Hogyan lett a nemből igen, és az eredetileg vállalt egy hétből egy hónap? Erről is szó esett, amikor március végén, szolgálata egyik utolsó napján felkerestük Veres József közgazdászt, karitászönkéntest Barabáson, a Katolikus Karitász segítőpontján.
Február 25-én, az orosz–ukrán háború kitörésének másnapján csörgött Veres József telefonja. A vonal másik végén Árvai Ferenc atya beszélt, az Egri Főegyházmegye karitászigazgatója. József, aki közgazdászként dolgozik, ránézett a naptárára, látta, mennyi munka vár még rá a héten, és nemet mondott. Aztán egy kis idő elteltével visszahívta Feri atyát…
Hogyan lett a nemből igen, és az eredetileg vállalt egy hétből egy hónap? Erről is szó esett, amikor március végén, szolgálata egyik utolsó napján felkerestük Józsefet Barabáson, a Katolikus Karitász segítőpontján.
Veres Józsefet jómagam az abasári katolikus plébánia lelkes sajtóapostolaként ismertem meg, és márciusban nagy örömmel ismertem fel több képen is, amint a Karitász ukrán–magyar határ menti segítőpontján, Barabáson szolgál.
Annak a bizonyos február 25-i, pénteki telefonhívásnak volt egy két-három évvel korábbi előzménye. Árvai Ferenc atya ugyanis karitászigazgatóként úgy gondolta, fontos lenne felmérni a főegyházmegye valamennyi karitászcsoportjában, hogy kik azok, akik mozgósíthatók, akik rendelkezésre tudnak állni egy esetleges katasztrófahelyzetben. „Én akkor beikszeltem magam. Aztán, hála Istennek, hosszú ideig nem történt semmi. De azon a februári csütörtökön kitört a háború, pénteken pedig már csörgött a telefon” – meséli József.
Feri atya egy heti szolgálatra hívta őt a határra. De József, amikor a naptárában látta, mennyi munka vár rá másnap, és hogy a következő hétre is be vannak tervezve auditok, azt felelte, sajnos most nem tudja vállalni a feladatot. Ám miután letette a telefont, elgondolkozott: a naptárában sehol sem találna egy olyan hetet, ami szabaddá van téve arra az esetre, hátha éppen akkor lesz katasztrófa valahol…
Abasáron, a mátrai borvidék egyik településén, Jóskáék kéthetente csütörtökönként összegyűlnek a templomban: a Péter-Pál imacsoportban ószövetségi igeszakaszokat olvasnak, és azokról elmélkednek. A telefonhívást megelőző napon – a háború kitörésének napján – éppen Aggeus próféta könyve volt soron. Amikor a zsidók megszabadultak a babiloni fogságból, hazamentek, és nagy lelkesedéssel építeni kezdték az Úr házát, a templomot. De aztán alábbhagyott a lendület, a templomépítés helyét fölverte a gaz, mindenki a saját házát kezdte el építeni. Nem volt helyes a sorrend – idézi fel az emlékeit Jóska. „Ahogy a telefonhívás után elgondolkodtam,
Ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy nem az én munkanaptáramat kellene néznem, hiszen, ha jobban belegondolok, nincs olyan feladatom, amit ne lehetne későbbre halasztani.” Jóska ezután megbeszélte a döntését a feleségével, visszahívta Feri atyát, és elvállalta, hogy lemegy egy hétre a határra. Szombaton már az autóban ültek.
Az országos központ is aznap indult felmérni a helyzetet, a határon tevékenykedni kezdett a görögkatolikus Nyíregyházi Egyházmegye – amelynek keleti határa egybeesik az országhatárral –, a tiszabecsi karitászcsoport vizet és szendvicset osztott a háború elől menekülőknek. Még szombaton összeült a Karitatív Tanács, s az országos szervezetek felosztották egymás között a határon teljesítendő feladatokat, ekkor jutott Barabás a Katolikus Karitásznak. Február 27-étől, vasárnaptól vannak itt tehát, Jóska már a táborépítésben is részt vett.
Három nap építkezés meg raklaphordás után Jóska egyszer csak leült egy számítógép elé, mert épp üres volt a szék, és aztán ott is ragadt, egy hét helyett ráadásul négyre. Az irodai háttér biztosítása lett a feladata: iktat, táblázatot vezet az adományok átadásáról-átvételéről, előkészíti a papírokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a szállítmányokat át lehessen vinni a határon. Emellett – a budapesti országos központ egyik munkatársával megosztva – ő az, aki a rendszernyilvántartásban rögzíti az önkéntes munkára jelentkezőket. Úgy alakították ki a határ menti szolgálatot, hogy reggel nyolckor és este nyolckor legyen a váltás két tizenkét órás műszak között.
A központból mindig van itt két-három ember, ők látják el az ügyeletes vezetői feladatokat. Tehermentesítésükre az egyházmegyei karitászigazgatók közül is sokan idejöttek két-három napra. Mellettük a feladatok nagy részét önkéntesek végzik, nappali műszakban 12–14, éjszaka 8–10 fő. Az önkénteseket részben a megyei karitászigazgatók mozgósítják a területükön működő plébániai csoportokból, onnan érkezik a kétharmaduk, egyharmadukat pedig azok adják, akik a központi felhívásra a honlapon keresztül jelentkeznek. Telefonon beszélik meg velük, hogy pontosan mikorra várják őket.
A katasztrófahelyzetben végzett munka egyik jellegzetessége, hogy nagyon rövid lefutású feladatok vannak, s ezek gyorsan követik egymást. Ez a legnagyobb különbség a többi karitászmunkához képest, amelyeknél hosszabbak a folyamatok, és minden dolognak van előzménye, következménye. Itt hirtelen állnak elő helyzetek, azonnali döntéseket kell hozni, és máris át kell állni a következő feladatra, ami az előzőtől nagyon különböző is lehet. Az egyik pillanatban még egy érkező menekültnek a személyes problémájával kell foglalkozni, például fuvart szerezni neki, a következő pillanatban pedig adott esetben azt kell megoldani, hogy ne törjön ki a pánik, amiért elment az áram – meséli Jóska.
Volt, amikor azt a helyzetet kellett menedzselni, hogy egy autista kisgyermek minél jobb feltételek közé kerülhessen. Megoldották, hogy a gyermek, akit különösen megriasztott addigi életritmusának felborulása, külön helyiségben lehessen az édesanyjával, ne másik száz ember között. Az utaztatásuk is mikrobusszal történt, nem kellett Volán-járatra szállniuk. Az isteni gondviselést gyakran tapasztalták maguk körül az itt dolgozók. Például akkor is, amikor egy olyan menekült érkezett, aki Baden-Badenbe szeretett volna eljutni. Ha bármelyik másik napon jött volna át a határon, nem lett volna közvetlen fuvarja, szerencsés esetben elvitték volna valahová Németországba. De éppen akkor volt ott egy önkéntes sofőr, aki pont Baden-Badenbe ment…
Az első időszakban öt-hatszáz ember érkezett naponta – emlékszik vissza Jóska. Barabáson éjszakára mintegy negyven embert tudnak elhelyezni, mondja, de egyszer-kétszer szükségből többen is voltak. Nem akartak az éjszaka közepén továbbindulni, így inkább az asztalra borulva aludtak kicsit páran, a gyerekeknek pedig jutott fekhely úgy, hogy többen aludtak egy ágyban. A menekültek nagyon toleránsak, ebből soha nem volt gond, még akkor sem, amikor teljesen más kultúrából származók jöttek, például nigériai vagy ghánai egyetemisták, csapatosan.
Most egyébként egy nagyobb volumenű átállást oldanak meg éppen, hiszen március utolsó hetében jelentősen megcsappant a barabási határátkelőn keresztül érkező menekültek száma. (Április elsejétől éjszakára le is zárták a barabási határátkelőt, reggel 7 órától éjjel 23 óráig van nyitva.) A segítségponton dolgozók tevékenysége így most változott, inkább az került a fókuszba, hogy időről időre tartós élelmiszert vigyenek át a határ túloldalára. Hiszen ott gyakorlatilag minden háznál vannak belső menekültek, akiknek az ellátásáról nagyrészt az ottani Karitász gondoskodik.
A hamarosan útnak induló szállítmányt Majnek Antal nyugalmazott munkácsi megyéspüspök kíséri majd. Mint mondja, Kárpátalján nagyon felmentek az élelmiszerárak, ezért nagy segítséget jelent, hogy Magyarországról adományként alapanyagokat kapnak a menekültek ellátásához. A püspök arról is beszél, hogy a hívek segítsége is nagyon sokat jelent a határ közelébe érkezett belső menekültek lelki támogatásában.
A segítők közül sokan hajlamosak lennének arra, hogy jobban belemélyedjenek egy-egy érkező menekültnek a sorsába, még akkor is, ha az – legalábbis átmenetileg – megoldódott, árulja el Jóska. Műszak közben itt nincs idő morfondírozni, de amint van egy kis szünet, azonnal látszik az embereken, hogy jár az agyuk. A menekültek és a segítők lelkiállapotának erősítésében sokat segít, hogy nincs olyan nappali vagy éjszakai szolgálat, amikor ne lenne itt egy római vagy görögkatolikus pap.
Azt is elmondja, ő mindig a napi evangéliumra igyekezett támaszkodni, amit a fejében és a szívében hordozott, és erőforrást jelentett neki az is, hogy hétvégente hazament. „Átértékelődött az életemben az otthon megszokott szentmise, fontosabbá vált, hogy részt vegyek rajta, részesüljek a szentáldozásban.” A hétköznapi liturgiára Barabáson a római katolikusoknak nincs lehetőségük. Tábori körülmények között tartott egyszer misét Árvai Ferenc atya, egyszer pedig Écsy Gábor atya, az országos karitászigazgató.
Jóska úgy fogalmaz: furcsa, hogy itt van most pénteken, és semmi esélye arra, hogy keresztutat járjon. A nagyböjt ezután sosem lesz már olyan számára, mint azelőtt volt, teszi hozzá. Majd arról beszél, a nagyböjt sokaknak azt jelenti, hogy megvonnak maguktól valamit A böjt és az ima az önkéntes szolgálata idején most kevésbé tudott jelen lenni az életében, de a jócselekedetekre annál nagyobb hangsúly került.
Örömmel számol be arról, hogy március 15-én egy hatfős önkéntes csoport érkezett ide a falujából. Jó volt látnia, milyen szépen dolgoznak együtt, tudva, hogy otthon nem feltétlenül lenne ilyen nagy közöttük az egyetértés és a szeretet. „Nem agitáltam őket, hanem az egyikük egyszer eljött, és hazamenve elvitte a hírét a barabási szolgálatnak. Aztán spontán szerveződött egy mikrobusznyi ember, akik adományt is hoztak, és vállaltak itt egy tizenkét órás műszakot.”
Veres Józsefet mostani szolgálatának utolsó előtti napján csíptük el Barabáson. Gyakorlott zarándokként már a lezáráson, összegzésen gondolkodott. „Nyilván nem mondom, hogy ezután nem jövök, mert lehet, hogy úgy hozza a helyzet. De elfáradtam. Fizikailag kevésbé, lélekben viszont annál inkább. Nekem most így elég. Biztos vagyok abban, hogy a zarándoklatos lelkiségemből is tudtam építkezni az itteni szolgálatom alatt. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy
Szerző: Agonás Szonja
Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
