Másfél hónap telt el a választás óta, és a történelmi vereséget szenvedett baloldal szemlátomást továbbra sem találja a helyét a Nap alatt. Ekkora leszereplés után persze ez nem is annyira meglepő, azonban arra még én sem feltétlenül gondoltam, hogy a választás utáni első publikációmban kitűzött első számú célt, miszerint a bukott baloldal helyére új ellenzéket kell állítani, a Mi Hazánk ilyen hamar teljesíteni fogja, és kicsivel több mint egy hónap alatt a legerősebb ellenzéki párttá növi ki magát – vagy legalábbis jó úton jár, hogy ezt elérje. Igen, utóbbi félmondatot még akkor is hozzá kellett tenni, ha éppenséggel örülünk valaminek, a különböző közvélemény-kutatásokat kétkedő óvatossággal kell kezelni, abban az esetben is, ha nekünk pozitív irányba kedvez. Summa summarum, az ellenzékváltás a vártnál jóval gyorsabban és gördülékenyebben halad, a baloldal pedig a hosszú évek óta nem tapasztalt pokoljárását folytatja. Legnagyobb örömünkre.
Ezzel a garnitúrával persze nem is lehet máshogy tenni. Nem csak a harmadik pólus fontosságát és az ellenzékváltás szükségességét tártuk fel, de lényegében azt is tűélesen írásba foglaltam jó párszor – mindenféle belsős infó és konkrétum nélkül – hogy az összetákolt baloldali összefogás prominensei nagyjából hogyan viszonyulhatnak egymáshoz, és valójában mennyire törékeny a hat párt „egysége”. Megdöbbentő, de a tegnapi nap folyamán éppen a Telex volt az, ami a szétesett koalíciónak bevitte a kegyelemdöfést azokkal az immáron konkrét információkkal, amelyek a színfalak mögött zajló baloldali egyeztetésekbe, zárt összejövetelekbe engednek bepillantást. Érdekes őket rekonstruálni azok után, hogy ugyanezekről írtunk kvázi „látatlanban”. Márki-Zayból az lett, amire számítottunk: egy kiváló bűnbak, akire mindent is rá lehet húzni, miközben Gyurcsányék halál nyugodtan „harcolnak” a rendszer ellen továbbra is, immáron még több állami támogatással. Igen, tényleg Gyurcsány Ferenc osztja a lapokat a baloldalon, s, ha másban nem is, pénzügyileg működik az összefogósdi. Társadalmi támogatottsággal egyáltalán nem rendelkező pártok alakíthattak frakciót súlyos, több százmilliós pénztámogatással, összességében pedig milliárdokkal több pénz landol a baloldali pártok kasszájában, mint az előző ciklusban. Mondjuk a céljukat végül is elérték. Nincs is kényelmesebb dolog a felelősség nélküli, ám jövedelmező, puha ellenzékiségnél, a jó fizetés pedig amúgy is felértékelődik az egyre elviselhetetlenebb árdrágulások viharában. Hogy a magyar néppel mindeközben mi lesz, totál lényegtelen, mint ahogy eddig is hülyének nézték még a saját szavazóikat is.
Az április 4-e hajnal óta tartó balliberális vergődésnek számos stációját megkülönböztethetjük. Sajnos a pillanatnyi megrökönyödés táplálta „elhagyom az országot” hiszti kifulladt, és még VV Zsolti sem hagyta ott a kanapéját egy külföldre emigrálás reményében.
A balliberális politikai vezetés köreiben természetesen – egy-két őszinteségi rohamtól eltekintve – „senki sem hibás”, a holdudvar pedig felváltva teper a „baloldali értékek” felszínen tartásáért, vagy éppen retteg az erősödő Mi Hazánktól.
Még a lázadó különutasnak tartott Puzsér Róbert is visszatért a 20. századi retorikához (ami egyébként engem egyáltalán nem zavar, csak kissé vicces abban a tekintetben, hogy korábban ő hőbörgött a „21. századivá válás” fontosságáért) és az antifasizmus pillérein igyekszik értelmezni a munkásság jelenkori problémáit. Ezt a publikációt egyébként nem azért volt külön öröm elolvasni, mert imádom, amikor a fasizmustól rettegnek, hanem azért is, mert Puzsér pőre őszinteségi rohama nyomán végre egy színtisztán őszinte szeletet enged látni a baloldali munkás-érdekvédelemből. A 21. század a gyáva semmitmondás, megúszós politika és retorika időszaka, így a vöröslő antifasizmust az évek során különböző ajándékpapírokba igyekeztek becsomagolni. A politika nem működött, az elv viszont annál inkább és egyre többen felejtették el, hogy a „toleráns liberalizmusba” csomagolt baloldali érdekvédelem miben is gyökerezik. Köszönjük Puzsér Róbertnek, hogy emlékeztetett rá, valamint azt a retorikát is, amelynek gondolatvilága a lehető legtávolabb áll tőlem, de végre van valamiről vitázni, vagy legalábbis írni róla. Azt viszont sajnos borítékolhatom, az elkövetkezendő évek során Puzsér úr csak még szomorúbb lesz, mert látni fogja, ahogy a munkásságot szépen visszatérítjük oda, ahol a hazug internacionalizmus és a kizsákmányoló kapitalizmus viharában mindig is helyük volt. Ezt pedig csak tetézi a tény – amellyel Puzsér úr is tisztában van – hogy a jelenlegi balliberális ellenzék nagy részét lassan már az a káros ideológia sem érdekli (ha egyáltalán ismerik behatóan), ami mentén politizálnak, egyedül a pénz lett az egyetlen fokmérő.
Eközben egy másik ismert balliberális személyiség, Perintfalvi Rita az álellenzékiségről elmélkedik, amely valóban létező fogalom a NER uralma szempontjából, azonban a Hazafias Népfrontot pontosan azok között a pártok között kell keresnie, amelyek holdudvarába ő is tartozik (+ Volner Huxit Párt). Mondjuk ő – mármint Perintfalvi – legalább elismeri a balliberális összefogás gyengeségét, de a bajban oly ismeretes „Éberség, Elvtársak!” felkiáltásnál ő sem jut tovább.
Azt meg inkább már nem is mondom, hogy a bukott miniszterelnök-jelölt által a héten meghirdetett pártalapítási szándék még a legközelebbi politikai barátait (Lukácsi Katalin, Kész Zoltán stb.) sem igazán érdekli – amelyből persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni, mert odaát olyan gyorsan változtatják a véleményüket, mint ahogy más cserél alsónadrágot – de mindenesetre jól jelzi Márki-Zay elhatározásának „komoly súlyát”.
Nos, mindent összevetve talán erre szokták mondani, hogy üres a terep, lehet nyomulni. A történelmi lehetőség a totális ellenzékváltásra sosem volt ilyen közel, ám a balliberálisok mögött álló nemzetközi hálózatot és végtelen pénzforrást sosem szabad lebecsülni. Eltűnni ebben a rendszerben sosem fognak teljesen, de perifériára kerülhetnek.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
