A Disney mesék hazudnak.
Olyan nincs, hogy kimész az erdőbe, csicseregnek a nyulak, felteregethetsz a szarvasra anélkül, hogy a PETA kivégezne, random betörsz a szocialista, bányatöltelék génbajos törpékhez, akik nemhogy nem vernek agyon azonnal illetéktelen behatolásért, hanem konkrétan rabszolgává tesznek, neked meg annyi a dolgod, hogy életképtelen módjára megnyuvadsz egy falat almától két pitesütés között (mivan, nem volt ráírva, hogy fulladásveszély miatt 3 éven alul nem adható?), aztán várod a nekrofil herceget, aki két év hullamerevség után simán lesmárol, aztán elvágtattok a naplementébe a fehér gebével, amiről mindenki tudja, hogy egyszer lókolbász lesz.
A valóságban az van, hogy meglátod, meglódul a szíved, aztán észre sem vesz másfél évig. Utána érdekessé válsz a számára, mert feltűnik mindenkinek, hogy senkivel nem jársz, senki nem kell, de annyira pánikolsz, amikor közel jön, hogy inkább összeszorítod a szád, és elrohansz. Aztán várod a csodát.
Fura volt visszatérni annyi év után. A falak elszürkültek, a képek a falon kopottabbak lettek, a padló nyikorgósabb, a bútorok rozogábbak. Érzem, tudom, hogy eltelt 200 év. Hosszú idő. Amikor visszadobtak, kaptam egy ajándékot: tudok utazni az időben, de a dolgokba belepiszkálni nem. Csupán végignézhetem újra és újra a ház történetét, ahová leláncoltattam, hogyan építették, majd hogyan lesz parkoló a helyére. Körülbelül 500 évet, ha kibír, újabb és újabb pofonokkal, restaurációkkal, szépítgetésekkel.
Olyan, mint amikor egy képernyőn figyeled vagy 20 biztonsági kamerán a felvételeket egy időben, mindent látok. Kiválasztok egy rubrikát, mondjuk az első kameráét, és ott is vagyok.
Három férfi áll a mezőn, körülölelik a fák az egyik felét, a másik oldalon már épülget a város. Megvan pár épület, amiket gyakran emlegetett a töritanárom, a ruházat és a kezdetleges városkép alapján a 19. században járhatok. Most kezdik tervezni a házat.
Elég mókásak az emberkék, egyáltalán nem úriemberek, inkább kétkezi munkások, szórakoztat a gondolat, hogy premier-plánban nézhetem végig, ahogyan megálmodják a házat, ahol kisebb mészárszék lesz. Nem akarok spoilerezni, hagyom, hogy megszülessen a gondolat, majd álmukban úgyis kicsit beletrollkodok a tervbe, mert így nem lesz elég hely a leendő gardróbomnak.
Az éjszaka leszálltával a három férfi háromfelé ered, én kiválasztok egyet, találomra, utánasuhanok. Mázlim van, dédapámat kaptam meg.
Rohadtul a szürreális az élmény, amikor keresztüllebegsz valakinek a tüdején és az aortáján. Onnan tudom, hogy háromszor is kipróbáltam.
Nemsokára megáll egy ház előtt, én vacillálok, hogy vajon kell-e Felső Bírósági Végzés (cseszd meg Mikáel a jogi diplomádat, kellett neked is a Yale-re menni, maradtál volna fegyvertartó!), aztán úgy döntök, döntsön Petőfi. Kérek egy verset a Kulturális Mennyei Kívánságkosártól, és ha az a borról, nőről vagy a Haza szabadságáról szól, bemegyek.
Elégedett vigyorral a képemen csúszok át az ajtón, közben érzékelem, ahogyan odafönn Petőfi (született Petrovics) úr kínos mosollyal megvonja a vállát, és a képtől, ami fogad, ledöbbenek.
15 gyermek. Tizenöt. A legidősebb talán tizenhat vagy tizenhét lehet, vizes fazekat hoz, felteszi a tűzre, és elkezdi szeletelni a zöldséget. Hatalmas a gyerekzsivaj, elgondolkodom, hogy hozok nekik egy tévét a huszonkettedik századból, hadd örüljenek, de megjelenik előttem Mikáel szigorúan felhúzva a szemöldökét, majd fontoskodva olvasni kezdi a jogszabályokat. Intek neki, hogy oké, köszi, értem, mire egy füstfelhővel a semmibe tűnik.
Elunom az agyam, míg végre, valahára megfő a leves, közben kigondolom, hogy nem is lenne rossz egy saját fürdő a gardrób mellett, és az öreget majd jól megmanipulálom, de francnak sincs kedve Mikáelt hallgatni, úgyhogy jegelem az ötletet.
A legkisebb, egy kisfiú észrevesz és nevetve felém kezd mutogatni.
Ezt nem hiszem el.
Most komolyan. Mondták, hogy gyerekek, vagy haldoklók észrevehetnek, de ilyen hamar?
Visszaintegetek neki, fura és torz alakokat váltva, mire nevetve tapsikolni kezd, a családja meg érdekesen néz rá. Inkább eltűzök onnan, feltérképezem a kuckót, redva egy hely, de vigasztal a tudat, hogy lesz majd egy fasza kéró, ahol felnevelkedik a nagyapám, a fater, én, kinyírnak, az unokaöcsémé lesz, és így tovább…
Kisuhanok a közeli dombra, de tovább nem mehetek, mintha falba ütköznék. Úgy látszik, ez a városhatár. Lehunyom a szemem, visszaemlékszem a délutánokra, amikor suli után kiszöktem ide olvasni, hangyátlerázni, sétálva birkaszart kerülgetni, felmászni a fákra, és lenyugodni. Jó látni, hogy ez változatlan. A halálom utáni időszak kameráinak képét direkt eltakarom, nincs szívem végignézni, hogyan pusztította el az ember.
Olyan éjfél körül valami történik.
Ismeritek Tim Burton egyik zseniális filmjét, az Álmosvölgy legendáját? Abban van egy jelenet, amikor megelevenedik a Lovas, és pusztítani indul. (Höhö. Hülye se gondolta volna, ugye?)
Valami ilyesmi történik most is, csak több ezer lélek emelkedik az ég felé: a város álmodni kezdett. Itt az ideje akcióba lépnem.
A dédapám lelke fényesebben világít, könnyedén megkapom, egyetlen erős támadással bent vagyok. Érzem az életerejét, nagyon kell vigyázzak, hogy ne vessem rá magam, mint etióp kisgyerek a zsíros kenyérre, és elkezdek üzenni neki. Apró dolgok, pl hogy úgy alakítsa a pincét, lehessen oda menekülni a 30 év múlva kitörő háború idején, vigyázzon Péterre, mert szeretnék megszületni, és hogy dédnagyanyám diabéteszes, azért beteg. Apró dolgok, de igenis számítanak. Egyetlen rándulással visszaerőszakolom magam a dombra, és csak nézem sóvárogva a sok életenergiát, ami vonz, mint politikust a magánvagyon lehetősége közpénzből.
Sóhajtok egy nagyot, krákogok egyet, és a következő kameraképre váltok…
(Folyt. köv.)
Sántha Kriszta Hanna, Sepsiszentgyörgy
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
