Huszonhat év telt el a rendszerváltás óta, és még nincs befejezve. Lehet, hogy soha nem is lesz. A vajon múlik.
Láttam egy hírt: hazánkban kapható vajakat tesztelt a Nébih, és megállapította, hogy egyáltalán nem rosszak, bár némelyikük vizes. Utána épp szembejött az interneten egy Gerendai Károly étteremtulajdonossal készített néhány napos interjú, amelyben egyebek mellett van egy ilyen rész: „25 ezer melegkonyhás vendéglátóhely van Magyarországon, ebből a legjobb esetben is minimum 20 ezerben felháborító szintű szolgáltatást találni manapság is. Újrahasznosítják a maradékokat, porból készült leveseket, mirelit ételeket szolgálnak fel, lejárt szavatosságú alapanyagokat használnak. Ebbe nem szabad beletörődni, itt kell igazán fejlődni.”
Kiegészíti egymást a kettő, de szerintem nem úgy, ahogy első ránézésre tűnik. Nem a szokott szövegeket akarom ugyanis felmondani a magyar vendéglátás igénytelenségéről és az alapanyagok rettenetes minőségéről. Ez sem érdektelen, de nekem kicsit unalmas már. A szekér ráadásul halad úgy is, ha nélkülem szól a kórus. A gasztroforradalom nem győzött még – attól, hogy egyre több a jó étterem, nem buknak meg a házias ízek, a hatalmas adagok és az irtózatos köretek –, de nemcsak revolúció van a világon, hanem evolúció is. Utóbbi sokkal fontosabb. Fejlődéshez és szebb jövőhöz ő vezet. Apránként, persze, de hát sehol sincs az megírva, hogy még a mi életünkben kötelező eljönnie a tejjel-mézzel folyó Kánaánnak. Majd egyszer. Unokáink látni fogják. Talán.
Én most a vajról szeretnék írni inkább egy-két mondatot. A vaj ugyanis egyrészt a legegyszerűbb eledelek legfinomabbika, másrészt pedig szimbólum. A szovjet hadseregben – a nyolcvanas évek közepén – minden reggel húsz gramm vajat kaptunk a kenyerünkre. Vasárnap negyven grammot, innen – is – lehetett tudni, hogy a vasárnap nem olyan, mint a hétköznapok. A vasárnapi reggeli volt a katona hetének a fénypontja: hiába volt pocsék minden más az étkezdében – az összes leves, az összes kása és az összes hús, amiből csak gusztustalan főtt szalonna maradt, mire eljutott a tányérjainkba –, a vaj vaj volt, nem ronthatták el. Meglepő, de igaz: nem is igen lopták el. A vaj a legostobább időkben is vaj volt. Kétes minőségű olajokkal, növényi zsíradékokkal, margarinokkal főztek, de a húszgrammos darabka identitása nem lehetett kétséges. Szimbólum volt később a vaj a civil világban is: amikor kezdett eltünedezni a boltok polcairól, tudtuk, hogy nem lesz jó vége a történetnek. Vagy ellenkezőleg? Azt tudtuk innen, hogy vége lesz? Nem kizárt.
Volt egy időszak az életemben, amikor megcsaltam a vajat. Cserbenhagytam őt. Szégyellem bevallani, de bedőltem a talmi egészségpropagandának. Margarint ettem reggelire, margarinos pirítósra cseppentettem a mézet vagy kiskanalaztam a dzsemet, azt haraptam a kávé vagy a tea mellé.
Ez Magyarországon történt már. Azt nem tudhatom, hogy ideát is szimbóluma volt-e a vaj bárminek, hiszen csak a rendszerváltás után jöttem át odaátról. Úgy sejtem, itt inkább a banán és a narancs játszhatott hasonló szerepet. Hiába, vidámabb volt a barakk.
Attól tartok, azért sem lehetett szimbólum Magyarországon a vaj, mert a magyar emberek nem kis részének fogalma sincs róla, hogy mi az. Ez a tapasztalatom. Ez a tapasztalat sokkolt engem, amikor felfogtam tartalmilag. Horror: a magyar emberek nem kis része képtelen különbséget tenni vaj és margarin között. Levajaznak mindent. Még a kockába préselt sütőmargarint is – amivel egyébként süssön süteményt a tambovi farkas!
Nos. Kedves magyar emberek. A vaj egyszerű és finom – a margarin primitív és nem finom.
A margarin nem vaj!
Itt van a kutya rákfenéje elásva. A házias ízek, a hatalmas adagok, az irtózatos köretek mellett. Hogy azt sem tudjuk, hogy a vaj csak vaj lehet. Ha vizes is némelyik, ha a tejzsírszázalékuk a kívánatos értékek alatt marad is. Amíg nincs különbség, addig semmi sincs. Addig Kádár János él. És majd amikor lesz már különbség, akkor kezdhetünk beszélni a minőségről is.
A kilencvenes évek után szakítottam az egészségpropagandával – a margarinos részével –, onnantól megint vajat kenek a pirítósomra reggelente. A méz vagy a dzsem alá, a tea vagy a kávé mellé. Azóta is eltelt tizenöt év, hogy sajnálatos tévelygéseim véget értek. Rohan az idő. Az én időm. A gasztroevolúcióé kevésbé rohan, ez van, ki bírna minden frizsiderbe turbómotorokat telepíteni. Az a vaj amúgy, amit eszem, az élmezőnyben végzett a Nébihnél. Na nem mintha akkora szükségem lenne érzékszervi megerősítésükre.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
