Johannes Hartl (1979) német katolikus teológus, irodalomtudós, világszerte ismert prédikátor, dalszerző, több könyv írója. Négygyermekes családapa. Feleségével, Juttával 2011-ben Augsburgban megalapították az Imádság Házát, ahol a nap 24 órájában folyamatosan, szünet nélkül zajlik a zenés imádság és dicsőítés.
A Vigilia Kiadónál közelmúltban megjelent könyve az imáról, a szívében lévő tűzről szól. Szenvedélyes vallomás az imában tett izgalmas útról. Legyen szó a gyermekkoráról egy bencés kolostor szomszédságában, a szélsőségektől sem mentes ifjúkoráról, vagy a számtalan utazásáról – visszatekintve Johannes Hartl elismeri, hogy életének állomásai mindenekelőtt az imádsághoz vezető út részei voltak. Könyvével szeretné az olvasót is magával vinni erre az útra – a szíriai sivatagba, a magányos kolostorokba, a laoszi dzsungelbe vagy a Kansas City imaszobába –, és szeretné megosztani velünk a szív felfedezéseit, meghívni egy olyan életre, amelyet teljesen átjár Jézus.
Johannes Hartl személyesen tapasztalta meg, hogy az imaélet mindig az Isten gondviselésében való bizalom élete. Jézusnál „egy lélegzetvétellel” jön a „ne aggódj” és a „kérj bizalommal”. Az ima elválaszthatatlan attól a bizalommal teli tudástól, hogy létezik isteni Gondviselés. A szerző és felesége újra és újra megtapasztalták ezt, és ma is megtapasztalják. „Mi és az egész Imádság Háza, még most is, négy gyerekkel és a mindennapi élethez tartozó kiadásokkal, kizárólag adományokból élünk. Isten azonban olyan hűségesen gondoskodik rólunk, hogy mi még különleges, lenyűgöző történeteket sem tudunk mesélni a hit hősies tetteiről. Az ima bizalomra tanít. Nagyon konkrétan, az anyagiak terén is. Ezt sokszor tapasztaltam.”
A könyv írója vallja: az imádkozás azért olyan botránkoztató, mert „egyenlő a kapitulációval”. Aki imádkozik, elismeri, hogy elért a saját határaihoz. „A szükség tanít imádkozni” – mondják. És valóban, gyakran csak azok imádkoznak, akiknek szükségük van rá. Hartl leszögezi: világunkat átjárja a hazugság, miszerint mi vagyunk a saját sorsunk urai. Ilyen mondatokat olvashatunk egy-egy könyvben:
„Amikor a korábbi korok embereinek nem volt lehetőségük arra, hogy a betegségeket gyógyszerekkel leküzdjék, akkor természetfeletti erőkben hittek.” A modern exegézis feltalálója, Robert Bultmann, azt mondta: „Nem lehet modern ember, aki a villanykapcsolóval felkapcsolja a villanyt, ugyanakkor hisz az angyalokban és a démonokban.” A nyugati világ gondolkodásmódja nélkülözi a természetfölöttibe vetett hitet. Az uralkodó vélekedés: „Az ember számára minden lehetséges. Mi irányítjuk az életünket, meg tudjuk oldani a problémákat egy kis jóakarattal és kitartással.” Ám ez az észjárás a valóság nagy részét elhomályosítja: csak a fiatal, egészséges emberek urai az életüknek, de sok idős, beteg és fogyatékkal élő ember van. Ők állandóan szembesülnek azzal, hogy függő helyzetben vannak. És még a fiatalok és az egészségesek is megöregszenek és megbetegednek egyszer. Életünknek csak egy nagyon kis része fölött rendelkezünk. Nem választhatjuk meg a testünket. Azt sem, hogy hová születünk, milyen családba, környezetbe. Nem beszélve a váratlan, kiszámíthatatlan eseményekről: háború, időjárás, a gazdaság nem várt, negatív fordulatai. Csak bizonyos mértékig vagyunk urai önmagunknak. Ki garantálja, hogy holnap nem leszek depressziós vagy nem fogok kiégni? Ki kezeskedik ezért a házastársamnak, a gyerekeimnek? Egyáltalán nem vagyunk urai minden társadalmi fejleménynek. A két világháború kitörését emberek milliói sejtették és féltek, mégsem tehettek semmit azért, hogy megakadályozzák a vérontás kitörését.
Nem vagyunk urai a halálunknak. A halál pillanata a legteljesebb tagadása az emberi autonómia minden lehetőségének. Mindenki meg fog halni, de senki sem tudja, hogy mikor. És senkinek sincs befolyása rá.
Johannes Hartl leszögezi:
Társadalmunk, Egyházunk, családunk viszonylag kis része fölött. Ebben az összefüggésben a legégetőbb emberi problémákkal kapcsolatban egyetlen embernek sincs igazán jó megoldása. A következő kérdések milliókat érintenek, és senkinek sincs ezekre igazán meggyőző emberi válasza: „Hogyan tud egy egoista, örökös panaszkodó, hazug, házasságtörő vagy erőszaktevő alapvetően megváltozni? Hogyan békülhet meg az ember a múltjával, és hol talál gyógyulást a belső sebeire? Mi az, ami valóban és tartósan megmenti a családokat és a házasságokat? Mi ad igazi értelmet és beteljesülést az életben?
Akik imádkoznak, elismerik: nem tudnak megoldást kínálni az emberek problémáira. Természetesen ez nem a felelősség alóli kibújásról szól. Éppen ellenkezőleg: „akik imádkoznak, azok mindenkinél nagyobb felelősséget éreznek. Nem is arról van szó, hogy lebecsülik a cselekvést és a hűséges munkát. De világunkat megbabonázta az a hazugság, hogy munkával, jó ötletekkel és pénzzel mindent meg lehet változtatni. Ez azonban nem így van.
A könyv írójának meggyőződése: a keresztények egysége, a testvéri összefogás is csak a közös imában kezdődhet el. Aki igazán imádkozik, az azért imádkozik, amiért Jézus imádkozott a keresztre feszítése előtti éjszakán: tanítványai egységéért kérte a mennyei Atyát. És ezt imádkozza mind a mai napig. „A keresztények egységének kérdése túl komoly, a kereszténység története pedig túlságosan véres ahhoz, hogy azokra bízzuk, akik csak a konferenciaasztaloknál vitatkoznak róla. Csak a közös imádságnak van ereje arra, hogy a szívekben lévő szakadékokat legyőzzük.”
Johannes Hartl párhuzamot von az ima és a művészet között. „Az ima művészet. Olyan művészet, amely sokat követel. Kéz a kézben jár az időpocsékolással. Művészet, amely végtelenül szép, de végtelenül igényes kell, hogy legyen… Aki imádkozik…, valaki mást szolgál. Olyasmit tesz, aminek első látásra semmi értelme. És olyasmit, amit végül is soha nem lehet egy az egyben mérni a hatékonyság skáláján. Az ima egy olyan Isten objektív méltóságáról tanúskodik, aki felülmúlja a földi dolgok értékeit. Ahogyan a művész is tanúságot tesz a szép és az igaz objektív méltóságáról, amely az evilágiban való kifejezésre hív. Az ima művészet, és ezért él a szépségből és az örömből.”
A könyv szerzője állítja:
Utalva a házasságtörő asszony történetére, Hartl megvilágítja: ma is felkel minden ember, aki Jézus előtt feküdt a porban, „aki megadja magát és elfogadja az Ő szabadon adott szeretetét. Azt a szeretetet, amit a kereszten megmutatott minden csepp vérében, amit kiontott. A szeretetet, amely mindig nyitott. Mindig. New Yorkban. Háromezer méter magasan. Vagy bárhol máshol.”
A könyvet Gájer László fordította.
Johannes Hartl: Tűz a szívemben
Vigilia Kiadó, 2024
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
