Július Satinský, a „lusta magyar” Juhász Katalin2025. 11. 27., cs – 09:51
Szinte hihetetlen, de 2022-ig egy sor sem jelent meg magyarul abból a gazdag életműből, amelyet a legjobb szlovák komikusok egyike, Július Satinský írott formában hátrahagyott. A dunaszerdahelyi Nap kiadó igyekszik javítani a helyzeten, pár napja jelent meg a legendás színész és örök optimista második kötete magyarul.
Amellett, hogy egy letűnt világ jelenik meg benne, szívszorítóan humoros is a Félszáz évem Pozsonyban című kötet. Aki előzőleg olvasta A Duna utcai fiúkat (a cím A Pál utcai fiúkat idézi, és a szerző gyermekkori emlékeit eleveníti fel benne), az nagyjából tudja, hogy egészen egyedi stílusra számíthat – ezúttal is Juhász László fordításában.
Humorral viselt megpróbáltatások
Kis hazánkban nagyon kevés igazán jó humorista született. Csehszlovákián belül mindig a csehek vitték a prímet ebben. Amikor Szlovákia magára maradt, egyedül a Lasica-Satinský duóval büszkélkedhetett, akik az előző rendszerben a tűrt és a tiltott kategória határmezsgyéjén mozogtak.
Tévéműsoraik, színházi estjeik, közösen írt darabjaik mellett külön-külön is hatalmas egyéniségek voltak. Pályafutásuk során sokszor meggyűlt a bajuk a kommunista rezsimmel – lehallgatták őket, elkaszálták az ötleteiket, képességeiken aluli munkát végeztettek velük éveken át. Akinek nincs humora, belerokkant volna ebbe, ők azonban kikacagták a rendszert, és a poénok közé rejtették a tényleges mondanivalót.
Családi történetek
Július Satinský lánya, Lucia három évvel a rendszerváltás előtt született, és tizenhat éves volt, amikor édesapja meghalt. Nyelvészdoktor lett belőle, elsősorban a többnyelvű Pozsonnyal foglalkozik, és ő a hagyaték kezelője. Felnőttként tanult meg magyarul, és felnőttként tudta meg a legtöbbet édesapjáról. Gyermekkorát ugyanis szülei igyekeztek mesésen gondtalanná tenni. És ha valami titkos közlendőjük volt egymással, magyarul beszéltek, hogy a gyerekek ne értsék. Mindketten magyar származásúak voltak, Július Satinský rajongott Hofi Gézáért, sőt, Kellér Dezsőért is, vagyis ismerte a magyar kabaré hőseit.
Lucia szerint apja „lusta magyar” volt, nem tanította meg neki a nyelvet, illetve egyszer, négyéves korában tett egy óvatos próbát, de miután a kislány visszautasította a lehetőséget, soha többé nem erőltette.
Satinský a Duna utcában
A Duna utcai magyar iskola pinceklubjánál ideálisabb helyszínt aligha találhattak volna a könyvbemutatónak, Július Satinský ugyanis egész életében Duna utcai fiú volt, imádta ezt az utcát, amelynek közepén 2006-ban szobrot is állítottak neki. Ez a vagány szobor került mindkét magyarul megjelent kötetének borítójára.
Meglepően sokan gyűltek össze a Nap kiadó rendezvényére, és mivel nem volt műsorvezető, Lucia Molnár Satinská és Juhász László fordító egymást kérdezgetve fedték fel a magyar nyelvű kötet születésének körülményeit, a gyermekkori emlékeket és a szerző jelentőségét. Azok is elégedetten távoztak, akik családi történetekre kíváncsiak, és azok is, akiket érdekel, hogyan lehet lefordítani a szellemes szójátékokat, a dupla fedelű mondatokat, vagy a szocialista éra nem hivatalos szlogenjét: „Drž hubu a krok!“
Az eredeti napló nincs meg
Július Satinský azt az idegesítő tényt is humorral kezelte, hogy eredeti naplófüzetét nem találta, amikor a kötetet összeállította. Már hogy is találhatta volna, hiszen azt egy házkutatás során a rendőrség lefoglalta. Lucia szerint van esély, hogy valahol, egy archívumban megvan még. Kislányként gyakran hallotta, ahogy édesapja rákérdezett valamilyen adatra – melyik ismerősük mikor nősült, hol lakott, mikor hol dolgozott, hányban halt meg – , édesanyja pedig kapásból válaszolt, mint egy őskori Wikipédia.
Satinský vezetett egy éves összefoglaló füzetet is, ez szerencsére megmaradt, bele is lapozhattunk a könyvbemutatón. A Félszáz évem Pozsonyban ugyanis az éveken vágtat végig, a szerző lényegre törően tömörít, miközben érezzük, hogy a legtöbb rövid fejezetből önálló elbeszélés is születhetett volna.
Nézzük például, hogyan emlékszik vissza nyolcéves önmagára.
„1949
Abban az évben apám vett nekem egy hatalmas bábszínházat húsz marionettfigurával, melyek közül a kedvenceim voltak: Gašparko, a Gonosz udvaronc és a Kaszás. Emlékszem, hogy apámmal megálltunk azzal a jókora dobozzal anyámnál. Egész nap a Manderla-házban működő kávéházunkban ült a pénztár mögött, megtekerte a kurblit, és ilyenkor mindig kinyílt a pénzkötegekkel teli fiók. Persze azonnal siránkozott, hogy miért dobtunk ki ennyi pénzt egy bábszínházra. Szerinte még túl kicsi voltam a színházasdihoz.
De én nem hagytam magam, és a Duna utcai konyhánkban meséket játszottam a gyerekeknek. Hatféle díszletem volt: sűrű erdő, várudvar, a pokol, falu főtere, városfalak és egy kunyhó belseje. Az első előadásomat anyám berekesztette, miután Božena H. a Duna utca 58-ból bepisilt félelmében a nézőtéren. Lesötétített ablak előtt játszottam, ügyelve arra, hogy a halál minél ijesztőbben ereszkedjen alá a levegőből. Olyan jól mozgattam az egyébként is félelmetesen kinéző Halál bábfigurát, hogy nemcsak Božena H. pisilt be, hanem Ivan V. és František S. is. Mihelyt anyám észrevette a tócsákat, véget vetett az első előadásnak. A későbbi színházi előadásinkat már a kommunisták tiltották be (akkor már Milan Lasica is társtulajdonos volt), de minket ez soha nem szomorított el annyira, amennyire várták“.
Satinský 27. születésnapját ünnepelte aznap éjjel, amikor a szovjetek és szövetségeseik tankjai begördültek Pozsonyba. Ebből az alaphelyeztből akár film is születhetett volna Menzel vagy Forman rendezésében – villant át az agyamon a szerdai könyvbemutatón. És mivel Lucia férje Molnár Csaba filmrendező, talán ezen ötletemnek is van annyi esélye, mint az említett napló megtalálásának…
Végezetül jöjjön az 1964 című fejezet a kötetből.
„Miután leszereltem, a főszerkesztőnk, Ján Trachta felvett dolgozni a tévébe. Az egykori Tátra bank épületében, ahol a gyerekcipőben járó televízió székelt, felkapták a fejüket Vrabec, az igazgató, Mucha, a káderes és Lasica, az alkalmazott. Elkezdtünk szolgálati utakra járni Prágába. Ján Melkovič zenei szerkesztővel 99 csehszlovák koronáért vásároltunk jegyet a Lucernába a legendás dzsessz-zenész, Louis Armstrong koncertjére. Az erkélyen ültünk, és amikor Satchmo színpadra lépett trombitájával és az elmaradhatatlan fehér zsebkendőjével, elsírtuk magunkat örömünkben, mint a kisfiúk. A dzsessz nagy szerelmünk volt.
Pozsonyban mindeközben a hatalmon lévő betelepülők lelkesen rombolták az Óvárost. Átfogó újjáépítési terveik voltak. Eltűntek a kávéházak, strandok, mozik… és nőttek ki a földből a lakótelepek. A város központjában megszűnt a malomligeti Kis állomás, de a sínek, amelyek régen a hídra vezettek (most meg a semmibe), még sokáig megmaradtak. Eltűnt a zsinagóga, eltűnt az erdei étterem a tekepályával a Vaskutacskán. Az ötéves érettségi találkozónkat még épp meg tudtuk ott tartani 1964-ben. A pincéreknek inasiskolájuk volt az épületben, amelyet Béla fivérem is elvégzett. Abban az évben emelte a városvezetés az ebadót, úgyhogy egyszerű katonaként volt mit csinálnom, hogy eltartsam az én Ďufkámat. De Ďufka szerény volt, elboldogultunk. Később egy cockerspánielem volt, Pedro, aki ivott, mint a kefekötő. Értett a borokhoz, és csak olaszrizlinget fogyasztott. Általában egész nap be volt csiccsentve. Hiába – Pozsony még mindig a borászparadicsom volt. A Récsei úti és a Magas utcai borkereskedések az utolsókat rúgták, de még működtek…
Leszerelésem után, 1964 októberében életemben először konferáltam divatbemutatót a Hajósházban. Ott voltak a táncmulatságok, az úgynevezett dunai világítótoronynál. Köztudott volt, hogy a város legszebb lányai járnak oda. Függetlenségem utolsó évei voltak ezek. Janko Borodáč már nem járt velünk meztelenül a Grössling gőzfürdőből kijövet. Janko Boor megnősült és nem kártyázott többé velünk, Janko Solovič egyik színdarabot írta a másik után. Az egyetlen Janko, aki civilben is szívvel-lélekkel velünk tartott, a zeneszerző Janko Melkovič volt. Én azonban ifjúságom végét többnyire az egyetemi könyvtár olvasótermében töltöttem. Oda jártak ugyanis a Jankák. És elárulom önöknek, hogy a Jankák nagyon szerettek olvasni.”
Kapcsolódó cikkünk
A legendás szlovák színész-komikus, Július Satinský Duna utcás, emlékekkel átszőtt tárcáit már akkor szerette ez ember, gondolom, nemcsak a pozsonyi, amikor a helyi sajtóban (Bratislavské noviny) rendszeres rovatként jelentkezett. Aztán megjelent könyvbe gyűjtve, családi fényképekkel, most pedig végre magyarul.
A magyar fordítás Juhász László munkája, az eredetivel Veres István vetette össze. Az írónak és újságírónak is egészen kiváló színész és az igényes szórakoztatás mestere a szüleivel költözött a 2. világháború után egyik nagynénje pozsonyi lakásába, azon belül is a belvárosi Duna utcába. Figyelemfelkeltő biciklis szobra ma is ott áll, csaknem szemben egykori, 56-os számú házával, pár tíz méterre, kissé feljebb későbbi lakásától s öt perc járásra kissé lejjebbi utolsó lakásától. A magyar kiadás borítóján is ez a szobor látható. Duna utcás volt, s minden költözése után maradt is. (Azt talán fölösleges említeni, hogy értett s beszélt magyarul is.) S persze, életében sokan épp a Duna utcán láthatták, amint épp piacra vagy kiskocsmába, majdnem azt írtam, iparkodott, valójában ráérősen, nyáron a klasszikus korcos nadrágjában tartott valahová. S közben persze mindenkinek visszaköszönt. A Duna utcát a magyaroknak nem kellett világhírűvé tenni, itt áll ugye Kempelen egykori háza, az András temető, na és főként a Duna utcai magyar alapiskola és gimnázium révén vált ismertté; a magyar Satinský-könyv fedelének háttérképét ez az épület adja. Hogy a szlovákoknak Satinský előtt mit, mi mindent jelentett, nem tudom, de miniesszéi óta a Duna utca ugyanolyan fogalom, mint a mester maga. Egyszóval, A Pál utcai fiúk után itt A Duna utcai fiúk.
Arra már persze nem emlékeztem, hogy a műhöz Pavel Vilikovský írt előszót, most, a fordítást olvasva annál nagyobb az öröm, s talán egy utószó is elkelt volna, magáról a magyarok számára mégiscsak kevésbé ismert szerzőről. Satinský remek: szellemes, nagyon finoman ironikus, nyelvében bravúros. És kitűnően hidalja át az elbeszélés idejét (az ezredforduló) az emlékek tárgyával (a negyvenes évek fiatalsága), így aztán az olvasó kétféle Pozsonyt ismerhet meg, egy közvetlen a rendszerváltás utánit meg egy, a szerzői nosztalgia által megelevenítettet ötven évvel korábbit, de szó sincs valamiféle szemellenzős vagy patetikus nosztalgiáról: nagyon kedvesen, de mindig megemlíti, közli azt is, ami akkor rossz volt.
Juhász László fordítása kiváló. A szlovákiai magyar berkekben oly sokáig kárhoztatott orosztojás (kaszinótojás helyett) két évtizede került a helyesírási kéziszótárba, s itt és most a Satinský-könyvben telitalálat: „Igazi kozmopolita lehetett, mert a kínai fűszerek mellett árult törökmézet, orosztojást, francia konyakot.” Lássunk egy további példát a szlovák eredetivel együtt: „a dlhé roky tadiaľ viedol ostnatý drôt… zrejme pomenovaný podľa slova Ost. / és hosszú évekig ott húzódott a szögesdrót… amely vélhetően a Kelet és Nyugat közötti szöges ellentétről kapta nevét”. Látható, hogy nemcsak az eredeti finom humora jön át, hanem a szójáték-szókép is. De egyébként is nagyon érzékletes a magyar szöveg, ebben is méltó párja az eredetinek: „Egy novemberi napon diákok szelíd szórólapokat kezdtek osztogatni…”
Jó könyv, üdítő és bölcs olvasmány.
(Július Satinský: A Duna utcai fiúk. NAP Kiadó 2022, 152 oldal)
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
