Rahim (Amir Jadidi) komoly jótettet hajt végre: visszaszolgáltat jogos tulajdonosának egy aranypénzzel teli táskát. Nem mintha makulátlan lelkű lovag volna (korántsem az), inkább megszólalt a lelkiismerete – némi hezitálás után (ennek később még jelentősége lesz). S jótettéért alaposan megkapja a magáét, de nem azért, mert a világ eredendően gonosz vagy kegyetlen, hanem egyszerűen csak közönyös.
Álomgyári szabásminta szerint alakulhatna ebből szórakoztató krimi vagy nyaktörő akciófilm, aki viszont ismeri Asghar Farhadi életművét, már tudja, hogy sokkal kényelmetlenebb élmények várják. A legismertebb kortárs iráni rendező A hős (Ghahreman) című filmje tavaly Cannes-ban már elnyerte a rendezői fődíjat, Oscar-esélyei komolyak, s idén januártól a hazai mozikban is megtekinthető.
Főszereplőnk a nyitójelenetben épp lekési a buszt, és gyalog kénytelen elindulni a városközpontba. Az ütött-kopott sztráda mellett bandukolva sokemeletnyi faragott kőfal felé veszi az irányt. Itt dolgozik restaurátorként sógora, a férfi pedig megmássza a szédítő állványzatot, hogy találkozhasson vele. Arcán csendes öröm bujkál, hiszen úgy tűnik, pénz állt a házhoz. Mi azonban alig tudunk örülni: a fenyegetően magasodó ősi építmények árnyékában szinte elvész a két apró ember, jelezve pillanatnyi helyzetük törékenységét. Baljós előérzetünk érdekes módon csupán tompul, amikor kiderül, miféle szerencse érte Rahimot: talált egy értékes aranyérmékkel teli táskát, melyet végül visszaad eredeti tulajdonosának. Pontosabban… kedvesétől (Sahar Goldust) kapja meg a táskát, megpróbálják pénzre váltani, majd tulajdonképpen a nővére (Fereshteh Sadre Orafaiy) bonyolítja le számára az ügyet. Mivel a férfi törlesztetlen adóssága miatt börtönben ül, hamar híre megy nemes cselekedetének, és a vezetőség úgy dönt, sajtókampányt csinál az esetből, hogy javíthasson a saját megítélésén. Rahim eleinte vonakodva, majd egyre lelkesebben nyilatkozik a tévének, s már formálódik a legújabb bulvár-tündérmese, amikor néhány különös részletre figyel fel a néző. Elsőként a börtönbüntetés okozója, a pórul járt hitelező (Mohsen Tanabandeh) higgadt engesztelhetetlensége szúr szemet, majd az egyik nyomozó is kételkedni kezd Rahim történetében. Lassan fény derül a férfi bonyolult családi hátterére, s ő ugyan kapaszkodna még a hirtelen kigyúlt fénysugárba, de egyre inkább úgy tűnik, elsodorják az események. Pedig nem hazudott – csak éppen nem mondta el a teljes igazságot.
Farhadi mesteri rutinnal tartja ébren nézője figyelmét, s mindig csak annyit tár fel a cselekményből vagy karakterei motivációiból, amennyi feltétlenül szükséges. Bravúrosan hallgat el részleteket, csaknem észrevétlenül fokozza a rejtélyt, ám ez nem a krimi egyszer használatos, szórakoztató borzongatása: ahogy fokozatosan egyre beljebb kerülünk ennek az alsó-középosztálybeli iráni családnak az életébe, úgy érzünk mind több empátiát irántuk. A dokumentarista realizmus ezúttal ismét fontos tényező a hatás elérésében: Farhadi színészei nem játszanak, hanem jelen vannak, közegábrázolása lenyűgözően aprólékos, forgatókönyvén pedig az élet szaga érződik. Azé az életé, amelyet nem feltétlenül kívánunk magunknak, ám megszánjuk a benne ragadtakat. Farhadi figurái nehezen kiismerhetők, és a világ, amiben mozognak, ijesztően kiszámíthatatlan, a tetteknek azonban mindig okuk és következményük van. A cselekmény előrehaladtával e vastörvény mind erősebben szorítja hőseink lelkét, míg végül olyan morális szembenálláshoz jutunk el, ahol egyszerűen nincs mindenkit megbékítő megoldás.
Farhadi ezzel nem tesz mást, mint megerősíti hazájában játszódó eddigi filmjeinek keserű végkifejletét. Ijesztő belegondolni, hogy a vallási tradíció és a modernitás közé szorult közel-keleti társadalom dilemmái mennyire ismerősek a modernségből mára kicsúszott Nyugat számára. A film tematikai újdonsága ezúttal a közösségi média fokozott szerepe, melyet rendezőnk az okoskütyü-függés látványos demonstrálása helyett a rögvalóra gyakorolt tragikus hatáson keresztül mutat be.
A zárójelenetben Rahim egy szűk ajtón keresztül fáradtan figyeli, miként ölelkezik egy frissen szabadult rab a rá váró ismerőssel. A szabadság pillanatnyi varázsa illuzórikus, idebent a börtönőr, odakint a gigantikus kőszobor figyel némán. Ami az európai szem számára izgalmas egzotikum, az itt a szürke mindennapok része, Farhadi azonban a sorsszerűség szimbólumává avatja, mely mozdulatlan porladásában minden korrupciót, háborút és rendszerváltozást időtlen közönnyel szemlél.
Szöveg: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
