1940. június 8-án késő délután a Brit Királyi Haditengerészet egyik legnagyobb második világháborús vereségét szenvedte el. Az HMS Glorioust, Nagy-Britannia egyik legnagyobb és leggyorsabb repülőgép-hordozóját a kísérőhajóival, az HMS Ardenttel és az HMS Acastával együtt német hajók süllyesztették el. A tragikus epizód zavaros körülményeiről az elmúlt évtizedek során többször is fellángolt a vita.
A Glorious és kísérőhajói – a dunkerque-i kiürítéssel szinte egy időben zajló – Alphabet hadműveletben vettek részt, amelynek célja a Norvégiában ragadt szövetséges csapatok evakuálása volt. A hajók 1940. június 8-án hajnali 3 órakor szakadtak el Lionel Wells repülőgép-hordozó hajórajától, amely a Nagy-Britannia felé tartó evakuációs flottát fedezte.
A Glorious feladata a Királyi Légierő 263. repülőszázadához tartozó tíz Gloster Gladiator vadászrepülő, valamint a 46. repülőszázadhoz tartozó hét Hawker Hurricane típusú gép evakuálása volt. Annak ellenére, hogy nem ilyen jellegű feladatokra voltak kiképezve, mindegyik repülőgép sikeresen landolt a Glorious fedélzetén.
A Glorioust és kísérőhajóit délután 15:45-kor pillantotta meg két német csatacirkáló, a Scharnhorst és a Gneisenau legénysége. A brit hajókat felkészületlenül érte a támadás, és bár hősiesen ellenálltak, a menekülésre gyakorlatilag nem volt esélyük. 18:20 körül az utolsó állva maradt brit hajó, a Scharnhorstot megtorpedózó Acasta is lángolva süllyedt el a hullámokban. A britek egészen másnapig nem szereztek tudomást a három hajó elsüllyedéséről, így továbbra is küldték nekik a rádióüzeneteket.
A Scharnhorst fedélzetén tartózkodó filmes stáb az egészet kamerára rögzítette, így a Glorious valószínűleg a brit haditengerészet történetének első olyan hajója lett, amelynek bukását filmre vették. Néhány nappal később a német filmhíradó örömmel számolt be a Glorious pusztulásáról.
Bár a németek tisztelegtek a legyőzött ellenségnek, nem álltak meg, hogy kimentsék a vízből a túlélőket. Több százan merültek el a Norvég-tenger jéghideg vizében, ahol szörnyű megpróbáltatásokon estek át. Amikor norvég hajók végül rátaláltak a túlélőkre, már csak negyvenen voltak életben. 1519-en haltak meg, többen, mint a britek bármely más tengeri csatájában a második világháborúban. Az áldozatok között ott volt a Glorious kapitánya, Guy D’Oyly-Hughes, az első világháború legendás tengeralattjárósa is.
Nagy-Britanniában a tragédiával kapcsolatos vita szinte rögtön fellángolt. A csata körülményeivel kapcsolatos első kérdéseket 1940. július 31-én tették fel a parlamentben, a polémia pedig november 7-én érte el a csúcspontját, amikor Richard Stokes, a kormány egyik ismert kritikusa arról érdeklődött, hogy hogyan és miért történhetett meg egy ilyen méretű katasztrófa, és ki viseli érte a felelősséget. Az Admiralitástól nem érkezett válasz.
Bár a háború későbbi évei során elült a vita, 1946-ban – részben Stokes nyomására – végül kiadtak egy hivatalos jelentést. A beszámoló szerint a fogytában lévő üzemanyag miatt egyedül haladó hajó biztonságos útvonalon közlekedett, és csak a balszerencsének volt köszönhető, hogy belefutott az ellenséges hajókba. A Glorious egy fatális véletlen következményeként pusztult el: egyszerűen rosszkor volt rossz helyen.
Német találat 1940. június 8-án
Ezt a verziót elsőként maga Winston Churchill is cáfolta, aki háborús visszaemlékezésében kifejtette, hogy az üzemanyaggal kapcsolatos magyarázat „nem volt meggyőző”. Ennek ellenére a hivatalos jelentést a legtöbben évtizedeken át elfogadták. A vitát a brit haditengerészet hivatalos történésze, Stephen Roskill kapitány nyitotta meg újra a Sunday Times-ban megjelent 1980-as cikkében. A The Cantankerous Captain of HMS Glorious (Az HMS Glorious zsémbes kapitánya) című cikk a Gloriouson szolgáló J. B. Heath visszaemlékezésén alapult, aki az utolsó, végzetes útra már nem tartott a hajó legénységével.
Beszámolójában egy boldogtalan legénység képét festette fel, amelyet egy olyan kapitány vezet, akinek első világháborús legendája mindössze arra szolgál, hogy elfedje a feladatra való alkalmatlanságát, zsarnoki hajlamait és megkérdőjelezhető elmeállapotát. D’Oyly-Hughes azért nem vitte magával Heath-et az utolsó útra, mert az nem volt hajlandó teljesíteni a kapitány által kiadott, a józan ész parancsaival szembemenő utasításait. Visszaemlékezése szerint a kapitány annyira hirtelenharagú ember volt, hogy a Glorious csak azért tartott egyedül Nagy-Britannia felé, hogy haditörvényszék elé állíttassa Heath-et, egykori tisztjét.
Azóta – a megnyíló levéltári anyag felhasználásával – számos cikkben, könyvben és dokumentumfilmben merültek fel új szempontok a tragédiával kapcsolatban. Az 1997-es, a The Tragedy of HMS Glorious (A Glorious tragédiája) című dokumentumfilmben például a Glorious süllyedésekor hozzá legközelebb található brit hajó, az HMS Devonshire szerepének kérdését vetették fel.
A szintén önállóan hajózó Devonshire a norvég királyi családdal a fedélzetén tartott Nagy-Britannia felé. A hivatalos jelentések szerint ők kapták az egyetlen, zavaros rádióüzenetet a Glorioustól. A Devonshire beérkezett üzenetekről vezetett naplója nem maradt fenn, de a – többek között a hajó legénységének vallomásán alapuló – bizonyítékok arra utalnak, hogy a Gloriousról küldött üzenet valószínűleg nem volt annyira zavaros, ahogyan azt a hivatalos beszámolóban állították.
Amennyiben ez valóban így volt, felmerül a kérdés, hogy – a Devonshire és a norvég királyi család védelmében – szándékosan áldozták-e fel a Glorioust és kísérőhajóit. A vita néhány évtizede ismét a parlamentig jutott, ahol többek között Tam Dalyell képviselő tett fel kérdéseket a tragédiával kapcsolatban, de a védelmi minisztérium hétoldalas válaszában újfent az Admiralitás által hangoztatott érvekkel próbálták meg lecsillapítani a kedélyeket.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
