Szent Josemaría Escrivá de Balaguer (1902–1975) spanyol római katolikus pap, az Opus Dei megalapítója. Egész életében fáradhatatlanul végezte apostoli küldetését minden társadalmi rétegben. Szent II. János Pál pápa 1992-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatta. Az Isten barátai című, a Szent István Társulatnál megjelent könyv szentbeszédeinek második kötetét tartalmazza.
Josemaría Escrivá hirdette: „Ameddig csak élek, prédikálni fogom, hogy elengedhetetlenül szükség van imádkozó emberekre, mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között, mert Isten sohasem hagy el bennünket.” Ez volt az ő legfőbb küldetése, imádkozni és másokat imádságra buzdítani. Ezért mozgósította a világban élők között az olyan embereket, akik „készek arra, hogy komolyan vegyék a keresztény életet, mégpedig azáltal, hogy gyermeki kapcsolatban akarnak élni Istennel”.
Sokakat avatott be az isteni irgalmasság nagy titkába, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Escrivá igehirdetésének állandó törekvése volt, hogy Isten minden embert életszentségre hív. Idézi Szent Pált: „Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek” (1Tessz 4,3), és ez alapján azt mondja nekünk: „Szenteknek kell lennünk, mégpedig tetőtől talpig: olyan kereszténynek, akit javasolni lehetne szentté avatási perben, igazi, valódi; minden más annyit jelentene, hogy az egyetlen Mester tanítványaiként kudarcot vallottunk… Az életszentség, amelyet az Úr tőled kíván, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a mindennapi, látszólag jelentéktelen kötelességeket Isten iránti szeretetből.”
Escrivá de Balaguer számára egyértelmű, hogy az emberi létet két kizárólagos lehetőség jellemzi: „Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk két lehetősége. Vagy Isten gyermekei, vagy a gőg rabszolgái.” Leszögezi: a rossz cselekvés nem szabaddá, hanem rabszolgává tesz bennünket. „Aki vétkezik Isten ellen, megőrzi szabadságát, amennyiben a szabadság a kényszertől való mentességet jelenti, de elveszti, amennyiben bűntől való szabadságot jelent.” Az ilyen ember elmondhatja, hogy hajlamát követte, de igazi szabadságról szó sem lehet így, mivel döntése rabszolgája lett, „minden döntés legrosszabbikáé: eltávolodott Istentől: és ez nem szabadság”. Josemaría Escrivá nem ismer el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetet. Mégpedig azért, mert a vallás az ember legnagyobb lázadása, „mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretném – inkább Krisztus akarja így –, hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőg, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott”.
Escrivá de Balaguer kiemeli: Isten szeretete mutatja meg az „igazság, az igaz élet, a Jó útját”. Ha elhatározzuk, hogy rábízzuk szabadságunkat az Úrra, „akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük. Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága”.
Hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot – állíja Escrivá. – Aki így gondolkozik, annak szegényes az ismerete a kereszténységről. „Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.”
„Isten fiai, Isten barátai” –, ez az az igazság, amit Escrivá de Balaguer mindenkinek, akit ismert, „szinte bele szeretett volna égetni a lelkébe”. Igehirdetése arra irányult, hogy a lelkeket az Istennel való állandó kapcsolatra nevelje, mert „nem keresztény dolog csak végső menedékként gondolni Isten barátságára”. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, „testvérünk, barátunk; ha meghitt viszonyba igyekszünk kerülni vele, megérezzük az istenbarátság ízét, ha minden erőnkkel azon fáradozunk, hogy kísérjük útján Betlehemtől a Golgotáig, és megosszuk vele örömét és fájdalmát, akkor barátságára méltat bennünket…”
Josemaría Escrivá saját, sokszor megélt tapasztalatából hirdette követőinek: „ha rábízzátok magatokat az isteni Gondviselésre, ha mindenható karjába kapaszkodtok, akkor mindig meglesz az, amivel Istent, az Anyaszentegyházat és a lelkeket szolgálni tudjátok, anélkül, hogy el kellene hanyagolnotok kötelességeiteket. És akkor élvezni fogjátok azt az örömöt és azt a békét, amelyet a világ nem adhat, és amelyet az összes földi jó birtoklása meg nem adhat.” A szív teljes odaadására van szükség. „Bízzuk magunkat az Úrra, ti is, én is: Uram, küzdeni akarok, és tudom, hogy te nem vesztesz csatát; és ha csatát vesztek, tudom miért: mert eltávolodtam tőled! Vezess kézen fogva, ne bízz bennem, tarts erősen!”
Az Opus Dei alapítója nyomatékosan figyelmeztet: mindannyian tele vagyunk gyarlóságokkal, de „nyomorúságainknak soha nem szabad elválasztania Isten szeretetétől. Vegyük inkább magunkra ezt a szeretetet, és meneküljünk az isteni jósághoz, öltsük azt magunkra, mint a régi lovagok a páncéljukat… Nem szabad Istentől eltávolodnunk, mert tudjuk, hogy törékenyek vagyunk, mint az agyagedény; inkább küzdenünk kell nyomorúságunk ellen, mivel Isten bízik bennünk”. A keresztények legfontosabb apostoli tevékenysége a világban, és a legjobb tanúságtétel hitünkről, ha megteremtjük az Egyházon belül az igazi szeretet légkörét. Escrivá fölteszi a kérdést: „Ha nem szeretjük egymást igazán, hanem helyt adunk az ellenségeskedéseknek, rágalmaknak és intrikáknak, az ilyen hirdetők hogyan tudják az evangéliumi örömhírt vonzóvá tenni?”
A kötet előszavát Alvaro del Portillo spanyol mérnök, majd római katolikus püspök írta, aki 1982-től kezdve, 1994-ben bekövetkezett haláláig az Opus Dei elöljárója volt, Josemaría Escrivá jogutódjaként. Szavai szerint „Ez a tizennyolc homília megrajzolja a természetes és keresztény erények összképét, amely mindenki számára, aki Krisztust közvetlen közelből akarja követni, alapvető. Nem nyújt sem elméleti értekezéseket, sem a helyes lelki magatartás kézikönyvét. Megélt tanítás van a homíliákban, amelyekben egyesül a teológus mélysége azzal a tisztánlátással, amelyet a jó lelkipásztor az evangéliumból szerez meg. Az ige Escrivánál Istennel való párbeszéddé válik, imává, anélkül, hogy megszűnne melegszívű beszélgetés lenni a hallgatók gondjairól és reményeiről.”
A könyvet Kiss B. Zsolt fordította.
Josemaría Escrivá: Isten barátai
Szent István Társulat, 2023
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
