Az alábbiakban Gájer László teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara (PPKE HTK) 2. Számú Keresztény Bölcseleti Tanszékének vezetője recenzióját adjuk közre Fabiny Tamás evangélikus püspök Júdás, az elveszett tanítvány című kötetéről.
Ezekben a hetekben jelent meg a Luther Kiadónál Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök Júdás, az elveszett tanítvány című könyve. A könyvet október 1-jén mutatták be a 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
A szerző tézise nem más, mint hogy a húsvéti történetből nem lehet kihagyni Júdást, az Iskariótest, akinek neve hallatán mindenkinek azonnal az jut eszébe, hogy ő volt Jézus árulója. Azonban Júdást a rárakódott előítéletek nélkül kell megvizsgálnunk, és abból kell kiindulnunk, hogy ő is Jézus tanítványa volt. Egy a tizenkettő közül. A tézis szót nem véletlenül használtam, mert hogy valóban egy tézisről, egy habilitációs dolgozat állításáról van szó, annak tudományos célját foglalja ugyanis össze ez a néhány mondat. „Elkezdtem kutatni, vajon tényleg annyira velejéig romlott volt-e, mint ahogy be szokták állítani, vagy talán mégsem volt olyan elvetemült tanítvány” – írja egy helyen Fabiny Tamás.
Az újszövetségi írásmagyarázat, az evangéliumok, illetve a Biblia metaforikus nyelve iránt érdeklődő szerző 2004-ben habilitált a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan beszélt Júdásról, az elveszett tanítványról, szokatlan szempontból vizsgálva az Iskarióti alakját. Az áruló helyett a tanítványt állította a középpontba: Júdást, aki áruló volt ugyan, de sorsa akkor pecsételődött meg, amikor – Péterrel ellentétben – Jézus helyett a főpapoknak tett bűnvallomást, és a harminc ezüstöt visszaadva így fogalmazott: „Vétkeztem, elárultam az igaz vért” (Mt 27,4).
Fabiny Tamás könyve nemcsak a rendelkezésre álló bibliai ismereteket rendszerezi, de összegyűjti a Júdással kapcsolatos hagyományokat és vonatkozásokat is, miközben előbbre viszi az elveszett tanítványról szóló teológiai vitát.
Júdás az esendő, a gyenge, a vétkes, az áruló tanítvány – de tanítvány. Aki a könyvet a kezébe veszi, egy rendkívül szép és hallatlanul gazdag képanyaggal ellátott kötetet lát majd, amelyet már csak az igényes kivitel miatt is kedve támad az embernek áttanulmányozni. A tárgyalási szempont azonban még izgalmasabb a kivitel gazdagságánál.
Kiderül a könyvből, hogy a magában a Szentírásban is fokozatosan alakul ki Júdás, az áruló alakja, hiszen csak a későbbi szövegekben „romlik Júdás sajtója” – fogalmazott Fabiny a könyvbemutatón –, miközben a narratíva a korábbi újszövetségi helyeken még nem ennyire kemény. Arra is fény derül, hogy Júdás halálának a körülményei sem egyértelműek az Újszövetségben, gondoljunk csak az Apostolok Cselekedetinek megjegyzésére (1,18), melynek tájékoztatása szerint Júdás Jézus halála után még telket szerzett magának árulása bérén. Ez a dinamika is mutatja azt, hogy a Júdás alakja körül kialakuló elbeszélés nem egyértelmű, és van némi játékterünk arra, hogy az ő személyét árnyaltabban vizsgáljuk. Júdás élete végén felakasztotta magát, belei kiömlöttek – Absalom-párhuzam? –, azonban általában az öngyilkosság morális megítélése is finoman változott az évszázadok alatt napjainkra.
Júdás idővel bűnbakká vált. Mindenkinek jólesett, megnyugtatólag hatott ugyanis, hogy találtunk valakit, aki elviszi a balhét. A bűnbakképzés nemcsak Júdás személyét terhelte meg a későbbi időkben. A keresztény évszázadokban gyakran beszéltek ugyanis úgy Júdásról, mint a „zsidó tanítványról” – nevének hangzása alapot adott az asszociációkra – szemet húnyva afölött, hogy a többi tanítvány is zsidó volt. Júdás volt a Tizenkettő „pénztárosa”, az a személy, aki a pénzzel foglalkozott, amely ugyancsak okot adott egy távolabbi azonosításra. Júdás, a pénzember, az áruló zsidó: ez a megközelítés a későbbi évszázadokban nem egyszer vérontásnak, pogromoknak lett az oka és alapja.
Pedig hát olyan szépen írja Visky András a könyv ajánlójában, hogy „Ott ül Júdás Jézussal és a többi tanítvánnyal az elkészített húsvéti bárány körül: nekem meg ez az egyetlen reményem. Mindenki más, a többi tizenegy, ez a lélektől fénylő révült aranycsapat… nos valamennyien olyan elérhetetlenek számomra, olyannyira fölöttem valók, hogy kísérletet sem teszek azonosulni velük”. Mennyire más ez a hangvétel.
A János evangélium 17, 23-ban szereplő mondatot – „Senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás” – Fabiny az ott szereplő apollümi görög ige eredeti jelentésének értelmezésével világítja meg, amely azt is jelenti, hogy „elveszett”, és az Újszövetség például a tékozló fiúval kapcsolatban használja még. Anélkül, hogy a szerző meg akarná fejteni Júdás titkát, kiáll amellett az igazság mellett, hogy Isten senkit nem küld – még terve beteljesedése érdekében sem – kárhozatra. Júdás nem egy kárhozatra rendelt szereplője az üdvösségtörténetnek. Sokkal inkább egy tragikus hős, akiben sok volt jó szándék a Mester iránt, miközben rövidlátó volt, heves és bűnös. Van azonban a most megjelent kötetben egy illusztráció, amely megrázóan fejezi ki azt, amiről a szerző beszélni szeretett volna.
A franciaországi Vézelay-ban található Szent Magdolna apátsági templom oszlopfőjének egy domborművére gondolok, ahol Jézust, a jó pásztort úgy ábrázolták, hogy vállán nem egy bárányt, hanem egy emberalakot – az iskarióti Júdást – hordozza.
Eszterházy Péter írja a javított kiadásban: „Júdás nem szörnyeteg, hanem inkább testvér, rokon, sőt tükör”. Ha vitázuk is a könyv szerzőjével, olvassuk el ezt a könyvet ennek a kijelentésnek a tükrében. Nemcsak Júdásról, de saját tanítványságunkról is más képet kapunk majd.
Fotó: Nyitókép (Luther Kiadó), Fabinyi Tamás (Merényi Zita), Oszlopfő (Wikipédia)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
