József Attila, az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, aki verseiben mély emberi érzéseket és magasztos eszméket közvetítve mérhetetlen irodalmi kincset hagyott örökül, 1937. december 3-án, 32 éves korában, tragikus körülmények között halt meg Balatonszárszón, ahol december 5-én került sor a temetésére.
Garamvölgyi László nyomozó és újságíró öt éven át tartó kutatómunka után A hogyan halt meg József Attila? című, 2005-ben megjelent könyvében, bizonyíthatóan állítja, hogy a költő baleset áldozata lett. „Halálát nem lehet elegáns nagyvonalúsággal vagy lexikoni tömörséggel elintézni. Szomorúan tapasztaltam, hogy még az autentikus forrásnak vélt dolgozatok is kozmetikáznak, a felületesebbje pedig fenntartások nélkül fogadja el az öngyilkosságot. Holott már a halálakor – igaz, az egyszerű falubeli emberek – megfogalmazták a nikodémuszi szkepszist: lehet, hogy tényleg baleset volt?!
Ám, ez most már nem is lényeges, mert – József Attila után szabadon – kutattam, de mit érdekel a kutatás maga! Gyermeki áhítattal vettem kezembe személyes tárgyait, lapozgattam noteszét, fecnikre írt gyöngyszemeit, elhalványult fotóit… Ez maga a beteljesülés: a kezdet és a vég” – vallotta az író.
Ma, az irodalmat és a József Attila költészetét kedvelők azt gondolhatják, hogy halálát az egész ország gyászolta és bizonyára tömegek vettek részt a temetésén. Ez sajnos nem így volt. Faludy György költő, József Attila barátja, azon kevesek egyike volt, aki néhány társával együtt ott volt Balatonszárszón, azon a december 5-i napon.
Álljon itt Faludy visszaemlékezése, mely a Jegyzetek a kor margójára című könyvében olvasható az Attila temetése című fejezetben:
„Attila öngyilkossága után Cserépfalvi telefonált nékem, és megkérdezte: van-e elég merszem, hogy a temetésre lejöjjek vele Szárszóra? A lemenetelért nem tulajdonítottam magamnak semmiféle bátorságot, és nem értettem, Cserépfalvi mire gondol. Talán arra, hogy Attilára a kormány és a jobboldal ellenségesen nézett mindig, és a csendőrség esetleg megzavarja a temetést. Imre kocsijában Mónus Illés, a szociáldemokrata párt titkára jött le velünk. Gyönyörű, téli nap volt december elején: az utat vagy két centi porhó borította, kék ég és ragyogó napfény a Balaton fölött.
Az orvosi bizonyítványt lelki betegségéről hiába mutatták neki, nem vette tekintetbe. Így református papot bíztak meg a szertartással, de mert József Attila nevét sem hallotta még, megkérték, hogy beszéljen röviden.
Ott álltunk, és bár az út porhavas volt, azt hiszem, úgy éreztük magunkat, mint a tizenhármak a nyári zivatar alatt, akik a montparnasse-i temetőbe jöttek egykor Baudelaire temetésére. Mindnyájan tudtuk, hogy Attila a kor legnagyobb költője volt, és minden gyászunk mellett némi büszkeséget éreztünk, hogy idejöttünk, nagyon kevesen, akik ismerjük a valóságot. Az úton ekkor temetési menet közeledett. Mikor már majdnem hozzánk értek, az élen haladó pap jobbja rózsás hüvelykjével többször felénk bökött. „Kik ezek?” kérdezte ministránsától, aki mellette haladt a füstölővel. „Pesti urak”, válaszolta az. „Egy bolond temetésére jöttek.”
Addig csendesen beszélgettünk, de most egyszeriben elhallgattunk. Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk. A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak.
A falu népe közben a másik oldalról, a Balaton felől bevonult a temetőbe, és mi is fölmentünk. Attila koporsója már ott feküdt a kiásott sírhely mellett. Ami meghökkentett, az öt csendőr jelenléte volt. Ezek közül kettő-kettő a koporsó két oldalán állt, mintegy négy és nyolc méterre tőle, míg az ötödik, a fiatal hadnagy, ide-oda szaladgált, láthatóan minden ok nélkül. Mi volt a célja a csendőrök kivezénylésének a temetésre? Egyelőre elválasztottak bennünket, úgynevezett pestieket a falu népétől, akik a csendőrök túloldalán álltak. Így az érintkezés lehetőségét elzárták előlünk, bár ilyesmi nem volt szándékunkban. A falusiak közül egyik se tudta, ki volt Attila.
Le akartunk már menni az autókhoz, amikor a hadnagy odalépett Horváth mellé, és megkérdezte: „Maga írta ezt a költeményt?” Horváth igenlő válaszára azt felelte „Akkor, kérem, lázításért és nemzetgyalázásért letartóztatom.”
Felteszem: parancsot kapott, hogy kössön belénk. Az egyik csendőr már hozta is a bilincset. Ez még a régifajta volt. A két csuklót és a két bokát egy-egy lánc kapcsolta össze, túl a bilincsen, de a láncok közepe is össze volt kötve egy hosszú lánccal a test közepe előtt. Mónus Illés ott állt velünk, és megnyugtatta Horváthot: ne féljen, mert Fehérvárról telefonál a belügybe, és elintézi a dolgot. A hadnagy erre gúnyosan mosolygott és intett a két csendőrnek: vegyék közre Horváthot. Mi meg autóba szálltunk, nem tudva mást tenni.
Az ügyről akkor senkinek nem állt módjában írni. Úgy tudom, hogy a Szép Szóban közölt temetési tudósítás is elhanyagolta az incidenst. Horváthot viszont másnap vagy harmadnap láttam újra, azt hiszem, éppen Cserépfalvi könyvkereskedésében, a Váci utcában. Elmondta, hogy a bokáját összekötő rövid lánctól botorkálva jutott el a csendőrőrsre. A hadnagy szobájába vezették, senki nem szólt hozzá egy árva szót, és magára hagyták.
Rövid idő múlva a hadnagy is megérkezett, aki szintén nem vett a jelenlétéről tudomást: leült íróasztalához és a Nemzeti Újságot kezdte olvasni nagy gonddal. Horváth nehéznek érezte a bilincset, leült a földre, előkotort a zsebéből egy cigarettát és rágyújtott. Jó félóra múlva megszólalt a telefon. A hadnagy kiment a szobából, hogy másutt vegye fel. Nem jött vissza. Tíz perccel később a két csendőr nagy karosszéket hozott be – a szobában, a hadnagyén kívül, nem volt más ülőhely –, és udvariasan lekapcsolták róla a bilincset. Megkérdezték: kíván-e valamit inni.
Ezután megjelent a hadnagy. Szervusszal köszöntötte és elmondta, hogy vacsorára csirkepaprikás lesz a házában, felesége már főzi is. Vacsora után, tíz órakor kikíséri a pesti személyvonathoz, mert más vonat már nincsen. Minden így is történt.
Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse. Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon.
József Attila temetésén néhány fényképet készítettek a koporsóról és rólunk. Imrédy, Bárdossy miniszterelnöksége alatt és később a sajtóban nagyrészt mint hazaárulók szerepeltünk, így József Attila életrajzaiban arcképeink kínosan hatottak. Később, a kommunizmus idején börtöntöltelékek, majd emigránsok lettünk, és arcképünk még kínosabb lett Attila sírjánál. Ezen a különféle biztosok, cenzorok és kiadók úgy segítettek, hogy arcunkat felismerhetetlenné torzították, bajuszt és kecskeszakállat rajzoltak reánk, csak azért, hogy az olvasó ne tudja, kik vettek részt Attila temetésén” – olvasható Faludy György Jegyzetek a kor margójára című könyvében.
Forrás: Wikipédia, Kultúrpart.hu
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
