Az emeritus pápa végidőről (eszkatológia), a végső időkről szóló könyve 1977-ben jelent meg először, azóta számos kiadást ért meg, a teológia alapművei közé tartozik. A Jel Kiadó által a közelmúltban magyarul is megjelentetett kötetet Török Csaba fordította.
Joseph Ratzinger az Isten országára vonatkozó jézusi igehirdetés jelentőségével kapcsolatban emlékeztet: az Újszövetségben 122 alkalommal fordul elő a kifejezés, ebből 99-szer a három szinoptikus evangéliumban, s ezek közül 90-szer maga Jézus említi. A teológus professzor rámutat: míg Jézus húsvét előtti igehirdetésének Isten országa a tengelye, addig az apostoli, húsvét utáni igehirdetésben a krisztológiáé lesz ez a szerep. Kifejti: Jézus jelen időben beszél, Isten országa nem megfigyelhető, azok között van, akikhez szól, méghozzá benne magában. „Jézus személyében az ’Isten országának titka’, melyet Isten adott át a tanítványoknak… Őbenne a jövő jelen; Őbenne Isten országa már itt van, mégis úgy, hogy lehet, az ember észre sem veszi.” Jézus „személyesen az ország”, ahogy azt Órigenész írta. Joseph Ratzinger idéz Lukács evangéliumából, amelyben Jézus azt mondja: „De ha én az Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa” (11,20).
A könyv írójának elemzése szerint Jézus nem egyszerűen fizikai jelenlétében az ország, hanem a Szentlélek kisugárzó ereje által, amely kiárad belőle. „Pneumatikus működésében, amely véget vet az ember démonok közötti szolgaságra vettetésének, Isten országa valóság, Isten kezébe veszi a világ fölötti uralmat… Jézus ő maga Isten országa, mivel Isten Lelke általa működik a világban” – írja XVI. Benedek. Hozzáteszi: mindebben előttünk áll a húsvét előtti és utáni üzenet közötti belső egység. „A Feltámadott a Lélek forrása a világ számára. Az ország-tematika krisztológiává alakul át, mivel Krisztustól kiindulva jön el a Lélek, aki Isten országa.”
A halál és az élet teológiájának kérdéskörét vizsgálva Joseph Ratzinger elemzi többek között a 73. zsoltárt: a zsoltáros látja a bűnösök jó sorát, akikkel szemben tehetetlen, a vallásosság látszólag értelmetlen, hasztalan. A templomban imádkozva, Istenre tekintve azonban ráébred a válaszra, felismeri, „mennyire látszólagos, semmis és nyomorúságos ez a jó sors…” És ekkor teljesen új dimenzióban lája a világot: „Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe. Különben kim lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten.” Az imádkozó zsoltáros megtapasztalja, hogy az Istennel való közösség a valóság. „Ez a tulajdonképpeni valóságos. Ez a tulajdonképpeni valóságként értett kommunikáció valósabb, mint a kommunikációmentes halál.” A könyv szerzője rámutat: az Ó- és az Újszövetség e kérdéskörben egységet alkot, utóbbi újdonsága abban az új tényben áll, „amely minden korábbit felölel, egybegyűjt és csak így vezet el saját magához: a hűséges tanú, Jézus vértanúságában és az ő feltámadásában”. Jézussal maga Isten szállt le a seolba, „a tisztátalan országba, ahol nem dicsérik Istent… ezzel azonban a halál megszűnik Istentől elhagyatott árnyékországnak és az irgalmat nem ismerő Istentől való távolság vidékének leni. Krisztusban maga Isten lépett be a halál birodalmába, és a kommunikációmentesség terét jelenléte terévé tette. Ez nem a halál megdicsőítése; amikor Isten Krisztus által háborgatta, valójában eltörölte mint halált, s leküzdötte azt.”
Az örökléttel kapcsolatban Joseph Ratzinger kifejti: a halhatatlanság nem magában az emberben rejlik, egy viszonyon alapul, az ahhoz való kapcsolaton, ami örök, és ami értelmessé teszi az örökkévalóságot. Ez pedig nem más, mint az életet adni tudó „Igazság, a Szeretet. Az ember azért élhet örökké, mert képes az ahhoz való kapcsolatra, ami örökkévalóságot ad.” Ennek a viszonynak az emberben meglévő támaszkodás pontját nevezzük „léleknek”. „A lélek nem más, mint az ember képessége arra, hogy kapcsolatba lépjen az Igazsággal, az örök Szeretettel.” Az Igazságot, amely Szeretet, Istennek nevezzük. Ő ad az embernek örökkévalóságot, és mivel az emberi szellemben, az emberi lélekben anyag integrálódott, ezért benne az anyag is eljut a feltámadásban megvalósuló beteljesíthetőségre. Joseph Ratzinger rámutat: Ha viszonyban állunk azzal, ami örök, ha közösségben vagyunk Vele, az azt jelenti, hogy részesedünk örökkévalóságából. Az örök életnek ez a párbeszédes felfogása magában foglalja Istenbe vetett hitünk krisztológiai konkretizálódását: Krisztusban Isten velünk folytatott párbeszéde öltött testet. Ha Krisztus testéhez tartozunk, akkor egyesülünk a Feltámadott testével, az Ő feltámadásával, ahogy erre utal Szent Pál apostol az Efezusi levélben: Isten „feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket” (2,6).
A teológus Ratzinger emlékeztet rá: Platón felismerte, hogy a halhatatlanság csakis attól jöhet, ami halhatatlan, az Igazságtól, és hogy az ember számára az Igazsághoz való viszonya alapozza meg az örök élet reményét. Az Igazság azonban végül elvont fogalom maradt. Amikor azonban a világba lépett az, aki azt mondhatta magáról: „Én vagyok az Igazság…” (14,6), alapjában változott meg ezen kijelentés értelme. A Krisztushoz való viszonyban szerethetjük az Igazságot, és ezért „az Úrnál való lét” élet, „akár élünk, akár meghalunk” (1Tesz 5,10; Róm 14,8). Joseph Ratzinger hozzáteszi: Mivel így áll a dolog, a halhatatlanságba és a feltámadásba vetett hit azonos az Istenbe vetett hittel, és csakis Isten felől megalapozható, belőle kiindulva pedig teljességgel logikus.
Joseph Ratzinger – XVI. Benedek: Végidő
Jel Kiadó, 2017
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
