Jó kis hírecskét olvashatott a napokban a nagyérdemű, miszerint Vladimír Mečiar fia, Michal Kaliforniában luxus villát vásárolt, két millió dollár értékben.
Jól jött a „módszerváltás” – nekik
A felvidéki olvasó rendszerint egy kézlegyintéssel intézi el az ilyen híreket, hiszen kis hazánkban annyi volt kommunista káder jutott a változás után magas pozíciókhoz, vagy privatizált hatalmas értékű, volt államvagyonokat, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni.
Nem volt elég, hogy legtöbbjük lopott az átkosban, de lopott utána is. S még csak nem is pirultak el amiatt, hogy fordított felállásban, 1968-ban ők milyen retorziókat eszközöltek – állásvesztés, a továbbtanulási lehetőség megvonása az indexen lévők gyermekeitől, zaklatások, bebörtönzések révén – a másik oldalon álló embertársaik kárára.
Nem pirultak, mert pirult helyettük az emlékbe eldugott „piros könyvecskéjük,” persze ez már – viccként mondva – nem volt feltűnő, hiszen az – amúgy is vörös volt. Úgy mint a gazdája, aki a „módszerváltás” után tudatában nem, csak külcsín gyanánt váltott színt – kaméleon módjára.
A nagyfőnök utasításba adta
A Szlovák Nemzeti Emlékezés Hivatala kiállításainak fényképekkel is illusztrált paneljein fiataljaink is láthatják, olvashatják, hogy annak idején az államrendőrség /ŠtB/ országos parancsnoka utasította ügynökeit, s „szpolupracovnyíkjait,” hogy a rendszerváltás után igyekezzenek „besimulni.”
Mégpedig az egyes társadalmi szervezetekbe, az újonnan megalakult pártokba, a médiába, hiszen a bomlasztás mindkét esetben helyénvaló lesz:
vagy „visszateremtik” informátoraik jelentései révén is az elmúlt rendszert, vagy az újat bomlasztják, minden ball orientált „vöröske” örömére.
Persze, ahogyan az idő múlt, közben minden szovjet „protektorátus” alatt álló ország váltott, az elvtársak, „sugi- bugijaikkal” együtt – ott ragadtak az említett közösségi helyszíneken.
Szerencsétlenségünkre, hiszen ezáltal olyanra sikeredett az elmúlt huszonnyolc év demokráciája, amilyenre sikeredett. Olvasóim is tudják, hogy ehhez kommentet fűzni – merőben fölösleges.
Megjegyzésként persze, illik megemlíteni:
A kilencvenes évek legelején sokat olvashattunk arról, hogy Mečiar, aki 1994 és 1998 között már miniszterelnökként uralta Szlovákiát, az átkosban Doktor álnév alatt jelentgetett az állambiztonsági szerveknek, s már a rendszerváltás utáni első hetekben történő politizálása alkalmával „elintézte,” hogy aktája „eltűnjön” az ŠtB trencsényi villájából.
Káder-gyerekek sokasága Amerikában, volt káderpapák látogatóban
Visszatérve a bevezetőben idézett hírecske tartalmára, az ember lépten, nyomon ma is azzal találkozik azzal, hogy mennyire közkedvelt hellyé is vált az átkos szekértolói számára Amerika.
Az az Amerika, mely korábbi „agitprop” tanulmányaik, továbbképzéseik idején – kifelé kürtölt véleményeik szerint – az ördög telephelye volt, bűnös kapitalizmus szennyfészke, a megátkozott pénzmonopólium, s a milliárdos kizsákmányolók otthona.
A Moszkvában, Leningrádban kiképzett „vörösbrigadérosok”, pártfőiskolások, a leglukratívabb állásokat foglalták el, s nekik járt a szocialista rendszer által folyósított jutalom, kitüntetés, gyerekeik külföldön, vagyis a szocialista államokban való iskoláztatása, nyugati államokba való utazásaik, megbízhatóságuk révén. Persze ma már mindenki tudja, mit is kellet szolgáltatniuk, mit is kellett „aláírniuk” mondjuk a kecses kis, a szögesdróton kívüli, nyugati kirándulások, külügyi szolgálatok fejében.
Ezek az emberek a politikából, a közösségi életből nem tűntek el. Itt vannak közöttünk, hiszen még csak felelősségre sem vonták őket. Több mint valószínű, hogy akkor, a parlament padsoraiban elégedetten pislogó, akár jobboldali képviselők is azt remélték, hogy a demokrácia, majd csak úgy jön, vagyis „önszántából” birtokba veszi majd Szlovákiát.
Mi – példaként említve – Pozsonyban élő idősebbek, akik párton kívüliként premier plánban éltük át a Husák éra minden szennyét, rezdülését, szinte szájtátva hallgatjuk társaságban, vagy regisztráljuk az egyes médiafelületeken, akár a pozsonyi nagypiac pultjai között, kávézókban, hogy a fentiekben jellemzett volt vörös csicskák, ma miféle véleménnyel is vannak a világról, családjaik tagjai merre is futottak szét a földgolyón.
Gumibugyi a világ – szerintük
Nemrég Pozsonyban, a Szlovákia Képzőművészeti Uniója, UMELKA kiállítótermében tartott tárlatnyitó utáni fogadáson szlovák újságíró barátommal beszélgetve arra lettünk figyelmesek, hogy ismerősével mellettünk társalog egy volt pártközponti csicskás, akit ismerünk, hiszen többek között az ő feladatköréhez is tartozott az újságírók, a sajtó figyelése, egyben a cenzúrázás. Akarva, akaratlanul, hozzánk is eljutott a volt agilis elvtárs ismerősével való szóváltásainak foszlányai:
„Tudod a lányom New Yorkban él, ott tanult, egy jogászhoz ment férjhez. A fiam Kaliforniában futtatott be egy szörf és búvárfelszerelésekkel foglalkozó kölcsönzőt, jól megy neki, nemrég vett egy luxuslakást Miamiban. Gyakran látogatom feleségemmel együtt gyerekeinket, mert tudod, Amerika…”
Közben szlovák újságíró barátom, aki mellettem állt, megsúgta, kiegészítette a cenzorral kapcsolatos ismereteimet:
– Ő és társai Moszkvában, a KGB épületében szerezte docensi titulusát fél év alatt, így tudott minket figyelgetni – „szakavatottan.”
Aztán a Moszkvában „tanuló,” későbbi pártközponti „előadó” tovább folytatta ismerősével a kvaterkázást:
„Tudod, csakis Moszkva csinálja ma a világban a legtöbb bajt, mindenütt háborúkat szít, ha nem lenne erős Amerika, akkor talán már el is pusztult volna a világ… – mondta az átkos elismert nomenklatúrája. Vagyis, hadd használjak egy reá jobban illő jelzőt – kreatúrája.
Szaladjunk Amerikába
Van ám még egy „Amerika imádó” volt vörös csapat a demokrácia „vívmányait” élvező, csinos kis életterünkben.
Annak idején, a Szlovák Ifjúsági Szövetség vezére, a rendszerváltás hajnalán figyelmeztette „káder” híveit, készítsék elő útleveleiket, csomagoljanak, s irány az akkor még egészben álló Jugoszlávia, ami nagyszerű menekülő útvonalként szolgál majd – akár Amerika irányába is.
Ezek közül sokan hallgattak is a nagyfőnök javaslatára, s rettegésükben egészen Amerikáig futottak – vagyis pontosítva, repültek – az Óperenciás tengeren túlra.
Persze, akkor tudatuk előtt rémképként jelen lévő elszámoltatás elmaradt, hiszen kis hazánkban a kilencvenes évek közepén a nagy mufti és társai vették át a „demokrácia” irányítását, így hazajöttek az „üldözöttek.” S, mit tettek hazaérkezésük után?
Kedves olvasóim nem fogják elhinni: már otthon, nagy könyvszentelős csinnadratták kíséretében, könyvekben énekelték meg mesés amerikai utazásukat, mint amolyan, az utazást hobbijukként választó turisták, melyek lapjain szinte lihegve dicsérték Amerikát, földünk paradicsomainak paradicsomát. Ők, az átkos volt „nomenklatúrái.”
Vörös főideológusból a demokrácia „képviselője”
A számtalan közül, az elszámoltatás elmaradásának egyik, szinte már szomorúan groteszk esete Peter Weiss, története.
Az átkosban a volt politikus a Szlovák kommunista Párt Központi Bizottsága Marx Lenin ideológiai osztályának volt a vezetője. A rendszerváltás után baloldali politikus, ma már hosszú évek óta Szlovákia karrierdiplomatája.
Tehát, ha valamelyik tisztelt olvasóm ezt a rébuszt össze tudja adni ceruza nélkül, hogy egy volt „vörös” főideológust egy demokratikus, EU-s, NATO tagország külföldi, diplomáciai missziókra küld ki, azt matematikai felfedezéséért Nobel-díjra lehetne ajánlani.
Ugyanis ez olyan, mintha a második világháború befejezése után a Szovjetunió a hitleri birodalom főideológusát, Goebbelst kérte volna fel országa diplomáciai képviseletére.
A fentiekben vázolt történetecskék is arról tanúskodnak, hogy az átkos rezsim milyen ócska jellemű kreatúrákból állt össze, akik egy csettintésre nézetet, eszmét változtattak. S a volt elvtársaikkal való korábbi és mai összefogás csakis arra volt jó, vagyis arra jó, hogy ismét ők vigyenek mindent, ami csak az orruk elé kerül.
Ezt a jelenséget, annak idején, jeles írónk, Márai Sándor brilliánsan megfogalmazta:
„A kommunistától még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt.”
Hát, itt tartunk, „elvtársak!”
Kalita Gábor
Nyitókép: Pinterest (Pozsony régen)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
