Fodor Réka doktornő, akit mindenki Afréka néven ismer, novemberben indult 22. afrikai missziójára, ezúttal az Afréka Alapítvány régi támogatójával, a Szombathelyi Egyházmegye pasztorális helynökével, Kürnyek Róberttel. Napi 200 beteg, sok csillogó szemű iskolás, akik magyar támogatók segítségével tanulhatnak, áradó hit és egy energikus doktornő, aki lázasan, maláriásan sem pihen.
Fodor Réka Facebook-oldalán a rövid posztok gyönyörű fotókkal sokat elmondanak az Onitshai Főegyházmegyében zajló misszióról, megmutatják a gyógyítás helyszíneit, a várakozó betegeket, a gyönyörű afrikai kisgyerekeket, akik tánccal, énekkel készülnek a vendégek fogadására, az afrikai atyákat, akik testvérként üdvözlik a doktornőt és testvérükké fogadták Robi atyát is, aki mindenütt azonnal a gyerekek kedvencévé vált, a fogadó ünnepségeket helyi ételekkel, tánccal…
Ami ez alkalommal különösen szembetűnő, az az egyre növekvő szükség: újabb rendelési napokat kell beiktatni, betegek ezreit ellátni, újabb iskolában lehet a kisdiákokat támogatni… Hatalmas folyammá duzzadt a misszió, minden pillanata csoda, és minden támogatásunk a legjobb helyre kerül; láthatjuk a betegeket, a diákoknak arca, története van, levelezni lehet velük.
Mielőtt Afréka legújabb történeteit megosztjuk, még egy különleges, személyes aspektusát szeretnénk megmutatni Fodor Réka onitshai missziójának. A doktornő novemberben már az érkezéskor elkapta a maláriát (immár ötödik alkalommal), és lázasan végzi a munkát, nemcsak odaadása, de vidámsága is ámulatra méltó.
A legutóbbi misszió idején pedig megjelent egy poszt, amelyet akkori missziós társa tett közzé és arról szólt, hogy Réka maga adott vért egy fiatal nőnek, aki életveszélyesen vérszegény állapotban érkezett a rendelésre. „Amikor Réka meglátta, mennyire vérszegény, azon csodálkozott, hogy egyáltalán életben van. Még jó, hogy Réka vércsoportja megfelelő volt számára, így rövid időn belül elkezdődhetett a lány vérellátása. Döbbenetes volt látni, ahogy saját magát nem kímélve, azonnal felajánlotta a saját vérét, hogy megmentse ennek a lánynak az életét. Na ez az, ami őt azzá teszi, aki!” – írta Regele Krisztina.
– Özönlenek a betegek a rendeléseidre. Hogyan lehet mindenkit ellátni?
– Napi 24 órában sem lehetne befejezni, annyi beteg jön. Fontos, hogy én magam ne legyek nagyon beteg és tudjam folytatni, és fontos a rendelkezésre álló keret. Ha 200 beteget látok el egy nap, körülbelül 2 ezer dollár kell, de ha 1000-en jönnek, akkor nem csak a napi 100 óra rendelési idő lenne kevés, hanem 10 ezer dollár kellene. Ezért anyagi szempontból is szigorúnak kell lenni, hiszen ha multiplikálódnék, akkor sem jönne ki a matek. És akkor vagy összeomlok, mert sosem elég, vagy egyszerűen azt mondom, hogy ma ennyi fért bele és elfogadom, hogy vannak, akik meg fognak halni. Basil atya (Basil Ekwunife nigériai pap, az Onitshai Főegyházmegye alkancellárja – a szerk.) már „iron ladynek” nevez, de a végén megesik rajtuk a szívem. Ott vagyok maláriásan, lázasan, és látom, hogy
Ráadásul a dráma ott kezdődött, hogy amíg mi szeptemberben jártuk otthon a magyar városokat, előadásokat tartottunk, nevettünk, énekeltünk igbóul meg doboltunk, gyűjtöttük az adományt, addig akik akkor iratkoztak fel a rendelésre, mára meghaltak. Pedig a maláriát könnyen lehet gyógyítani. Három napja szedem a gyógyszert, és egy napot sem hagytam ki a munkából. Nem azt mondom, hogy nem voltam nagyon rosszul, de meg tudtam csinálni, amit elterveztem, ma is 210 beteget láttam el. De ha abban az állapotban, amiben három napja voltam, ott maradok gyógyszer, víz, élelem nélkül, mint ezek az emberek, akkor dráma van. Aki eljött idáig, annak a missziós paptestvérek nem tudják azt mondani, hogy menjenek haza.
– Hogyan sikerül kezelni ezt a hatalmas szükséghelyzetet?
– Két napot rendeltem Ifite Ogwariban, napi 200 beteg fér bele, de 700-an jöttek. Ezért jövő szerdán újra visszamegyünk, hamarabb nem tudunk, mert a korábbi napokra már más településeken vannak leszervezve a rendelések. Most már mindenhol van B-tervünk, pótnap. Ezért is jöttem egy hónapra, nem két hétre, mert így emberségesebb, nem kellett cserben hagyununk a többi beteget. Ha bemondják a templomokban, hogy jövök, elkezdenek özönleni az emberek. Nagyon sok iskolába is elmegyünk. Akkora a nyomorúság, hogy a támogatás sokszorosa is kevés lenne. Olyan mértékű az infláció, a korrupció, a keresztényüldözés, hogy órákon át mesélhetnék róla.
– Csodaszép képeket látunk a Facebook-oldaladon az iskolás gyerekekről is.
– A gyógyítás és az iskolalátogatás is nagyon szép misszió; mindkettő fáradságos, de nagy boldogságot ad. Ma voltunk egy új iskolában Ossamalában, ide helyezték plébánosnak egy pap barátomat, aki régen sokat segített nekünk. Megígértem az atyának, hogy tervezünk egy kitelepülést ide is, ahol nagy a nyomorúság, nincs egészségügyi ellátás. Láttam 38 kilós, kiskorú lányt 70 év körüli férjjel, egy gyereket szorongva a karjában, valószínűleg kényszerházasságban él. Ezek az emberek árterületen, a folyón túl laknak, ahová kenuval lehet eljutni. Sokan nem keresztények, a törzsi társadalomhoz tartoznak. Ugyanakkor sok a megtérés is, nagy öröm ezt látni.
– Már több mint négyszáz nigériai diák tanulását támogatják magyarok. Hogy lehet segíteni ezeket a gyerekeket?
– Robi atya fogja össze, a zalaegerszegi Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégiumból segítenek nekünk a tanítványai. Mióta ismét Onitshában vagyunk, újabb húsz támogató jelentkezett az [email protected] címen. Tanul a Mindszenty-iskolában egy testvérpár, Anna és Márta, akik az összes gyereket összepárosították már a magyar támogató családokkal. Márta „örökbe is fogadott egy ikertesót”, akinek egy napon van vele a születésnapja. Le akartam beszélni, mert még csak 15 éves, de ő ezt eldöntötte. A lányok az indulásom előtt kinyomtatták egyenként az adatlapokat, mellé tették a magyar támogatók leveleit, iskolánként elosztották, felcímkézték. Felépítettek egy rendszert, én csak odamegyek az iskolába és kiosztom, amit összekészítettek. Volt olyan támogató, aki nem tudott angolul, annak a levelét le is fordították. A szívemhez nőtt ez a két lány, tele vannak szeretettel.
– Hogyan lett missziós társad Kürnyek Róbert atya?
– Robi atya a zalaegerszegi Mindszenty-iskola lelkésze, évek óta segíti az alapítványt, van három „örökbe fogadott” diákja is. Meghívott engem előadni, aztán meghívta Basil atyát, Izunna atyát (Izunna Okonkwo, az onitshai Borromeo Szent Károly Kórház igazgatója – a szerk.) is, amikor Magyarországon voltak, és mára már 50-en támogatják az iskolájából a nigériai diákokat a testvériskolákban: osztályok, szülők, tanárok. Az ő tanítványa az a két lány is, akik olyan sokat segítenek önkéntesként. Ő maga egy szeminarista tanulmányait is szponzorálja, és ennek nyomán már hat paptársa is támogat szeminaristákat az itteni kisszemináriumban, így hét támogatottunk van. Szerette volna meglátogatni a gyereket, megnézni a missziót, itt van velem, interjúzik a betegekkel, nővérekkel, gyerekekkel, fotózik.
– Miért lett ilyen fontos az alapítvány tevékenységében a diákok tanulásának támogatása?
– Látom a sok csillogó szemű kisgyereket az iskolákban, akik csodálatosan énekelnek, tanulhatnak, és azt hiszem, ebben van a reménység. Nyilván nem mentünk meg mindenkit, de
A valódi, hosszú távú haszon az, ha belefektetünk az oktatásukba, és ha ők képzettek lesznek, képesek lesznek majd fizetni az egészségügyi ellátásukért is ebben az országban, ahol ez nem ingyenes. Persze ha valaki éhezik, annak halat is kell adni, hogy ne haljon éhen, ez is nagyon fontos. A fókusz azonban egyre inkább az oktatási programra helyeződik.
Fotó: Afréka Alapítvány Facebook-oldala
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
