezsőnek, Szécsi Dénes szörényi bán fiának nemes önfeláldozása révén szabadult meg, aki látván, hogy az oláhok a király csoportját támadják a leghevesebben, ruháját, fegyverzetét felcserélte a királlyal, s míg az oláhok őt halálra keresték és agyon is verték, addig Károly király, akit az öreg Dancs és fia László, Laczkfi István, Csór Tamás, Szántai Kolos, Berendfia Márton és még többen a jeles vitézek közül élő fal gyanánt körülállottak, hogy a jégesőként hulló nyilak, kövek és csapások özönét saját testükkel felfogják, végre szerencsésen megmenekült. Négy álló napig, november 9–12-ig, péntektől hétfőig volt a magyar sereg ebben a rettenetes helyzetben, étlen, szomjan, álmatlanul, a küzdelemtől ellankadva, elejétől végig halálos félelem között, míg végre a sereg maradványainak nagy nehezen sikerült maguknak a szabadulásra utat törniök. Ekkor a királyt újabb veszedelem fenyegette; a fáradtságtól elcsigázott lova makacskodni kezdett és nem bírt, vagy nem akart tovább menni. Erre Csór Tamás, a maga lovát ajánlotta fel neki, de a lócsere alkalmával a már szintén végkép kimerült Károly király ismételten lehanyatlott lováról és Szántai Kolos csak nagy fáradsággal tudta őt ismét nyergébe visszahelyezni.
A megmenekült seregmaradvány csak még további hosszas fáradalmak és nélkülözések árán jutott el, december közepe táján Magyarországba. Károly királyt, aki csak egy rövid ideig maradt Temesvárott s aztán Visegrádra tette át székhelyét, a szörnyű csapás iszonyúan leverte és csakhamar őrá is ráragadt az udvar és a papság ama babonás hite, hogy mindez Isten büntetése volt, amiért a Zách családon oly irgalmatlan és kegyetlen bosszút vett. Ez időtől kezdve különben Károlyt heves csúzos kéz- és lábfájdalmak is gyötörték, amelyek haláláig többé meg sem szűntek.
Bazarába ez időtől kezdve Lajos király trónralépéséig függetlenül kormányozta tartományát, a Havasalföldet, de a Szörényi bánság úgy látszik mégis megmaradt Magyarország fennhatósága alatt. „Oláhországnak – mondja Pór – ez volt születésenapja. Ekkor ébredt fel fiaiban az öntudat; ez időtől keltezheti államiságát; a kóborló pásztorokból nemzet alakult.”
I. Károly halála és temetése
Károly király 1342 julius 16-án, szerdai napon a visegrádi várban meghalt. Felöltöztették romlandó tetemét hosszú skarlát ruhába, saruira arany sarkantyút csatoltak, fejére drága mívű (házi) koronát tettek; másnap pedig pompás menetben, érsekek, püspökök, egyéb főpapok, főurak, papok és szerzetesek kíséretében levitték Visegrád városába, a plebánia-templomba. Itt gyászos misét mondván fölötte s elvégezvén a halottas szertartásokat, dereglyére tették a koporsót, hogy Budára, mely már akkor nagy hírű, fényes város volt, szállítsák.
A főpapok és a főurak szintén naszádokra szállottak, hogy királyokat ez utolsó útján is, mint annyiszor, elkísérjék. Előttök Tót Lőrincz, e meseszerű hős, Kont Miklós atyja s az Újlakiak őse, főzászlótartó tisztéhez képest, az ország zászlóját, annyi diadal tanúját, lobogtatta. Buda népe pedig, az összes papság és polgárság a Duna partjáig ment boldogult királya elé, mint ezt a város szabályai előírták.
A templomok és kolostorok harangjai zúgása közben fölkísérték aztán a királyi tetemet a Nagyboldogasszony templomába; ravatalra helyezték; éjjel-nappal zsolozsmákat imádkoztak és énekeltek mellette, míg az egyház főbejárata előtt három vitézlő férfiú, az elhunyt királynak bíborral letakart kezes paripáin ülve, tartott strázsát. Egyikök abban a díszben, amelyben a királyi tornákon szokott megjelenni; a másik úgy, mint mikor a király a lándzsavetésben részt vett; a harmadik és legékesebb azon fegyverekkel, melyeket a fölséges úr a hadjáratban viselt. Öltözetök a király által hordott öltözet vala, dúsan ki hányva hímzéssel, sujtással, ékítve drágakövekkel. Ami ércz szokott lenni a lószerszámon: a kengyelek, zablák, csatok aranyozott ezüstből valának. A szíjak, a heveder, a bőrneműek s a nyeregtakarók selyem kelmével bevonva.
Harmadnapon, elvégződvén újra a gyászos szent mise s egyházi szertartások, a nyílt koporsót, ami új, Olaszországból áthozott szokás lehetett; föltették a hintós, az Anjouk koronáival és struczczával díszített kocsira, hogy Székes-Fehérvárra vigyék, és ott eltemessék. Székes-Fehérvár káptalanja és papsága, azonképen lakói nagy sokasága eléje sietett a gyászmenetnek és keserű sírásra fakadt láttánál. A torlók az egész éjjelt, zsolozsmázván, virrasztással töltötték a ravatal körül; és már hajnalhasadatkor elkezdődtek az engesztelő szent misék, miközben a három lovag a társas káptalani templom kapuja előtt állott őrt.
Itt, hol szent István és szent Imre tetemei nyugodtak, temették el Károly királyt is a főoltár mellett egész királyi díszben, „mint királyt temetni szokás”. Telegdi Csanád esztergomi érsek mondott fölötte halotti beszédet. Szokásban volt az is, hogy a templomot, mely befogadta a holtat, dúsan megajándékozzák, hogy ezáltal mintegy megvegyék a sírhelyet, s azt az illető egyházi testület gondjaira bízzák. A székesfehérvári templomnak is megszámlálhatatlan sok ajándék jutott I. Károly király temetése alkalmából egyebek közt: a király három, ismételve említett paripája, drága halottas hintó minden ékességével; azonfölül sok pénzt osztottak szét.
Mégis, valamint teljes életében, úgy halálában se volt nyugta szegény Károly királynak. Feltörték sírját, hogy megrabolják ékességeitől, ékes arany koronájától.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
