Kamarás Máté: „Itt mindenkitől, aki topon van, elvárják, hogy példát mutasson” Kulcsár Gábor2025. 09. 15., h – 11:25
Miskolci sikerei után Budapesten, a Rock Színház Sakk című előadásával tette le a névjegyét 1995 őszén. Két évvel később már Bécsben, a Theater an der Wien-i Vámpírok báljában énekelt, Roman Polanski irányításával. Ezt követően lett a Halál a Fővárosi Operettszínház Elisabethjében.
Akkoriban már a császárváros körberajongott musicalsztárja Kamarás Máté. Bergenben és Innsbruckban is diadalt arat. Maradhatott volna Bécsben, de miután Japánt is meghódította, és jött a nagy szerelem, lehorgonyzott Tokióban. A koncertek mellett ott már tanít is, a Zeneművészeti Egyetemen. Miskolctól Tokióig nagy ívű pálya az övé. Mondhatnánk azt is, hogy szédítő, csakhogy soha, egyetlen percre sem veszítette el a fejét.
***
Mivel és mikor lépett be az életébe Japán?
A legelső emlékem: imádtam A sógunt. Jó sorozat volt. Dzsúdóztam is régen. Kértem a szüleimet, hogy rakjanak le tatami szőnyeget a szobámban, és japán stílusú szekrényt is kértem. Ez a szél aztán elcsendesedett egy időre. 2004-ben, amikor a legnagyobb sikereimet éltem, hirtelen megjelent a japán Elisabeth két rendezője Bécsben, mert a darab náluk is óriási sikerrel futott. 2007-ben már turnéra indultam Japánba. Tokió, Oszaka, így kezdődött.
Milyen volt elsőre?
Érdekes. Úgy pakoltam össze az útra egy koncert után, azzal az érzéssel, hogy imádom a sushit. De semmiféle elvárásom nem volt Japánt illetően. Három-négy nap után minden elvarázsolt. Az emberek, a tisztaság, a kultúra! Ez így együtt annyira beszippantott, hogy azt mondtam az egyik japán ismerősömnek, én itt szeretnék élni.
De miért? Mi sodorta ilyen elemi erővel egy távoli, ismeretlen világ felé?
Talán az, hogy szögegyenesen más itt a világ. Japán a maga csúcstechnológiájával egyszerűen lenyűgöző. De minden mással is. A házaikkal, a konyhájukkal, a szokásaikkal, azzal, hogy a tiszteletük jeléül meghajolnak előtted, mindenütt rend és tisztaság van, nem látsz szemetet az utcán. Elmentem nemrég egy koncertre, ahol 40 ezer ember volt a stadionban. A lelátóról figyeltem, ahogy blokkonként álltak fel, és hagyták el a helyszínt. Nem volt tolongás. A metróban is úgy van, hogy előbb megvárják, míg kiszállnak az emberek, és csak utána szállnak fel a többiek. Nagyon más kultúra a japán. Én pedig valószínűleg azok közé tartozom, aki nem a hasonlót keresi, hanem a teljesen másban lubickol. Úgy fogalmaztam meg ezt magamra levetítve, hogy bekerültem egy, a miénktől egészen eltérő kultúrába, és a tükör, amit látok, kicsit máshogy görbül. Saját magamról is annyi mindent megtanultam! A hibáimat is Japánban kezdtem el kristálytisztán látni. De már tudom azt is, hogy Japán hozza ki belőlem a legjobbat.
Mióta él ott voltaképpen?
Hosszabb időre már évek óta kijártam, de tavaly, 2024 nyarán, a kislányom születése előtt döntöttünk úgy a japán feleségemmel, hogy Tokióban fogunk élni. 2007 óta járok ide folyamatosan. Volt, hogy fél évet töltöttem itt, volt, hogy két hónapot. Most vagyok a leghosszabb ideje Tokióban. Nagy vágyam teljesült azzal, hogy ide kerültem, hiszen itt akartam élni, játszani, énekelni. De Japánban a külföldi művészek nincsenek annyira beépülve a színházi életbe, mint Nyugat-Európában, Ausztriában vagy Németországban. Magyarországon sincs sok külföldi művész. Csakhogy 2007-ben ezt még nem tudtam. Könnyebbnek képzeltem el az utat. Japán elég zárt közeg. Itt sem beszélnek angolul az emberek. Nem egyszerű történet, ha egy idegen nemzetiségű ember be akar illeszkedni közéjük, és majd el akar helyezkedni náluk. Nekem ez láthatóan jobban megy, mint az átlagnak.
Hol ismerkedett meg a feleségével?
Japánban. Azóta van az életemben, hogy japán nyelven játszottam a Halált az Elisabethben. A japánok is kicsit spiritualisták. Nagyon érzékenyek. Nem úgy gondolkodnak magukról, mint mi. Érzik is belőlem, hogy tisztelem őket, szeretem a kultúrájukat, a hagyományaikat. Tanulom a nyelvüket, az írásjeleiket. Már nem ölelgetek mindenkit, mint otthon, inkább én is meghajolok előttük. Japánban az tud jobban és gyorsabban beilleszkedni, aki magától megteszi mindezt. Amióta itt élek, rájöttem, hogy már nem is szeretem, ha otthon olyanok is megölelnek, puszit adnak, akiket nem ismerek.
Itthon habzsolta az életet, Japánban bizonyára sokkal visszafogottabb életstílust folytat. Erre hogyan tudott átállni?
Családot akartam. Kockahas és éjszakai tejcsokievés nem megy együtt. El kell dönteni, mi a fontosabb. Változni akartam. Egészségesen élni. Megtalálni végre a helyemet a világban, hogy egy irányba menjek, ne mindenfelé. Budapesten is letettem valamit az asztalra, de nem építettem fel. Bécsben is, de ott sem fejeztem be. Sok minden történt az életemben, de alapjában véve szanaszét volt minden. Egy idő után csak egyvalakivel tud otthont teremteni az ember. Nem is képes mindenütt otthon lenni. Régen sok mindent tettem, ami nem volt rám jó hatással. A szabadságvágy abban jelentkezett nálam, hogy szeretnék egészségesen kinézni. Ledobtam vagy húsz kilót. Sokkal jobb formában érzem magam, mint négy évvel ezelőtt.
Átállt egy fegyelmezettebb életmódra, amit megkíván a japán kultúra?
Az én gyermekem Japánban fog felnőni. Az európai gimnáziumokban a vásott kölyök és a rockénekes a sztár. Japánban arra néznek fel, aki január elsején a legjobban fut az iskolai versenyen. Itt mások az elvárások. Ha például egy sztár elkövet egy orbitális hibát, például ittasan balesetet okoz, és elhajt a helyszínről, azonnal kiteszik a szűrét mindenből. Te itt példakép vagy. Ha elrontod, kész, vége! Itt mindenkitől, aki topon van, elvárják, hogy példát mutasson. Nagy a nyomás rajtad, de jó irányba tolnak. A józan, egészséges életmódot kell képviselned, színpadra vinned.
Hol tart most a kinti pályán? Milyen lépcsőfokokat tett már meg?
Ezt az évet szólókoncertekkel nyitottam. Kijött Tokióba a bécsi partnernőm, Maya Hakvoort, és lenyomtunk hat nagy sikerű előadást. Áprilisban, életemben először, Kínában turnéztunk. Kiderült, hogy ott is rengeteg rajongóm van. Hatalmas színháztermekben léptünk közönség elé. Tavaly novembertől tanítok is Tokióban, Japán egyik legnagyobb zenei egyetemének musical szakán. Először mesterkurzusra hívtak. Kaptam öt diákot. A többiek a professzoraikkal együtt nézték, hogyan oktatok. Rövid idő alatt akkora eredményeket értünk el, hogy állást ajánlottak. Elfogadtam. Foglalkoztam én már korábban is előadóművészekkel.
Nem gátolja ez a munka a saját előadói karrierje építésében?
Elengednek mindenfelé, ha koncertem van. Csak be kell pótolnom az elmaradt órákat. Gyönyörű az egyetem, fantasztikusak a kollégák, kitűnőek a hallgatók, és nagyon jó fizetést ajánlottak. Álomszerű az egész. Azáltal, hogy megtanultam japánul énekelni, korrigálni tudom a japán musicalénekesek gyenge pontjait. A professzorok is azt mondják, hogy már ők is sokat tanultak tőlem. Valóban szép eredményeket érünk el a növendékeimmel. Örömmel fogadják az észrevételeimet.
Édesanyja Miskolcon, pozsonyi nagymamája már Budapesten él. Lélekben hogyan küzdi le ezt az óriási földrajzi távolságot?
A nagymamát már nem hagyhattuk egyedül Pozsonyban. Amióta meghalt a nagypapám, Mács József, a jeles író, magára maradt. Most inkább a nagynénéméknél van. Mivel az édesanyám még dolgozik, vele kevesebb időt tölt. Ami engem illet: én akkor éreztem magam a legmesszebb az édesanyámtól, amikor lelkileg a legmélyebb ponton voltam. Hamburgban, a koronavírus idején. Édesanyám nagyon aranyos. Természetesen annak örülne, ha ott élnék a közelében, de azt mondta: ő akkor boldog, ha én boldog vagyok – legyek akár az Antarktiszon. Remélem, Tokió mellett majd Bécs is visszajön az életembe, hiszen az a második otthonom, és akkor majd újra közelebb leszek az otthoni családomhoz. Németországhoz már nem köt semmi, de Bécsben még vannak barátaim, az ottani kollégáimmal még mindig szoros a kapcsolatom. Budapestet is nagyon szeretem, az operettszínházi kollégákat, csak az ottani életem már távolodik tőlem.
Bécsben mikor járt legutóbb?
Májusban, Lévay Szilveszter születésnapi koncertjén. A schönbrunni kastély kétszáz fős színháztermében jöttünk össze. Zárt körű rendezvény volt, amelyre az Elisabeth világhírű magyar zeneszerzője élete legfontosabb előadóművészeit, jeles személyiségeit hívta meg. Én voltam az egyetlen Japánból vagy Magyarországról.
Budapestet útba ejtette?
Sajnos nem tudtam. De az édesanyám és a nagymamám eljöttek hozzám. Édesanyámmal megegyeztünk, hogy ha majd kevesebb munkája lesz, évente legalább egyszer kijön hozzánk Tokióba.
Szakmailag kinek a leghálásabb azért, hogy idáig jutott a pályán?
Toldi Máriának. Ő fedezett fel 1996-ban. Felhívott Miskolcról Budapestre. Látott rólam egy videót, és szólt, hogy menjek, tanuljak nála. Így találkoztam később Simon Edittel, a Vámpírok bálja producerével, aki aztán kiközvetített Bécsbe, a Theater an der Wienbe. Harminc év elteltével elmondhatom, most ugyanazt a koncepciót tanítom Tokióban, mint amit Toldi Marika néni tanított nekem otthon. Annyira szerettem az óráit! Nagyon nagy hatással volt rám! Abból építettem fel az egész pályámat, amit tőle kaptam. Aztán jött Roman Polanski.
Külső jegyeiben mennyire japán a kislánya?
Szőke a haja, kékeszöld a szeme. Európai kinézetű, csak a szeme ázsiai.
A feleségével, ugye, angolul beszél?
Igen. A gyerekemet viszont meg fogom tanítani magyarul.
S akkor három nyelven fog beszélni.
A feleségemmel mi már átverekedtük magunkat a nyelveken. Tudjuk, mekkora érték ez.
Ő is énekel?
Méghozzá szuper jól! De most otthon van a gyerekkel. Ő mindig Bécsbe akart menni. Ez volt a nagy álma. A koronavírus előtt már nagyon készült Európába. Én korábban eljutottam Japánba.
Mivel pakolja meg a bőröndjét, amikor hazarepül?
Édesanyámnak viszek japán rozsropogtatót és mizo levesport. Mindkettőt imádja.
És ha itthonról utazik vissza, Japánba?
Téli szalámi, tepertő, Erős Pista. Anélkül nem repülök Tokióba.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
