A „mikszátosan” feltett kérdésre, nem is olyan egyszerű a válasz
Mi, akik Pozsony belvárosában élünk, jól tudjuk, hogy a pozsonyi galamb szemtelen. Aránylag tea gyenge szavacska ez romlott jellemük körülírására, de hadd ne bántsam meg galamb uramékat más, vérig sértő kifejezésekkel, közvetlen a bevezető mondatok, vagyis az írás legelején.
Aki azt hiszi, hogy a galambok nem tudják velünk galamb nyelven közölni sértődöttségüket, az téved
Közel huszonöt évvel ezelőtt, lakásunk feletti tágas padlástérben önerős építkezés gyanánt, a család, s barátaim önzetlen segítségével elkezdtem műtermem kiépítését.
Az indulás siralmas volt, hiszen a tetőtéri, kivert ablakú szellőztető nyílászárók, a hiányzó cserepek révén egy galamb „rezervátum,” s röppálya működött itt. Mivel az eső is megtette a magáét, a leszakadt, lyukas plafonú mosókonyha, szárító tér nagyszerű röpteret, a régi mesterek által becsülettel megácsolt gerendázat viszont pihenőhelyet biztosított számukra.
Tehát, ekkor jöttem én, a pozsonyi galambok nem várt vendége. Amikor a cserép csere előtt egyedül elkezdtem tisztítani a tetőteret, s kénytelen voltam kitessékelni örökölt galambjaimat, utána állandó jelleggel, galamb delegációk fogadásra kényszerültem. Persze, akkor még „szeretett” galambjaimmal nem tudtam szelfizni, hiszen az akkori mobil telefonoknak, a pici kis diszpléjük fölött, még nem volt „szemük.”
A rendszerint két, háromtagú, a „Pozsonyi Galamb Szakszervezet” által kiküldött delegáció fogadása után drága galambjaim biztonságos magasságban, a tetőgerinc felső szelemen gerendáján foglaltak helyet. Majd reám támasztva tekintetüket úgymond billegő fejükkel, s ideges szemmozgásukkal közölték velem: „Korántsem értjük, hogy te mit keresel itt. Felmenőink 1930 óta használták ezeket a nagyszerű szállás és búvó helyeket, melyeket – mi örököltünk utánuk. Te viszont, ismételten kitessékelsz innen minket.
Ebédelni egyesével is bejártak, az akkor még nyitott műterem „ebédlőjébe,” vagyis alsó szintjére
Egyszer, amikor egy saluzásra használt ácsbakokra helyezett deszkalap körül ülve brigádozó barátaimmal tízórai csemegénket fogyasztottuk, hirtelen egy érdekes mélyrepülésnek lehettünk szemtanúi: egy galamb landolt rögtönzött asztalunk szélén. A szemén láttam, hogy ezt üzeni felénk: „Na, ti itt kajáltok, és én semmi ?!”
Sokat tapasztalt „galambász” létemre azonnal tudtam, mit is óhajt váratlan vendégünk. Egy szelet kolbászt gurítottam eléje, ezt a csőrébe kapva olyan hirtelenséggel s hallatlanul ügyes manőverezési taktikával szállt ki a leendő műteremből, hogy ezt még egy svéd gyártmányú Gripen vadászgép sem tudta volna utána csinálni.
Az ilyen típusú váratlan „berepüléseknek” többször is szemtanúi lehettünk. Egyszer délben, a fárasztó betonozási munkák után, amikor az ebéd előmelegítésével, tálalásával voltam elfoglalva, egyik brigádosom lefeküdt egy kis derékpihentető időre a műterem galériájának egyik emeleti zugában.
Egyszercsak a műterem téli kertje felől szárnycsapkodást hallunk, s barátunk mérges hangját: „Mész a büdös fenébe?!”
Nem történt más, mint hogy galambunk egy kanyar után az apró szobában leszállni készült. Ám a szokásos „leszálló pályáján” idegen tárggyal találkozott. A fekvő helyzetben lévő, barátom orrán ékeskedő szemüveggel, amit landoló repülés közben madárlábaival vagy két méterrel, úgymond odébb helyezett.
Persze ezek után viccelődéssel puhítottuk barátunk mérgelődését: „Tudod, a galamb repülés közben fentről, a közeli pozsonyi, vagy a schwechati repülőtéren figyelte meg, miként is teszik földre magukat a hatalmas teher, s utasszállító gépek. Vagyis Te voltál a hibás, hiszen az ilyen manővereknél senki sem tartózkodhat a „leszálló pályán.” Aztán az ebéd utáni sörözés ismét jó hangulatot teremtett betonozó brigádunk tagjainak körében.
Juszt, vagyis azért is
Amikor barátommal az utolsó nyílászárót, a méretes, Duna irányába néző panoráma ablakot helyeztük el mérnöki pontossággal „bevízmérőzve” a galéria felső emeletén, arról beszéltünk, hogy galamb ide többé már nem teszi be a lábát, s a szél sem jár ki s be a helyiségekben. Persze tévedtünk: Hogy miben, erről majd az alábbiakban számolok be.
Tehát, örömünkben, hogy nem kell már huzatos terekben dolgoznunk, ugyanis várt reánk a még napokig tartó gipszkartonozás s a többi feladat, a közeli Mamut-sörözőben ittunk meg egy-egy krigli csapolt sört. Vagyis, ezzel az „ördögi” gesztussal megünnepelve, eddig nagy megpróbáltatások közepette (az ötödik emeleten, felvonó nélküli társasházban) elvégzett munkánk eredményét.
De siettünk vissza, hogy gyönyörködhessünk most már a nem huzatos, galambmentes terekben, s elégedetten folytassuk tovább a reánk váró munkálatokat.
Döbbenetes látvány tárult elénk. A dupla üvegzetű panoráma ablak belső üvege kitörve, mellette galamb tollak, s egy pici kis vérfolt. A krimibe illő jelenet után kidedukáltuk, hogy egy galamb, juszt és azért is berepült a télikert nyitott, szellőzőablakán keresztül, majd a galéria belső terének általunk nyitva felejtett ajtóján bejutva, az újonnan beültetett panoráma ablak felé vette útját. Sajnos, galambunk nem tudatosította, hogy időközben behelyezett ablak állta útját.
Megállapítottuk, nemcsak a pozsonyi galambok szemtelenek
Amikor a napokban tollforgató, s képzőművész barátaimmal műtermemben leültünk egy kis tereferére a Pozsonyi Műtermek társulás székhelyén, mosolyogva emlegettük a galambokkal közösen átélt élményeinket, ragozgatva ezek vég nélküli, szemtelen viselkedésüket.
Aztán nemzetiségi politizálásunk milyenségére, hosszú ideje tartó, kimondottan amatőr „húzásaira” terelődött a szó, melynek szaftos részleteit ezennel hadd ne írjam le – mindannyian vigyázzunk a vérnyomásunkra – jelszó jegyében. Persze, érdemes idézni egyik festő barátunk, az említett diskurzusunkkal kapcsolatos, befejező mondatát: „ A pozsonyi galamboktól bizony, vannak szemtelenebb, akaratosabb, önzőbb képződmények is …”
Több mint életszerű…
Vagy tíz évvel ezelőtt Párkányból, s Esztergomból, s Zebegény környékéről érkeztek műtermembe vendégek, pontosabban művész kollégáim.
Lábik János festőművész, közösségszervező barátom kísérte el hozzám őket, akiket már a nyolcvanas évek eleje óta ismertem. Ugyanis annak idején, közösen jártuk be az Esztergom feletti pilisi dombokat, ahol számos magyar képzőművész nagyságnak volt nyári alkotó háza.
Itt ismerhettem meg többek között Vertel József (1922-1993) grafikusművészt és bélyegtervezőt, aki közel 500 bélyegtervet készített mind a magyarországi, mind külföldi megrendelések révén.
Közöttük volt Nyilasi Tibor is (persze nem a volt válogatott focista, Nyilasi), hanem a Kanadában élő magyar származású grafikus, festőművész, aki a Vízfestők (az érthetőség kedvéért, akvarell-festők, párizsi központú) Világszövetségének volt az elnöke. Nyaranta, a pilisi nyaralójában üdült, s alkotott.
Tibor barátom aki szintén a vendégeim között volt, miután a többiekkel együtt körbe néztek műtermemben, s legújabb kiállításomra előkészített akryl festményeimet is megszemlélték, így szólt hozzám: mivel Pozsonyt nem igen ismerem, elkísérhetnél minket egy kis városnéző sétára.
Így is történt. Végig járva a Duna sétányt, majd egy kis panoráma fotózás erejéig felmentünk a várba is, utána a Mihály kapu sétáló utcája egyik vendéglőjének teraszán „frissítettük fel” megfáradt végtagjainkat.
Pozsonyi galamb, „szívünk csücske”
Egyszer csak egy galamb szállt az asztalunk szélére. Az hirtelen Nyilasi barátunkra nézett, majd az előtte lévő kapucsínóra. Tibor viszont, rám szegezte tekintetét azzal a néma arckifejezéssel, hogy „emmegmá,” micsoda?
Mondom neki: „Tibor, a kávéd tányérkájára helyezett keksz már nem a Te kekszed. Váratlan vendégünk ugyanis arra vár, hogy csomagold ki a kekszet, galamb urunk ugyanis ehhez nem ért, s tedd le elébe.”
Tibor hirtelenjében megértette a csíziót, s a galamb elé tette a közben kicsomagolt kekszet. Azt galambunk csőrébe kapva úgy ott hagyott minket, mint Szent Pál az oláhokat.
Aztán a vicces jelenet után már széles mosollyal az ajkán Tibor ragadta magához a szót:
„Amikor a Duna parti séta közben utánatok csoszogtam, egy galambraj szállt le elém. Úgy tettem mintha nem is látnám őket, mentem előre, ám a világ minden pénzéért sem mozdultak volna előlem…”
Tibor, azért nem, – szóltam barátomhoz, – mert a szemtelen pozsonyi galambok előre tudják azt, hogy te hátrálsz majd, te járod majd szolga módra körbe ő felségüket…
Önbevallás
Az utóbbi időben azt vettem magamon észre, hogy már nem is utálom annyira a szemtelen pozsonyi galambokat. Sőt, szinte megkedveltem őket.
Ugyanis tudatosítottam, hogy a pozsonyi galambokon kívül léteznek szintén két lábon járó, minden hájjal megkent, többszörösen SZEMTELENEBBEK.
Megcélozván itt honi politizálásunkat ennek aktérjai azok, akik az átverésekkel tűzdelt, üresen csengő, lejáratott (a választókat levegőnek néző, vizet prédikáló, s bort ivó, kvázi politikusok által rosszul feltálalt formájában értelmét vesztett) ÖSSZEFOGÁS mantra hangos, hamis rikácsolása után sem képesek társnemzeti közösségi életünk mezsgyéiről – „elszállni.”
Vagy talán azért nem, mert már előre örülnek (a három százalékos “eredmény” után járó állami pártpénzeknek, busás anyaországi támogatásoknak, funkcióhalmozásaiknak, stb.), vagyis majd a lehetséges ismételt bukásaikért, semmit tevésükért előre elébük rakott újabb és újabb „KEKSZEKNEK?”
Kalita Gábor
A szerző felvételei
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
