Naiv vagyok. Tényleg azt hittem, hogy a totális győzelem után kis csönd jön, és nem az ellenoldal további gyalulása. Hogy talán leáll a gyűlöletbeszéd, normalizálódik az, ami a sajtót tönkretette. Egy napig tartott a migránsszünet, egyetlen lélegzetvételnyi időre tompult a lángszóró ereje. De a kormánymédia, úgy látszik, csak másnapos volt az ünnepléstől, és amint a hatalommámor pezsgőbuborékai szétpattantak, újra csípőből tüzel. (…)
A híradók kabarévá silányultak. És a gyűlöletpropaganda diadalmaskodott, aminek retorikája leszivárgott a hétköznapokba.
A minap kezembe vettem egy Lokál nevű nem is tudom, minek nevezzem valamit. És elképesztett, mi jön szembe velem, mi bámul rám újságírás címszó alatt. A panelek következetesen adagolva. Elferdített tények. Sulykolás. Tán kiadták, hogy ezeknek így és ebben a sorrendben minden oldalpáron szerepelni kell minimum háromszor: „migráns”, „pénzügyi spekuláns, akit Brüsszelben államfőnek kijáró tisztelettel fogadnak”, „megvédjük”, „nem engedjük”.
Vannak mondatok, melyeknek se füle, se farka, de ezek helyet kapnak benne, így a mondanivaló tiszta, ugye? És pontosan tudjuk, hogy sokan csak az ingyenes orgánumokból, a híradóból és a plakátokról tájékozódnak. És hogy mindenkire hat a romló közhangulat, ez elől se kormánypárti, se ellenzéki nem vonhatja ki magát. A jobb híján sajtónak nevezett cuccok tömege elérte, hogy az újságírás lezüllött, a közhangulat hiszterizálódott. És azt követően, hogy egy-két laptól és az egyetlen nézhető csatornától eltekintve a másik oldalnak nincs semmije, képesek azt mondani, hogy mit pattogunk?
Mi a baj? Hogy van még egyáltalán valami, ami nem az ő dicsőségüket zengi?! Ki kellene véreztetni a média nem baráti részét – ez az üzenet. És nem ma kezdődött ez. (…)
Mondjuk nekem is dermesztő volt látni, amikor egy megyei lapban velem készült, egyébként nagyszerű interjút, mert vannak még ezeknél a lapoknál kitűnő újságírók, csak úgy tudtam megnyitni, hogy előbb arcomba ugrott egy öblös migránsozás.
És itt jön ugye a másik, hogy mit sírok, írnak rólam. Na jó, de ezért valóban hálásnak kellene lennem? Hogy telt házas estemről, regényemről egyáltalán szó esik? Hogy politikától független művészetem megemlítődik és ajánlják az általam szervezett előadást? Egy egészséges társadalomban, egészséges médiaviszonyok között nem lenne ez kérdés.
Sokat megy arról a vita, hogy ez a csendes kivéreztetés, ellehetetlenítés, apátiába lökés a rosszabb, vagy a rendszerváltás előtti nyílt üldözés rendszere. Akkor úgy érezhette az ellenálló, hogy valóban ellenáll. Ha szólt, kockáztatta nemcsak az egzisztenciáját, mint most, hanem konkrétan a személyes szabadságát is. Súlya volt a rendszerellenes megnyilvánulásoknak, most meg egy tüntetés is sokszor inkább buli, ahol „a legjobb csajok és a legjobb pasik vannak”. Ahol kiabálhatsz, de nem számít. Tényfeltárhatsz, de a csávót akkor is megszavazzák, akkor is bizalmat kap, ha nyilvánvaló, hogy utolsó közpénztolvaj. Múltkor zavarba jöttem (és sok magyar jogvédő bizonytalanodik el hasonlóktól), amikor egy dél-koreai ellenzéki tüntetővel beszélgettem, akinek úgy mutattak be, mint bátor magyar nőt. A második kérdése az volt, engem hányszor tartóztattak már le. Hát igen. Mások a tétek így. De nagyon remélem, nem lépjük még át ezt a határt. Bár a jelek aggasztóak.
Karafiáth: Kérdezte a dél-koreai, engem hányszor tartóztattak már le
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
