A szlovákiai magyarság 1943-ban – immár a háború ötödik évében – bőven érzékelte az idők súlyosságát. Kénytelen volt tudatosítani, hogy az őt érő bajok megszűntetése, vagy legalább mérséklése meghaladja lehetőségeit. Ekkorra már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a Szlovák Köztársaság alattvalójává vált magyarok lojalitását, sőt sűrűn hangoztatott közeledési szándékát, baráti viszonyulását és őszinte szeretetét a szlováksághoz Pozsony egyáltalán nem méltányolja. Ilyen körülmények között a „magyar család” – Esterházy kedvelt kifejezése – igyekezett felkarolni legalább saját kisebbségi közösségének szegényebb, elesettebb, a tehetősebbek anyagi segítségére szoruló egyedeit.
Az 1943. év novemberében és decemberében Szlovákiában nem mindenki várta a krisztusi szeretet és a béke jegyében a karácsonyt. A magyar kisebbség rendezvényein – már ahol a hatóságok egyáltalán engedélyezték azokat – mindenütt és minden esetben hivatkoztak a szlovák–magyar kölcsönös szeretet és megbecsülés szükségességére. A szlovák politikai és társadalmi megmozdulásokon azonban – nem is beszélve a hatósági intézkedésekről – már nyomaiban sem volt jelen ez az igyekezet.
Mindenért a magyarokat okolják
November 18-án Eperjesen például egy kimondottan magyarok ellen kiprovokált eseményre került sor. Ezen a napon František Hrušovský nemzetgyűlési képviselő, a bevallottan nemzetiszocialista eszmeiségű Szlovák Köztársaság udvari történésze tartott egy magyarok ellen kiélezett előadást, amelynek hatásáról annak következményei beszélnek a legékesebben. De mi is történt a történész agytágító előadása után?
Nos, a neves történész és politikus által feltüzelt hallgatóság kivonult a város Fő utcájára, és ott méltó hangot adott nemzeti öntudatának. A tömeg zárt sorokba rendeződve átalakult egy tüntető táborrá, amely magyargyalázó jelszavakat ordítozva vonult végig a városon,
egész a Szepesházy Bertalan villájában helyet foglaló helyi Magyar Ház elé. Az így tüntető tömeg által leginkább skandált lózung a következő volt: „Ki a magyarokkal és a zsidókkal Szlovákiából.”
Az ilyen és ehhez hasonló jelenségek Tiso–Tuka–Mach Szlovákiájában egyáltalán nem mentek ritkaságszámba.
A szlovákiai helyzettel a magyar hírszerzés és a politikai vezetés is tisztában volt, a Szlovák Köztársaság belügyeibe való magyar beavatkozás azonban – természetesen – kizárt volt.
Egy 1943. december 22-i keltezésű magyar hírszerzési jelentésből a következőkről értesülünk:
A magyargyűlölet talán soha annyira nem tombolt Szlovákiában, mint most. Eddig, ha bármi dolog történt, vagy baj volt, a zsidókat okolták, de most, minthogy azok már eltűntek, elfogytak, hát most mindenért a magyarokat okolják és bántalmazzák.”
Az idézett titkosszolgálati hírfogás szerint nem ritkán az is előfordul, hogy a városok utcáin durván rászólnak a magyarul beszélőkre, és figyelmeztetik őket: beszéljenek szlovákul. A magyar szülők felé pedig folyik a hol nyílt, hol suttogó propaganda: gyermekeiket csakis szlovák iskolába járassák, ha elő akarják segíteni azok boldogulását, mert ezután úgymond „nagy bajok lesznek”.
Mindjárt meg is jegyezhetjük az iskolaügyi kérdéssel kapcsolatban, hogy a szlovákiai városokban – Pozsony kivételével – nem is voltak magyar iskolák, tehát a magyar szülők semmiképpen sem irathatták gyermekeiket magyar iskolába. Igaz, több városban – például Nyitrán, Gölnicbányán, Dobsinán, Nagymihályban stb. – folyamatosan kérvényezték a magyar iskola megnyitásának engedélyezését, ennek azonban a hatalom részéről soha nem volt foganatja.
„Feledjünk és emlékezzünk”
A Magyar Néplap karácsonyi vezércikkét ugyan ki más írhatta volna, mint Esterházy János lapvezér, a szlovákiai magyar család feje. Az ötödik éve tartó világháborút számbavéve vajon milyen vigasztaló „örömhírt” küldhetett nemzettestvéreinek az aggódó „családfő”? Elvégre „az emberi élet minden megnyilvánulására kiterjedő válságot élünk át” – volt kénytelen megállapítani karácsonyi üzenetében. Szerinte ehhez hasonló válság még nem sújtotta a világot, mivel most milliók állnak szemben egymással teljes fegyverzetben. Az egymás ellen küzdő hadseregek pedig nem ismerik a kíméletet, csak a pusztítást.
A szemben álló felek az öldöklést, a másik megsemmisítését és kiírtását hirdetik és szorgalmazzák. Ezzel az embertelen és istentelen valósággal kell most szembesülnünk szent karácsony ünnepén, hívta fel rá a „magyar család” figyelmét Esterházy.
„Ha ezt megtesszük, akkor valami csodálatos, békés, családias és amellett ünnepi hangulat szállja meg lelkünket”. Akkor megérezzük, hogy „két évezred homályán át egy éltető fénysugár árad felénk”, amely nem egyéb, mint a Megváltó fénye. Nekünk magyaroknak is megvan a magunk életparancsa ezen a szent ünnepen, magyarázta a továbbiakban idézett vezércikkében a magyar politikus. „Szembe kell állítanunk életigénylésünket és lelkünk építő akaratát a Halál romboló erőivel.”
Vajon Esterházy mellett volt-e még Tiso Szlovákiájában számottevő politikus, aki egyáltalán képes lett volna felfogni ezeket a gondolatokat?
A Magyar Néplap mellett a Magyar Hírlap karácsonyi vezércikkét is Esterházy gróf írta. A lapban olvasható szózatának már a címe is módfelett beszédes: „Feledjünk és emlékezzünk.” De miként egyeztethető össze a feledés és az emlékezés? A magyar pártvezér tanácsa a következő: feledje mindenki a haragot, a bántódást és minden sérelmét, mindenki bocsásson meg az ellene vétőknek, mivel csakis a szeretet erejével építhető egy jobb és boldogabb jövő.
Mi pedig igenis építeni akarunk egy jobb, boldogabb jövendőt”
– szögezte le Esterházy János, és ehhez kért „egyetértést, egységet és feltétlen fegyelmet” mindegyik szlovákiai magyar nemzettestvérétől. Az emlékezés szükségességéről pedig a következőket mondta: Emlékeznünk kell mindazokra, „akik itt ezen az ősi talajon véreztek, verejtékeztek, hogy megvessék alapjait itteni létünknek”!
Kissé meglepő számukra az a furcsa jelenség, hogy idézett vezércikkében Esterházy gróf a szlovákság felé nem fogalmaz meg semmilyen elvárást, tőlük nem kér sem felejtést, sem fegyelmet, sem szeretetet. Úgy tesz, mintha csakis a szlovákiai magyarságon múlna a boldogabb és szebb szlovák–magyar közös jövő.
Senkinek sem lehettek kételyei afelől, hogy a szlovákiai magyarság túszhelyzetben van ősi szülőföldjén, és a zsidók mellett ők is szenvedő alanyai a Tiso–Tuka–Mach trió totalitárius elnyomó politikai rendszerének.
Nem meglepő tehát, hogy a szlovákiai „magyar család” – ha kifelé lojálisnak is mutatkozott az életét megnyomorító államhatalom felé – valójában egyáltalán nem szimpatizált a szlovák nemzetiszocialista rendszerrel, és szívesen vette volna annak mielőbbi bukását. Akkor még csak kevesen feltételezték, hogy a háború után egy olyan politikai kurzus válik uralkodóvá a felújított Csehszlovák Köztársaságban, amely nemzeti brutalitásában majd túltesz minden addigi rendszer könyörtelen magyarellenességén.
Megjelent a Magyar7 hetilap ünnepi számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
