Amiben reménykedtünk, hogy valami csoda folytán elkerül bennünket, mégis itt kopogtat az ajtónkon, vagy inkább már jócskán betette az egyik lábát. Most próbáljuk az ajtót rászorítani a lábára, hátha megakadályozzuk a behatolását, de az ajtónk nehezen is csukódik, meg rések is vannak rajta, meg aztán igazán nem is tudjuk hermetikusan bezárni. Bejelentették a vészhelyzetet, lezárták a határokat, de azért az áruknak szabad mozgást engedtek, ahogy a határzár sem működik teljesen.
Mindenki a bőrén érzi, hogy a kis világába beköltözött a vírus, karantén, árufelhalmozás, válság szele, otthoni munkavégzés stb. Miközben jönnek a felszólítások a döntéshozóktól, hogy nem kell pánikba esni, amire mi, jó közép-európaiként még nagyobb pánikba esünk.
Hogy mit okoz bennünk a pánik? Azt azért nem, hogy jobban odafigyeljünk az egészségügyi előírásokra, inkább megrohanjuk az üzleteket, és megpróbálunk olyan tartalékot felhalmozni, amivel az általunk elképzelt ínség idejét át tudnánk vészelni.
A múlt héten megrohantuk a boltokat, és ki-ki beszerezte a magának valót. Jómagam péntek késő délután mentem üzletbe, amikor már a készletek elég rendesen megcsappantak. Ez, összehasonlítva a szocializmus 70-es 80-as éveinek árukínálatával, azért még mindig meglehetősen bőséges kínálatot mutatott, tehát nincs baj, azt az időszakot is sikerült túlélnünk.
A szokásos péntek délutáni bevásárlásomat most megfűszerezte az is, hogy betekintést kaptam abba is, hogy ma mit is képzelnek el az emberek felhalmozás alatt. Azaz olyan bevásárlásokat vártam volna, amivel az emberek beszerzik azt a készletet, aminek segítségével akár egy hosszabb áruhiányt át tudnának vészelni.
Tulajdonképp azt figyeltem melyik árufajta fogyott el a polcokról, illetve hogy az emberek ebben az időszakban ésszerűen vásároltak-e be egyáltalán.
Már az üzletbe belépéskor azzal a feltételezéssel léptem be, hogy a mai életformánál teljesen elvesztettük azt a tudást, hogy mi mindennek kell az otthoni spájzban lennie (már ha van), hogy egy esetleges áruhiányt átvészeljük.
Persze tudatában vagyok annak, hogy az életformánk, akár az elmúlt harminc évben is, nagyon sokat változott, és igencsak hozzászoktunk, hogy a vasárnapi főzéshez akár háromszor is elugorhatunk a megszokott boltunkba.
Már rég nem arról szól a világ, mint a szocialista tervrendszerben, hogy most hoztak az üzletbe valamit, akkor többszörösét kell megvenni annak, mint amire belátható időn belül szükségünk volna, mert egyáltalán nem biztos, hogy holnap is lesz még a pultokon. Félek, többségünk meg sem tudná tervezni, mire is lenne szüksége, mondjuk az elkövetkező két hétre, egy hónapra, hogy hosszabb időszakot már ne is említsek. És belátom azt is, hogy a lakásaink már nem alkalmasak arra, hogy komoly készleteket halmozhassunk fel.
A belépéskor a szupermarketbe, rátekintve a zöldséges pultra, kezdett formálódni bennem egy felismerés.
Meglepetésemre nem a gyökérzöldségnél, almáknál, vagy a hagymaféléknél láttam üres polcokat, hanem elfogyott a narancs, vagy a citrom, egyéb délvidéki csoda, és főképp a koktélparadicsom. Lehet, bennem van a hiba, hogy nem gondoltam arra, mennyire fontos is a koktélparadicsom a hosszú távú túléléshez.
Cinikusan mondom, de a kosarakba nézve azt láttam, hogy a túlélésre bekészleteznek az emberek a kedvenceikből – mozzarella sajt, sonka, olívabogyó, szóval csupa cukiság, mintha az emberek kiszabadultak volna, és a tartalékolás ürügyén a megszokott 20-30 eurós bevásárlásaikat most megsokszorozták. Megveszik ugyanazokat a felesleges dolgokat, amire ugyanúgy nem lesz szükségük hosszú távon, és hasonlóképp nem is fogják tudni tárolni.
Azt hiszem, kevesen gondolnak bele, mi is kellene ahhoz, hogy egy több hónapos ellátási zavarnál mennyi mindenre, mekkora élelmiszerkészletre volna szükségünk. Azért írom ezt le, mert egyrészt nem hiszem, hogy ekkora ellátási gondok keletkeznének, másrészt rámutassak az emberi balgaságra, amivel azt hiszi, hogy pár kiló liszt vagy száraztészta megvásárlásával meg tudná ezt oldani.
Az agráregyetemen én még azt tanultam, hogy egy ember ellátására egy évre durván egy tonna gabona kell, amiből eltarthatja a állatokat is a szükséges húshoz, tojáshoz, stb.
Ebből kijön a kellő kenyér- és tésztamennyiség, adunk hozzá egy kis krumplit, és nagyjából kihúztuk. Budapest ostroma után, úgy mondják, hogy a főváros népe az éhezést egy csodálatos növény, a bab segítségével tudta legyőzni. Tápláló volt és komoly fehérjeforrás.
Persze ebben a korban még csak a főváros lakossága volt az élelmiszerellátásban ennyire kiszolgáltatva a kereskedelemnek.
A Kárpát-medence családjai, parasztgazdaságai akkor még zömében önellátóak voltak, és aki nem, annak is volt egy kis konyhakertje, ahol megtermett némi háztáji.
Ma már nemcsak a városok népe, hanem a falvak lakossága sem tudná kitermelni, legalább a szükségleteinek egy részét. Minek termelt volna eddig, hiszen megvehette a Tescóban. De egy idő után a pénzt már nem lehet megenni. Örök igazság, ha föld van, ha van egy kis kert, akkor sok minden megtermelhető.
Bár most egy járványról beszélünk, de egy olyan járványról, amely komoly válságot okoz. Még nem vagyunk a csúcspontján, valószínű a problémák súlyosbodni fognak, és nem tudhatjuk, meddig is fog elhúzódni.
De a válságra nem minden esetben kell rosszként tekinteni, felfoghatjuk úgy is őket, hogy valamit rendbe hoz, és minket is arra kényszerít, hogy kicsit módosítsunk a hozzáállásunkon.
Kíváncsi vagyok, hogy ez a válság változtat-e rajtunk. Változnak-e vásárlási szokásaink? Elkezdünk-e magunknak valamiféle háztájit kialakítani? Megbecsüljük-e az élelmiszert? Megnézzük-e, hogy amit a szemünk megkíván, arra valóban szükségünk van-e? Felfogjuk-e, hogy ennyire nem szolgáltathatjuk ki magunkat a pénznek?
Félek, nagy változások nem lesznek, de lehet, egyesek elgondolkodnak rajta.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
