Kalita Gábor: Ahmed, a rakoncátlan kisgyerek. Egy apró kis történet jövőnk előképéről?

Kalita Gábor: Ahmed, a rakoncátlan kisgyerek. Egy apró kis történet jövőnk előképéről?

A Pozsony belvárosában közlekedő troli a tőle megszokott, úgymond úriemberes kényelemmel közelítette meg azt az elnöki palota előtt leledző buszmegállót, ahol már többen is ácsorogtunk, türelmetlenül várván a piros „csodára.”

Arra lettem figyelmes, hogy az előttünk, s a mellettünk lévő padsorokban kisebb létszámú gyerekcsapat is utazik velünk. Két tanító néni (vagy szünet lévén táborvezető?) kíséretében.

Alaposan meglepődtem azon, hogy a hat-hét év körüli gyerekek milyen fegyelmezetten viselkednek. Szemüket néha-néha a tanító nénikre vetve, akik halkan, nem zavarván az ott üllőket, oda súgták nekik, éppen milyen épület, érdekesség mellett halad el a troli.

Nem szeles, elkényeztetett, extra módon öltöztetett, drága mobilokat lóbázó, pozsonyi kiskölykökről volt szó tehát, ezt bizony kompromisszumot nem ismerve nyugtáztam magamban.

Ezekben a riadt kis szempárokban némi szomorúságot, a bizonytalanság jeleit véltem felfedezni: ugyanis szerkesztő-riporter koromban számos gyermekotthonban, vagyis amolyan árvaházban is járva tapasztaltam akkor az ehhez hasonló „látképet.” Ugyanis, minden kis emberpalánta viselkedésén, a velük való beszélgetés alapján is érződött az, hogy „Mi mások vagyunk mint a többi, családban élő gyerek.”

Ám, „feketepéter” ebben a kis gyerekcsapatban is akadt. A közvetlenül előttünk ülő padsorban az ablak mellett egy szőke, kifinomult viselkedésű kisfiú ült. Mellette egy amolyan, a szlovák nyelvet törő, de arabus kiejtéssel beszélő kissrác üldögélt előttem, látható módon migránsok gyereke lehetett.

Ő, érzékelhetően nyugtalan kezdett lenni, s elkezdte könyökével lökdösni az ablakon kifelé néző padtársát. Az felé fordult, majd a fekete hajú kissrác így szólt hozzá:

„Te, láttál már igazi pisztolyt?”

Majd két ujját összerakva, a  padtársára célzott, egy beng-beng kiáltással illusztrálva azt, amiről beszélt:

„Tudod, a pisztolyt fel kell húzni, akkor van élesre töltve, a hüvelykujjad mellett van egy pirossal jelzett biztosító gomb, amelyet ha kibiztosítasz, már lőhetsz is…”

A másik fiúcskát láthatóan nem érdekelte a dolog, így néha-néha a közelében ülő tanító néni felé fordult, nem mutat-e nekik a troliból is látszó érdekességet.

Hát, mit mondjak, a beng-beng szavacskát hallva prágai katonáskodásom jutott eszembe, amikor a pisztolytartóba a látszat kedvéért bajtársaimmal együtt inkább egy cipőkefét tettünk. Már csak azért is, mert a nehéz, szürke „kilences” alaposan nyomta az oldalunkat, s alkalomadtán egész nap viselni ezt a súlyt közel sem volt leányálom.

„Feketepéterünk” tovább folytatta a mesélést, s már nem kérdezett, hanem mondta:

„Én már láttam géppuskát, úgy hívják, hogy Kalasnyikov. Azt oldalt kell felhúzni, s már lőhetsz is. Persze ismét, egy kézgesztussal, s hangillusztrációval (rata-ta-ta-ta) is megfűszerezte mondókáját, majd így folytatta: „Amikor otthon voltunk, az apu azt is megmutatta, hogy kell sorozatlövést leadni, s hogy kell egyesével lőni.”

Ezután már kezdett kiverni a hideg, hogy ilyen kis emberke, s már…

Hírdetés

Aztán ismét csak kötelező katonáskodásom jutott az eszembe, amikor gyakorlatozás közben, a VZOR-58-as csehszlovák gyártmányú gépfegyverrel (ez is „kalasnyikov,” csak könnyebb és pontosabb), kétszáz méterről úgy „kaszáltuk le” az emberfigurákat ábrázoló céltáblákat, mint kombájn a gabonát.

Amikor közel tíz évvel ezelőtt Prágában jártam, s a Hommage Esterházy János közös kiállításunkat nyitottam meg a Magyar Kulturális Intézetben, volt alkalmam találkozni egykori prágai katona barátaimmal is.

Arról is beszélgettünk, mennyire vérlázító az, amikor a televíziós bejátszásokban nem egyszer katonák, terroristák, szabadcsapatok tagjainak a kezében látjuk a már említett VZOR-58-as csehszlovák gépfegyvert, vagy a még a Szovjetunió idejében évente milliós nagyságrendekben legyártott Kalasnyikovokat.

Barátaimmal együtt konstatáltuk, hogy mégha átvitt értelemben is, de  volt módunkban megtapasztalni, hogy az emberéletekben milyen károk okozására is képesek ezek az általunk utált, ördögtől származó szerkentyűk.

Kis hősünk, amikor látta, hogy az ablak mellett ülő társának figyelmét nem tudja pisztolyokkal s Kalasnyikovokkal lekötni, amolyan bokszoló gesztusokat mutatott társa felé. S már a lábát is emelte volna, ha ebben a padtámla nem akadályozza.

Közben a troli ajtaja kinyílt, s a két ajtó közötti oldalsó ülésen elhelyezkedett tanító néni mellől kiszállt az egyik utas. Kis hősünk megérezte, hogy a bokszoló gesztusai után a tanító néni fokozottan figyeli őt, így taktikát, s helyet változtatott. Egy gyors „macskaugrással” a tanító néni mellett termett az ülésen, aki igencsak kvittelte ebbéli gesztusát. Hiszen nem zavarta tovább a szőke fiúcskát, akit az elnöki palota, vagy a pozsonyi vár épületének grandiózus látványa láthatóan sokkal jobban érdekelte, mint izgága padtársa által emlegetett pisztolyok, s gépfegyverek.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kis barátunk, lábait maga alá húzva amolyan „begömbölyödött” macskapózban a tanító néni mellett elaludt az ülésen. Aztán a hátunk mögött azt hallottam, hogy a másik tanító néni szólította fel a gyerektársaság tagjait: „A következő megállón kiszállunk, készüljetek…”

A gyerekek szép nyugodtan a két ajtó mellé sorakoztak, ám ekkor kezdődött a dráma: A közvetlen közelemben ülő tanító néni akkor vette észre, hogy a mellette lévő lurkó elaludt, így finom hanglejtéssel hozzá szólt: ”Ahmed, ébredés, megérkeztünk.” Persze Ahmed nem reagált az ébresztőre, a tanító néni felé suhintotta könyökét, jelezvén, engem hagyjatok tovább aludni. Aztán kísérője elkezdte lecibálni Ahmedet az ülésről, ám szerencsére a tükörben a buszsofőr is figyelte a jelzett „drámát,” s türelmesen várta ennek befejeztét.

Amíg a cérnavékony fiatal lány birkózott Ahmeddel, vonszolta őt a lépcső felé, rögvest arra gondoltam, segítenem kell, hiszen a többi gyerek már kettesével felsorakozva várt arra, hogy a rakoncátlan gyerek is felsorakozzon hozzájuk. Aztán hirtelen a másik tanító néni is megjelent a lépcső előtt, így már az ő segítségével sikerült Ahmedet közösen leemelniük az autóbusz lépcsőiről.

Hősünk, Ahmed, életképessége tekintetében akár szimpatikus is lehetett volna számomra, hiszen gyerekfejjel úgy viselkedett, vagyis csupán azt mondta, azt cselekedte, amit valamikor otthon hallott, látott.

Aztán az jutott eszembe, mi lett volna abban az esetben, ha a trolin utazó  gyerekcsapatban, több rakoncátlan Ahmed is leledzett volna.

Az ilyen eseteket Nyugat-Európa őslakosai amolyan „bennfentes” módon, a fentiekben említetteket már alaposan megismerhették, hiszen nagy az elvándorlás azokból a migránsok által elfoglalt, az immár tömegesen kialakult nogo-zónák környékéről, ahol a családegyesítések révén nagyon sok kis Ahmed születik, ahol az alkalmazkodni képtelenek részéről, napi szintűek a különféle incidensek.

Példaként felhozva: Németországból számos család költözött már el eddig is, sokuk közülük Magyarországra. Csak azért, mert itt biztonságban érzik magukat. A csupán, közel hat milliós lélekszámú Dániában ma már ötszázezer (!) migráns hátterű ember él, a francia Marseille lakosainak több mint fele iszlám vallású bevándorló.

Mindig komoly kétségek bizonytalanítanak el engem akkor, amikor olvasom a hírekben, hogy a nyugati szolgálatok emberei ismét lefoglaltak valamelyik mecset, iszlám hittérítő lakásának közelében száz, vagy ennél is több Kalasnyikovot. Talán idővel, az egyes országokban pártokat alapítva ezekkel a rossz hírű fegyverekkel harcolják majd ki maguknak a saría (iszlám vallásjog) bevezetését Európa egyes – ma még nagyon is befogadó országaiban? Vannak már erre jelek, nem is egy országban.

Tudom, ennek az írásnak az elolvasása után volt kommunista papák „kádergyerekei,” ma megrögzött, nemzet tagadó baloldali neoliberálisokként, Momentumos és Indexes drukkerekként, ifjúsági táborokban, „érzékenyítő” programok résztvevőikként az írás szerzőjét minimum lefasisztázzák, aki szerintük befogadás ellenes, aki nem tűri a másságot, aki harcol az általuk megálmodott, az erős, összetartó nemzetállamok halálát előidéző, kevert fajú Egyesült Európai Államok megalakulása ellen.

Persze eközben észre sem veszik, nem figyelnek arra az alakulófélben lévő jelenségre, veszélyre, amely majd őket, de gyerekeiket, unokáikat is kegyetlenül rosszul érinti majd. Abban az esetben ha ezt a folyamatot a józan, konzervatív keresztény gondolkodású, őslakos európaiak engedik, s nem gátolják meg.

Zárszó gyanánt, az egy, már a címben is felvetett kérdéssel  hadd hangsúlyozzam ki az írás mondanivalóját:

Ez a fentiekben leírt, apró kis történet, jövőnk előképe?

Kalita Gábor


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »