A hetvenes-nyolcvanas években nagyságrendekkel kevesebb amerikai film került a magyar mozikba, mint manapság. Az is eseményszámba ment, ha a tévé bemutatott egy-egy hollywoodi filmet, főleg, ha a friss termésből láthattunk valamit.
Az utóbbi esetben persze semmit sem tudhattunk a filmről – azért az internetnek van jó oldala is –, így csak a rendező személye és a szereposztás nyújthatott némi támpontot ahhoz, hogy mire számíthatunk. Emlékszem, szüleim kedvencei közé tartozott Gregory Peck, Henry Fonda, Jack Lemmon és Gene Hackman is, az ő filmjeiket biztosan megnézte a család. Hackman húsz éve visszavonultan élt, nemrég pedig arról értesültünk, hogy tragikus körülmények között elhunyt. Három filmjével emlékezünk rá.
Az 1971-ben bemutatott Francia kapcsolatban nyújtott alakításáért Hackman megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. William Friedkin filmje nem véletlenül gyűjtött be ezen kívül is számos elismerést. A rendezőre nagy hatással volt Costa-Gavras dokumentarista stílusban készült Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (Z) című filmje. A Francia kapcsolat is egy realista krimi: a szereplők létező személyekről lettek mintázva, és az alaphelyzet – a hatvanas években a kábítószer egy része Franciaországon keresztül érkezett az Egyesült Államokba – szintén valós. A gyors és feszült hangulatú alkotás a hetvenes évek filmes technikájának csúcsát alkalmazta, elsősorban az autós üldözéses jelenet volt unikum ebben a korban. A film nem éppen idealizált képet fest Amerikáról: New York legsötétebb arcát láthatjuk, mind polgárai, mind a város fizikai valóját tekintve.
Jimmy „Popeye” Doyle (Gene Hackman) és Buddy „Cloudy” Russo (Roy Scheider) nem válogat az eszközökben, ha a bűn és a bűnös üldözéséről van szó. Amikor megtudják, hogy New York drogfogyasztói epekedve várják az új kábítószer-szállítmányt – amely a jelek szerint Marseille-ből érkezik –, lázas nyomozásba kezdenek. Különösen Jimmy lesz az ügy megszállottja, éjt nappallá téve kutatja, mikor és hol hozhatják be a heroint az országba. Ha kell, hosszú órákon át lesben ül az autójában, vagy másoktól „kölcsönvett” járművel száguld a tettes után.
Robusztus alkata miatt Hackman sokszor játszott katonát vagy rendőrt. A Francia kapcsolat fanatikus nyomozójának szerepét mintha rá szabták volna, ez különösen Roy Scheider – meglehetősen halvány – alakítása mellett tűnik ki. Jimmy roppant erőszakos, amit egy rendőrnek – főleg ebben az időben és ebben a városban – talán még el is néznénk, a hatékonysága miatt. Az 1973-ban készült Madárijesztő című filmben Hackman szintén egy agresszív figurát játszik, ám Max esetében a durvaság a legkevésbé sem kifizetődő, sőt, állandó konfliktusok forrása. Egy nap a sors és a sivatagi szél mellé sodorja Liont (Al Pacino). A két férfi személyisége mint a tűz és a víz: míg a nagydarab Max mindenkivel durván bánik, addig a kis termetű Lion inkább tréfával próbál túljutni a nehéz helyzeteken.
Jerry Schatzberg road movie-jában Hackman és Al Pacino egyaránt remek alakítást nyújt. Az alapfelállás ismerős lehet, hiszen számtalan más filmben találkoztunk hasonlóval, gondoljunk csak az Éjféli cowboy vagy az Egerek és emberek című alkotásokra. A fiatal Lion valahogy eltévedt az életben, vele ellentétben a börtönből frissen szabadult Maxnak határozott célja van: nyitni szeretne egy autómosót. De előtte fel kell keresnie a nővérét, míg Lion egykori barátnőjét, gyermeke anyját látogatná meg, hiszen még azt sem tudja, hogy fia vagy lánya született. Utazásuk során számtalan balhéba keverednek, melyeket mindegyikük a maga módján – erőszakkal vagy viccel – próbál lerendezni.
Kalandjaik során Max és Lion egymást formálja. A fiatal férfi lassan átveszi a másik határozottságát és céltudatosságát, Max pedig ráébred, hogy nem feltétlenül bunyóval kell megoldani a nézeteltéréseket. Hackman itt is, csakúgy, mint a Magánbeszélgetésben, a legjobb formáját hozza, érzékeny játékára sokáig emlékezni fog, aki megnézi ezt a méltatlanul elfeledett alkotást.
Clint Eastwood Nincs bocsánat című, 1992-ben készült westernje cseppet sem mondható hagyományosnak. Bár a szokványos keret megmaradt – a seriff, a cowboy és a bérgyilkos itt is colttal lövöldöz, s a végtelen sztyeppék és a jellegzetes faházak sem hiányoznak –, ám minden valahogy mélyebb és emberibb lett. A kegyetlenségéről elhíresült egykori gengsztert, Bill Munnyt (Clint Eastwood) felkeresi Schofield, a kölyök (Jaimz Woolvett), hogy segítsen neki egy jól fizető megbízás teljesítésében. Egy kisváros prostituáltjának arcát nemrég elcsúfították, az áldozat és társai bosszút akarnak állni a két tettesen. Bár Munny tíz éve nem lőtt, mégis elfogadja a felkérést. A két férfi maga mellé veszi Munny régi társát, Ned Logant (Morgan Freeman), és elindulnak emberre vadászni. A probléma csupán annyi, hogy oda, ahol a nők laknak, nem lehet fegyvert bevinni, mert a seriff, Little Bill (Gene Hackman, aki ezért az alakításáért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat) nem engedi.
Eastwood filmjének szereplői nem pisztolyhősök, hanem hús-vér emberek. Munny elvesztette a feleségét, és most botcsinálta farmerként két kisgyermekét próbálja eltartani. A kölyök rövidlátó, így oda kell mennie a célpont közvetlen közelébe ahhoz, hogy eltalálja. Ned most is jól céloz, csak épp emberre nem tudja már ráfogni a puskát.
Egy westernben a cowboy előbb lő, aztán kérdez, hiszen az emberélet a vadnyugaton nem sokat ér. A Nincs bocsánat elsősorban ezzel a felfogással szakít, itt ugyanis a szereplők egyáltalán nem gyilkolnak könnyű szívvel. Little Bill is azért száműzte a fegyvert a városból, mert elege lett az erőszakból. Az már egy másik kérdés, hogy fegyvertilalmának érvényesítése érdekében akár a legdurvább eszköz alkalmazásától sem riad vissza.
Nem túlzás azt állítani, hogy Gene Hackman halálával egy színészlegenda távozott közülünk. Ám velünk maradtak filmjei, melyek között számtalan színvonalas alkotást találhatunk. Érdemes megnézni ezeket.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
