Jó tett helyébe tőlük jót ne várj: deviánslobbi és pszichológia

A napokban „a pszichológus szakma tiltakozó tagjai” a szexuálisan deviáns propagandisták „mesekönyvének” gyerekekre való káros hatása ellen felszólaló Bagdy Emőke szakpszichológus ellen tettek közzé egy állásfoglalást, melyben a témát figyelemmel kísérő ember számára már az unalomig ismert kliséket, ferdítéseket és valótlanságokat szedték össze egy csokorba. A megszólított szakember azóta válaszolt a rágalmakra, de mivel sajnos a Nyugathoz képest még viszonylag épeszű Magyarországon sem lehet szakmai berkekből támogató, a „tiltakozókat” helyükre tevő kiállásra számítani, érdemes egy a szakirodalmakra is hivatkozó, részletesebb választ adni a deviánslobbistáknak, s ezzel együtt kiállni az efféle romboló és káros felforgatás ellen felszólaló bátrabbak mellett is.

Bagdy korrekt és tiszteletteljes választ adott a rágalmazóknak, de propagandistáktól és káros ideológusoktól szinte engedélyt kérni a normalitás létezéséhez nem a győzelem útja, sokkal inkább van szükség szemtelenséget nem tűrő válaszra.

A szóban forgó Meseország mindenkié című könyv eleve jellemző a deviánslobbi módszertanára, hiszen saját mesék alkotása helyett (amit egy kreatív személy egy billentyűzettel meg tudna oldani) hagyományos mesék meggyalázását tűzte ki célul, s ennek oka feltehetően többes: egyrészt így igazán egyszerű volt összehozni a könyv tartalmát, másrészt a már ismert történetek és hagyományos alapok segítenek nekik az elferdített üzenetet célba juttatni, hiszen az odavezető út már ki van taposva – a gyerek már talán ismeri és szereti is a történetet (annak egészséges változatát). Ez az alantasság figyelhető meg az élet más területein is: például nem elég együtt élniük (akár bejegyzetten), a házasság intézményét is saját maguk köré akarják szabni. A hagyományos már létezőt kell eltorzítani, felforgatni, elpusztítani: a család intézményét, a nemek szerepét – a nemek létezését eleve –, a társadalmi és természetes rendet. A zsidó leszbikus aktivista, Masha Gessen szavait idézheti fel az ember ennek kapcsán:

Gessen szerint „át kell törnünk privát felfogásunkon, miszerint a gyerekek a szülőkhöz tartoznak, hogy a gyerekek a családjukhoz tartoznak, és fel kell ismernünk, hogy a gyerekek az egész közösséghez tartoznak.” Ezen rövid kitérő talán segít megérteni azt a mentalitást, aminek növekvő befolyása mentén abba a helyzetbe kerülhetünk (s tőlünk nyugatabbra már ez a valóság), hogy a normalitás melletti kiállás immár a deviancia, ami lenézést, felháborodást (esetleg állásvesztést, büntetést) eredményez. Mindez pedig a csendben maradó gyávák számlájára is írandó, mert meg kell érteni: a változást akarókat, a hagyományos rendet elpusztítani akarókat izzó szenvedély hajtja – legyen az narcisztikus vagy bármilyen más gyökerű –, a félrenézés tehát nem szab gátat ennek a korrozív nyomulásnak, csakis a heves, agresszív és célzott ellenállás.

A tiltakozók így kezdik kinyilatkoztatásukat:

A „világ rendje” a hagyományos mesékben szépen kidomborodik, s ezen mesék átirata pont azt a célt szolgálja, hogy a hagyományos rend „belső rendje” átalakuljon. A tiltakozók logikája szerint tehát a könyv azért fontos, mert nekimegy ennek a rendnek.

Itt rejlik a tiltakozók céljának magyarázata: a szövegben nem arról van szó, hogy a kisgyerekeknek mi a jó, nekik mi az érdekük, hanem az, hogy a „könyvben megjelenő” karakterek számára (mivel a probléma a szexuális deviancia normalizálásával van eleve, nem például a mozgássérültekkel, itt a tiltakozók is róluk beszélnek) mi a szociálisan és kulturálisan kedvező: mert egy óvodás gyerek miért igényelne homoszexuális vagy transzvesztita „hőst” a meséjében? Ebben a korban még nem tudhatja, mi is a szexuális irányultsága, nem kell neki „hozzá hasonló” transzvesztita karakter. Kell neki viszont királyfi, kell neki sárkányokkal és rosszakkal megküzdő, vagy a semmiből nagy sikereket elérő szegény legény. Kell neki a tündér és az erdő, a beszélő állatok: kell neki, mert ez a varázslatos világ a néplélek mélyén lapul, s minden egészséges kisgyerek része – és persze pont ezt szeretné eltörölni, átformálni az utópiát a hagyomány romjaira építeni kívánó globalista-deviáns réteg. Az óvodások belső világképének és önképének manipulálása egyrészt majd nemileg zavarodott serdülőt eredményezhet, másrészt a deviánslobbi szerint egy „elfogadóbb” társadalomhoz vezet. Valóban: amennyiben a deviancia normalizálódik, a deviánsok elfogadottabbak lesznek, de a helyes álláspont a deviancia elutasítása és saját helyén kezelése (ami természetesen messze kell legyen az óvodásoktól). A tiltakozók tehát a deviánsok érdekei mentén érvelnek, az egészséges kisgyerekekben keletkezett esetleges kár és önképzavar számukra nem probléma:

Józan ésszel a többségi, egészséges társadalom és szociális rend védelme fontosabb kell legyen, mint szexuális deviánsok és pszichés zavarokkal küszködők érzései. Ugyanakkor ma már, amikor a fősodratú kultúra és politika saját lábában is botladozva esedezik az „LMBT-emberek” kegyeiért, nehezen értelmezhető a kirekesztettség mint komoly probléma. Ha a deviáns nem képes alkalmazkodni a rendhez, ennek hiányában együtt kell élnie azzal, hogy a rendet képviselő társadalom nem fogadja el őt (ugyanakkor a szexuális devianciák már nincsenek kriminalizálva, így alapvető szabadsága megmarad a mai liberális korban).

A deviánslobbi előszeretettel érvel amellett, hogy a „kirekesztés miatt” olyan magas a depresszió, öngyilkossági hajlam, ilyen-olyan komorbiditások (társbetegségek) jelenléte az „LMBT-emberek” körében. Bár a szociális környezetben megélt behatások nyilván kihatnak a mentális állapotra, egyes tanulmányok azt mutatják, hogy szociális behatások nélkül is kimutatható a szexuális devianciákkal rendelkezők között a komorbiditások magas aránya. Zietsch et al. (2011) szerint: „Azt találtuk, hogy jelentős genetikai összefüggés van a szexuális orientáció és mind a neuroticizmus és pszichotikusság között, de nincs ennek megfelelő környezetbeli összefüggése, ami arra utal, hogy ha van is közös oka a nem-heteroszexualitásnak és pszichiátriai sérülékenységnek, az valószínűleg genetikai alapokkal rendelkezik, semmint környezetbeliekkel.” Hasonló eredményre jutott korábban Burgess et al. (2007) is, akik szerint „Bár a vélt diszkrimináció összefüggött a mentális egészség és mentálhigiénés gondozás szinte minden általunk vizsgált jelével, a diszkrimináció figyelembe vétele nem csökkentette jelentősen a mentálhigiénés különbségeket a heteroszexuális és LMBT-személyek között. Az LMBT-személyek több jelentős diszkriminációt tapasztaltak és rosszabb mentális állapotot jelentettek a heteroszexuálisoknál, de a diszkrimináció nem adott magyarázatot erre a különbségre.” A nemi önképzavarral rendelkezőkre például kiemelkedően jellemző a narcisztikusság és borderline személyiségzavar – ez fontos annak megértéséhez, miért láthatjuk folyton őket agresszívan követelni a többet és többet, ahogy azért is fontos, mert a „társadalmi kirekesztés” okozhat ugyan szorongást és depressziót, de a személyiségzavarok, mint a borderline, avagy a nárcisztikusság, nem jellemzően olyan dolgok, amiket diszkrimináció okozna: Meybodi et al. (2014) adatai szerint „A személyiségzavarok előfordulási aránya 81,4% volt [nemi diszfóriával rendelkezők között]. A leggyakoribb személyiségzavar a nárcisztikus személyiségzavar volt (57,1%), és a legkevésbé valószínű a borderline személyiségzavar.” Gidi Rubinstein (2010) kutatása is hasonló eredményre jutott.

A „nemátalakítás” mint az öngyilkossági hajlam orvoslása is hasonló képet fest: egy svédországi, több évtizedet és 324 „nemátalakításon” átesett személyt vizsgáló tanulmány szerint „transzszexualitással rendelkező személyek a nemátalakítás után jelentősen magasabb halandósággal, öngyilkos viselkedéssel és pszichiátriai morbiditással rendelkeznek a többségi társadalomhoz képest. Adataink arra mutatnak rá, hogy a nemátalakítás, bár csillapíthatja a nemi diszfóriát, talán nem felel meg a transzszexualitás kezeléseként…” (Dhejne et al., 2011). Léteznek tanulmányok, melyek javulásról számolnak be, de ezek jellemzően rövid távra koncentrálnak. A fenti svéd eredményt erősíti egy későbbi is, ami kimondottan a hosszú távú hatást vizsgálta, és ezek szerint a korai javulást hosszútávon romlás követi (Lindqvist et al., 2017). Hasonló következtetésre jutottak Dániában is: „Összességében a [vizsgált] adat 27,9 százaléka volt pszichiátriai morbiditással regisztrálva a nemátalakító műtét előtt, és 22,1% a nemátalakító műtét után (p = nem jelentős).” (Simonsen et al., 2016)

Ring és Malone (2020) konklúziója a következő: „Így a tanulmányban megvizsgált személyek esetében az öngyilkossági kísérlet miatti kórházi ellátás kockázata 2,4-szer magasabb volt akkor, ha átestek nemátalakító műtéten, mintha nem estek volna át azon. Hogy ez okozati tényező-e (pl.: hogy a műtét tulajdonképpen rosszabbított a nemi önképzavarral rendelkezők mentális állapotán) nem állapítható meg. Mindenesetre az itt bemutatott adat nem támogatja azt a következtetést, hogy a műtét jól hat a nemi önképzavarral rendelkező személyek mentális egészségére.” Akadnak tanulmányok, melyek pozitív hatásról számolnak be, de például az egyik ilyen közelmúltbeli kutatás szerzői később egy korrekciót tettek közzé, melyben szakmai kritikák hatására jelentősen mérséklik a korábbi pozitív konklúziójukat (Bränström és Pachankis, 2020), de ennek ellenére a lobbisták előszeretettel hivatkoznak az eredetire, mintha a szerzők nem korrigálták volna azt…

Fontos megérteni, hogy a nemi diszfóriával összekapcsolható komorbiditások több szociális hatástól független okokból is eredhetnek, például az amigdala (Lebow és Chen, 2016) és esetleg az insula (Carlson et al., 2011) a hangulatreguláció állapotában játszik szerepet. A nemi diszfóriával rendelkezőknél adott esetben megváltozott elülső cinguláris kéreg a depresszióhoz köthető (Dreverts et al., 2008; Bunney et al., 2015). Mint ismert, a nemi önképzavarral rendelkezők között akár hatszoros is az autizmus jelenléte a többségi társadalomhoz képest (lásd még: Strang et al., 2018), az autisták körében pedig a „testbirtokos hálózat” megváltozott (Ropar et al., 2018), könnyebb utat biztosítva a transzideológiának.

Térjünk vissza a tiltakozók írásához, akik ugyanott folytatják:

A szexuális aberrációk és nemi identitászavarok normalizálásának elutasítása a leginkább formálható és még kifejlett támaszpontokkal nem rendelkező óvodáskorú kisgyerekek kapcsán miért vet fel „előítéletességet” és „dehumanizálást” a tiltakozókban (mint itt éppen Bagdy Emőke), nem világos, de a legarcátlanabb manipulációs kísérleteik elutasításának összemosása az embertelenséggel (vagy akár népirtásokkal) egy jellemző eszköz, amivel a propagandisták élnek. Szemforgató dolog ez már csak annak a fényében is, hogy Bagdy nagyon finoman fogalmaz: „a legnagyobb lelki finomsággal kell bánni” a deviánsokkal szerinte, és „a gyereket is toleranciára kell nevelni” – de meglátása szerint „ezt nem óvodáskorban kell megtenni”. Hiába támogatja ő is a toleranciára nevelést, finomsága és érzékenysége ellenére mégis „dehumanizálással” és „gyűlöletkeltéssel” mossák össze a propagandisták, akiket nehéz nem aljasnak tekinteni az ilyen csúsztatásaik és retorikai trükkjeik miatt.

Még ha esetleg azt mondanák, hogy a korai serdülőkorban ilyen-olyan „felvilágosítás” szerintük a helyes: de nem, ők már az óvodában is egymás végbelében turkáló aberráltakat és „rossz testbe született”, jellemzően öncsonkításig is eljutó pszichés betegeket állítanának be immár mesébe illő hősökként… Egy valóban nemzeti és családpárti kormány itt csapna az asztalra.

Érdekes lenne egy felmérés arról, hogy az aláírók közül hányan vették meg ezt a „fontos” könyvet a saját gyerekeiknek – feltételezve, hogy nem gyermektelen karrieristákról van szó… A kinyilatkoztatás állítólagos kb. ezer aláírója vagy csak bólogat a szerintük domináns szakmai áramlat mentén, vagy rendkívül beteg lélekkel rendelkezik, ha szerintük mindez rendben van. Az a kisgyerek majd a természetesen felbukkanó ilyen-olyan szorongásai és testének változásai, hormonális érzelmi labilitása kapcsán majd a lefektetett „normák” mentén képes lesz bemesélni magának, hogy ő is „rossz testbe született”. Erről beszélt Badgy Emőke, a nem és identitás egészséges harmóniájának megteremtése kapcsán, mely stabil alapot biztosít majd később, de a deviánspártiak ezt a talajt húznák ki a gyerek lába alól, aminek eredménye mára már egy riasztóan gyakori jelenség: a „nemváltást” megbánók számának növekedése (lásd: Turban és Keuroghlian, 2018; Danker et al., 2018).

Az amerikai Brown Egyetem Viselkedés- és Társadalomtudományi Tanszékéről Lisa Littman (2018) készített egy felmérést 256 „transzgyerekes” szülő megkérdezésével, mely adat megerősíti az újnak számító, hirtelen kialakulású transzgenderizmus kategóriáját. Ezek a gyerekek jellemzően manipulatív módszereket alkalmaznak, mint az öngyilkossággal fenyegetést, hogy szüleiket saját akaratukra kényszerítsék (lásd ismét: narcisztikusság, de ezt a fenyegetést a lobbisták is alkalmazzák: „ha nem engeded a gyerekednek a nemváltást, meg fogja ölni magát!”, lásd még itt). Szintén jellemző, hogy ezek a hirtelen kialakulású identitászavaros gyerekek korábban nem mutatták jelét a nemi önképzavarnak (ellenben a korai kialakulású identitászavar esetében).

A „transzneműség” általában három fajtára osztható: a korán fellépő (early-onset), a serdülőkorban fellépő (adolescent-onset), és a hirtelen fellépő (rapid-onset; lásd ismét: Littman, 2018). A korán felbukkanó nemi diszfória köthető az ellenkező nem testi és mentális jellemzőinek meglétéhez (Zucker et al., 2016). Mágnesesrezonancia-képalkotás alapján Lauders et al. (2009) megjegyzi: „Az eredmény rámutatott, hogy a férfiból nővé transzszexuálisok regionális szürkeállomány-variációja hasonlóbb a férfiakéhoz, mint a nőkéhez. Ugyanakkor a férfiból nővé transzszexuálisok regionális szürkeállományának jelentősen nagyobb része található a jobb agyféltekében a férfiakhoz képest.” Az állapotos anya in utero túl kevés vagy túl sok ösztrogéntermeléséhez kapcsolják ennek a rendellenességnek a kialakulását a kutatók. A téma szaktekintélyének tekinthető Ray Blanchard szerint a korai megjelenésű transzszexualitás (mely mindkét nem esetében felbukkan) erősen kapcsolható a homoszexualitáshoz, amely csoport tagjai az ellenkező nemként élve a saját valódi nemükhöz vonzódnak. A második csoport, a serdülőkorban megjelenő nemi önképzavar fetisiszta jellegű, messzemenően férfiakra jellemző, s itt az adott személy abban talál szexuális izgalmat, hogy saját magát ellenkező neműnek látja. A harmadik csoport a hirtelen fellépő nemi önképzavar, s ez gyakran nőkre jellemző, akik eleve érzékenyebbek a szociális behatásokra (Blanchard, 1993; Bailey & Blanchard, 2017).

Az elmúlt években rohamosan megnőtt a nemi önképzavarral rendelkező gyerekek száma, s ezek között a lányok aránya is nővekedett, összecsengve a lányok szociális trendekre való fogékonyságával, beleértve a szexuális orientációt is (Långström et al., 2010). A liberális Telegraph szerint 4 400 százalékos növekedés figyelhető meg a nemváltoztatásra beutalt lányok között az elmúlt évtizedben, az Egyesült Királyságban. A Channel 4 szerint ugyanott tíz év alatt azon gyerekek száma, akik transznemű tanácsadáson vettek részt, 2 500 százalékkal nőtt. Most ez kb. heti 50. Ez a ráta megkétszereződött 2015-ben, amikor az iskolákban elterjedtebbé vált az „érzékenyítés”. Kanadai adatok szerint 2004-2016 között ezek száma 1 000 százalékkal nőtt. Svédországban is hasonló arányokat láthatunk Mikael Landén professzor, a híres Karolinska Intézet munkatársának tollából:

A „szociális fertőzés” (social contagion) hipotézise se nem új, se nem ismeretlen a pszichológia területén (Christakis és Fowler, 2013; Hodas és Lerman, 2014), azt a modellt nemi identitáson kívül több mindenre ki lehet vetíteni, beleértve az antiszociális viselkedéseket (Dishion et al., 2004), vagy például az elhízás kapcsán (Datar és Nicosia, 2018), de a tiltakozók által helyeselt „csoportközi kontaktus” szerintük az „előítéletességet” csökkentő mivolta is egy szociális fertőzéses modell (pozitív irányban), miszerint ha a közösségünkben a külcsoport jelen van, az állítólag pozitív megítélést eredményez. Valóban, a kaliforniai Berkeley egyetem tagja által szerkesztett tanulmány (Bauer et al., 2018) az európai cigányok kapcsán használja a szociális fertőzéses modellt, mondván a belcsoport által a cigányokat érő negatív hozzáállás hat a belcsoport dinamikájára és további ellenségességet eredményez a cigányok kapcsán. Ezért is ellenzik ők a „gyűlöletbeszéldet” – ha negatív vélemények lehetnek mindennaposak, annak a szociális fertőzéses modell mentén negatív hatása lehet a csoportra: ha nem így lenne, miért lenne baj szavak kimondása? Hovatovább: az „érzékenyítés” is egy szociális fertőzéses folyamat, mondván, ha a gyerek a külcsoport pozitív megvilágításának van kitéve, az pozitív viszonyulást eredményez a külcsoport irányába. Szakemberek a nemi önképzavarhoz hasonló anorexia és bulimia kapcsán is rámutatnak a szociális fertőzés hatására. Tinilányok esetében főleg hatásos mindez, kb. 14 éves korra teszik kutatók annak a csúcspontját, amikor azok a leginkább befolyásolhatók társaik által (Steinberg és Monahan, 2007).

Mellesleg az általuk hivatkozott A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) szerint a gender diszfória „atipikus” (458. o.), azaz nem tipikus, így tehát a „normálistól eltérő” – „deviáns”. Bár (dominánsan zsidók általi) politikai nyomás hatására (aminek politikai jellegét az egyik főfelelős, Robert Spitzer be is ismerte, lásd vonatkozó írásomban) már eltávolították a korábbi „rendellenesség” (disorder) szót a megnevezéséből („nemi identitásrendellenesség”), a vonatkozó szövegben mégis világosan „rendellenesség”-ről beszélnek, úgy is fogalmazva, hogy „gender diszfória mint a klinikai probléma”. (Diagnostic and statistical manual of mental disorders: DSM-5, 2013, 451. o.)

Ennek mentén a felháborodott szakemberek logikáját követve – miszerint mivel a homoszexualitás már nem szerepel a mentális betegségek kézikönyvében (DSM), és így nem szabad szakembernek betegségről beszélnie –, mivel a „T”, a gender diszfória még (egyelőre) szerepel az említett „mentális betegségek kézikönyvében”, akkor tehát mégiscsak beszélhetünk az „LMBTQI+ emberek” (aminek a „T” is része) kapcsán a betegségről… A „klinikai probléma” minden épeszű ember számára devianciát (rendellenességet) jelent, és akkor még ott van a szintén egyértelműen rendellenes „I”, az „interszexuális” is, ami, bizony, szintén szerepel a kézikönyvben (ironikus módon a „szexuális fejlődés rendellenessége” megnevezés alatt)…

A tiltakozók saját mércéje mentén a hivatalosan is rendellenességnek (gender diszfóriának) tekintett „T” a „szakemberek” szerint tehát valamiért „nem deviancia” (amely szó, amint azt már láthattuk, nem is „betegséget” jelent). Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a szöveg szerzője – és minden aláírója, aki nevét adta ehhez – „tudatlanságról tesz tanúbizonyságot”, nem lévén tisztában a szó jelentésével, ráadásul „szakmaiatlan” is egyben, hiszen a homoszexualitás a saját mércéjeként használt kézikönyvben való nem szereplésének logikája mentén a benne szereplő „T” és „I” akkor tehát „betegség” (Bagdy eleve nem a homoszexualitásról beszélt kizárólag). Az arrogancia mámorában így lövi lábon magát a kioktatni akaró okoskodó, és így teszi magát nevetségessé minden bólogató, aki egy a saját logikájában megbotló szöveget aláír.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy manipulatív módon csak a homoszexualitásról („L” és „M”) beszélnek, pedig az általuk megadott mozaikszó jóval több tünetet foglal magába. Ennek az oka, hogy a homoszexualitás normalizálását már sikerült győzelemre vinniük az évtizedek alatt (így hivatkozásnak megfelel), de az úgynevezett „transzneműség”, bár javarészt már átesett ezen a folyamaton, még nem ért el teljes mértékű győzelmet, a „queer” és egyéb devianciák pedig egyelőre még a fősodratban homályos, furcsa és sokak számára érthetetlen dolgok.

A tiltakozók ekképp zárják soraikat:

A fentiek alapján mi, a pszichológus szakma tiltakozó tagjai kijelentjük, hogy a könyv fontos társadalmi jelenségeket dolgoz fel és emel be a mesék világába, ami nem veszélyes sem a gyermekek, sem a társadalom más tagjai számára. Emellett elhatárolódunk minden olyan pszichológus, így Bagdy Emőke nyilatkozatától is, amelyek szakmaiatlan és a tudomány mai álláspontjával ellentétes tartalmú állításokat tartalmaznak, és amelyek várható hatása a gyűlöletkeltés és a társadalmi kirekesztés fokozása. A pszichológia kutatási eredményeire támaszkodva feltételezhetjük, hogy mind a könyvben megjelenő csoport tagjaira, mind a többségi társadalomhoz tartozó gyerekekre gyakorolt hatásán keresztül, a könyv megjelenése hozzásegíthet egy elfogadóbb, békésebb és egyenlőbb társadalomhoz, hogy egyszer ne csak meseország lehessen mindenkié.

Bagdy válaszában határozottan kikéri magának ezt a minősítést és hangnemet – és joggal teszi. Saját mércéjük mentén ismét kérdezhetnénk: talán az efféle vádaskodás nem „előítéletes” és „dehumanizáló” a hagyományos rend képviselői iránt? Az általuk ennek kapcsán hivatkozott Haslam és Loughnan (2012) is ír erről: „Számos tanulmány mutatott rá, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ők az emberi természetet nagyobb mértékben testesítik meg, mint mások […] magukat jobbnak látva másoknál”. Mint rámutatnak: „Személyek vagy csoportok, amelyeknek az emberi egyediségét megtagadják, úgy lesznek tekintve mint civilitást, finomságot, racionalitást, moralitást nélkülözők, s mint olyan, durva, nem intelligens, erkölcstelen: egyszóval, bestiális.” Bagdy a szövegben gyűlöletkeltő, kirekesztést előidéző, egyértelműen erkölcstelen és kevésbé intelligens, kevésbé racionális („szakmai”) karakterként jelenik meg, mindezzel pedig dehumanizálva őt, gyűlöletet keltettek ellene.

Hogy az óvodáskorúak nemi zavarokkal és szexuális devianciákkal való manipulálásának (egyébként nagyon finoman és tiszteletteljesen történő) elutasítása miként válik „gyűlöletkeltéssé”, nem kerül kifejtésre. Itt már azt láthatjuk, hogy a normalitás, a legalapvetőbb józan ész a „deviancia” a tiltakozók beteges világában. Közben „elveszik a gyerek”, akiknek az érdekei (hogy nekik egyáltalán jó-e mindez) nem érdekli őket, mert mint írják, céljuk egy utópia megteremtése és a deviánsok érzéseinek kielégítése, s értelemszerűen ennek érdekében a hagyományos, a „rend”, el kell pusztuljon.

Ez az írás egy egyértelműen ideológiai eskütétel. A szélsőliberálisokra és devánslobbira jellemző arroganciával, torzításokkal, érzelmileg és retorikailag manipulatív elemekkel, és, mint azt fentebb láthattuk, tudományosan is súlyosan kétséges, avagy konkrétan valótlan alaptételekkel.

Miközben a „tolerancia”, a „békésebb és egyenlőbb társadalom” pozitív szavai mögé bújnak, céljuk a rombolás és a hatalom. Amint azt Gilbert Baker, a szivárványszínű zászló megalkotója mondta a ma már mindenhol ott lobogó jelkép kapcsán: „Erre vannak a zászlók. A zászlók a hatalom kihirdetéséről szólnak […] ez a láthatóság sikerünk és igazságunk kulcsa.”

Amikor a hatalmuk jelképét kitűzik középületeinkre (vagy a Szent Koronát gyalázzák meg vele éppen), és amikor az óvodások genderideológiával manipulálását ellenző megszólalók ellen még ők azok, akik vasvillát ragadnak, a csendben maradók tétlensége nem megbocsátható. A tudományos, politikai és értelmiségi (elvileg családbarát, elvileg konzervatív stb.) körök hallgatása árulásnak minősül egy olyan korban, amikor rendkívül agresszív és rendkívül káros folyamatok szószólói, képviselői a nyugati világ hanyatlásán felbuzdulva gátlások nélkül törnek előre. Számos példa van előttünk, melyek bemutatják, milyen rombolást visz végbe mindez. Magyarországon még nem késő a deviánslobbit visszaszorítani, de a csendben maradás, az udvarias félrenézés csak a rombolóknak kedvez. Ilyen támadások alatt az udvariasság és türelem már nem megoldás.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

(A hivatkozott irodalom itt érhető el.)