Hagyomány – értékrend – identitás, A mese születése, A magyar ősvalláskutatás útjai – néhány fejezetcím Hoppál Mihály néprajztudós válogatott tanulmányaiból, amelyek bemutatóját Buda egyik új kulturális helyszínén, a Jókai Anna Szalonban tartották.
Csupán a válogatás az életműből három kötet. Címe: Folkloristica Varietas. Magyarázata: Europica Varietas címmel jelent meg 1620-ban Kassán Szepsi Csombor Márton beszámolója európai utazásairól, és Hoppál Mihály saját könyvének címével kívánt fejet hajtani jeles földije és saját szülővárosa előtt. Ugyanis Kassán született 1942-ben, orvos édesapja és régi felvidéki családból származó édesanyja ott esküdtek meg, és ott éltek, míg a beneši törvények miatt nem kényszerültek Magyarországra menekülni. Így Hoppál Mihálynak és fivéreinek – mint sok más felvidéki fiúnak – Sárospatak lett a szeretett és feledhetetlen alma matere. Később, debreceni egyetemistaként első néprajzi gyűjtéseiért is vissza-visszajárt a zempléni vidékre.
A népi hiedelmek és a népi gyógyászat zempléni, felvidéki és erdélyi őrzőinek faggatásából hogyan váltott át a távol-keleti sámánság kutatójává, amelynek ma már világhírű szakértője?
A sámánokhoz úgy jutottam – 1967-tól az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában dolgoztam –, hogy szegény Diószegi Vilmos korán – még 50 éves sem volt – meghalt, és itt maradtak sámánkutatásai. Ez 1972-ben történt. Vezetőnk, Ortutay Gyula a félben maradt munkát rám testálta, átadva egy 500 oldalas angol nyelvű kéziratot, amit meg kellett szerkesztenem. Az Akadémiai Kiadó megjelentette és ebből lett a Studies on Shamanism. Nagy nemzetközi sikere lett, rendeztünk utána különböző konferenciákat, és ezzel elindultam a sámánkutatás rögös útján.
Bár ez a rögös út nagy nemzetközi tudományos sikerekhez vezetett, most ebben a Folkloristica Varietasban nem szerepel sámán témájú tanulmány.
Azokból egy külön válogatáskötetet szeretnék, és egy másikat a szemiotikai tanulmányaimnak.
Voltaképpen mindegyik kutatási területéből lehet egy-egy kötetnyi válogatást szerkeszteni. Hogy még néhány címet mondjak a tartalomjegyzékből: Jelek, szövegek, hagyomány; A szimbólumkutatás történetéből – ez is egy kedvenc témája, sokan ismerhetik Jelképtár című kötetét – Jelképek és kulturális örökség, Ötvenhat emlékezete a magyar folklórban, A fejfa mint nemzeti jelkép, Kulturális örökség és etnopolitika; A mítosz mint emlékezet, Nyelv és mítosz, Az Attila-mítosz keleti párhuzamai. A mítoszokkal kapcsolatban már pályája elején írt egy könyvet Ipolyi Arnoldról. Az ő Magyar Mithologiá-jával most is foglalkozik.
Igen, sőt: a hátralévő feladataim között azt tartom a legfontosabbnak, hogy a magyar mitológiának egy új, 21. századi változatát megírjam.
Miért? Változott a mitológia?
Nem, a mitológia nem változik, hanem a leírások változnak, és az, hogy éppen mit emel ki belőle az ember és milyen szemlélettel írja meg a kutató. Ez nem kis feladat, mert a mitológiakutatás módszertana és technikái is változnak az évszázadok alatt. Korábbi tanulmányaimban a hiedelmekkel foglalkoztam, tehát azzal, hogy miket tudnak és hisznek az én falusi adatközlőim Zemplénben és Erdélyben. Manapság van egy olyan szemlélet, hogy a mitológia nem lényeges, különben sincs a magyar népnek külön mitológiája, hanem a szlávoktól, a németektől és még ki mindenkitől vettük és raktuk össze…
Akik így vélekednek, azok szerint Emese álma – mondjuk – a szlávoktól van?
Természetesen nem tőlük, de én megtaláltam a keleti párhuzamokat, az Emese álmának is: például a jakutoknál az első sámán sastól született. Az én munkámnak a magyar mitológiáról éppen az lesz a legfontosabb üzenete, hogy ezeket a távoli párhuzamokat, amelyek a történeti emlékezet folyamatosságára utalnak, megmutassam. Az ember ugyebár az élete folyamán sok mindent lecserél. A tárgyakat teszi tönkre elsőként a használat során. De az emlékezetben, a folklórban, vagyis a nép tudásában éppen a használat az, amitől megmarad, és minél többet használjuk, annál jobban fényesedik. Minél többször mondjuk az egyes motívumokat, annál erősebb lesz a nép emlékezete.
Ezt miért nem tartják ma fontosnak?
Van egy irányzat, amely próbálja tagadni a közösségi emlékezet létét, mert számára az egyéni alkotás az, ami csodálatos, és nem hiszi el, hogy a közösségi emlékezet megőrizhet olyan motívumokat, amelyek évszázadokon is átívelnek és megmaradnak. Ez annak kérdése, hogy van-e magyar identitás, egyáltalán lehet-e magyar identitás? Van, akit nem érdekel a nemzet, vagy tagadja a család fontosságát, holott a családot éppen az tartja össze, hogy hogyan emlékezünk az őseinkre.
Ezekkel a gondolatokkal tudósként óhatatlanul politizál, mert egy értékrendet képvisel, szemben vele ott a másik álláspont, amely szerint a család, közösség, nemzet lényegtelen, meghaladni szükséges fogalmak. Így elég reménytelen hidat építeni egymás felé. Lehet néprajzot kutatni úgy, hogy a közösséget, amely a kutatás tárgyát létrehozta, mint értéket tagadjuk?
Mindent lehet negligálni, csak éppen nem érdemes. Most rendezgetem éppen azokat a dossziékat, amelyeket az utóbbi három évtizedben összegyűjtöttem arról, hogyan élnek a nép képzeletében olyan fogalmak, mint lidérc, táltos, tündér. Ezeket érdemes megvizsgálni, mert ezek visznek vissza évszázadokkal. Miért lakik Tündér Ilona víz alatti palotában? Ez az a költői emlékezet, amely a magyar nép sajátja, a magyar mitológia stilisztikai jellemzője. Én nem azt állítom, hogy más népnél ilyen nincs, de más népnél másra helyezik a hangsúlyt. Például a törpék az indogermán mitológiában fontosabbak, nálunk nem annyira.
Munkásságának van egy része, amely mostanában nagyon divatba jött: a népi gyógyászat.
A népi gyógyászattal kezdtem, amikor bejártam a zempléni hegyvidék falvait, gyűjtöttem ezeket a népi tudásokat, ebből írtam a szakdolgozatomat. Számomra főként ennek a tudásnak a költői megfogalmazása volt érdekes, hiszen a különböző növények gyógyító hatása évszázadok óta ismert. Bevallom, kicsit azért is „szerettem ki” ebből a területből, mert annyiszor ismétlődtek az adatok, hogy azt mondtam, ezen nincs már mit kutatni. De a boszorkánytörténeteket vagy a táltostörténeteket nem lehetett megunni, mert azokból újabb és újabb elemek, átfogalmazások, szebbnél szebb részletek tűntek elő. És itt jött be az emlékezetnek a kutatása, a szöveg szerveződésének a belső törvényszerűségei, ez már majdnem nyelvészeti kérdés, míg az emlékezet bizonyos tekintetben lélektani vizsgálódások tárgya is. Ezeket a dolgokat én mindig szerettem interdiszciplinárisan nézni: mit mond a pszichológia, mit a nyelvészet a szövegről magáról, mik a belső törvényszerűségei? Ezek vizsgálata töltötte ki az életemet, ezért is kezdtem annak idején a strukturalizmussal is foglalkozni, utána áttértem a szemiotikára, vagyis a jeltanra, ami egy olyan általános érvényű elmélet, amely szinte filozófiai magasságba emeli a kultúra kutatását.
Mindezt egy Príma-díj, tavaly a Széchenyi-díj ismerte el, hogy csak kettőt említsek a kitüntetései közül, a külföldieknek, például díszdoktori vagy hasonló elismeréseknek nem néztem utána.
Én mindig kijavítom, amikor „díjak özönét” emlegetik velem kapcsolatban. Nem kaptam olyan sokat, de mindig hálás vagyok a sorsnak, a Teremtőnek, hogy megéltem ezeket a díjakat, amelyek nem betöltött pozíciónak szóltak, hanem a letett publikációknak.
Most egy új kaput nyit a László Gyula Intézet, amely 2018-ban minden nagyobb hírverés nélkül alakult meg, míg a napokban a Magyarságkutató Intézet alapítására az egész sajtó felfigyelt. Voltaképpen mi a viszonya egymáshoz a két intézménynek?
A Magyarságkutató Intézet egy ernyőszervezet lesz – mostani tudomásom szerint –, amely alá tartoznak a meglehetősen eltérő feladatokat ellátó intézetek: a László Gyula, a Nyelvstratégiai, az Archeogenetikai Intézet és mások. A történeti hűség kedvéért tudnunk kell, hogy létezett már magyarságkutató intézet, mert a két világháború között Klebelsberg Kunó megalapította, hogy 1945 után ezt is megszüntessék, mint annyi más intézményt. Ortutay Gyuláról el kell mondani, hogy ezt tudván alapította meg annak idején a Néprajzi Kutatóintézetet, hiszen már a Klebelsberg-féle magyarságkutatóban fontos szerepe volt a néprajznak, nagyon jó füzetsorozatot adtak ki például a magyar néphitről Szendrey Zsigmond és fia, Ákos, vagy a népi gyógyításról Vajkai Aurél. Ezeket most újra elővesszük. Azért is nevezték el László Gyuláról az intézetet, amely a történettudományi és őstörténeti kérdésekkel foglalkozik, mert László Gyula felfogása szerint a régészet megfagyott néprajz, vagy a nép életét rekonstruálni tudjuk a régészeti anyagok segítségével. Hihetetlenül invenciózus, nyitott gondolkodású tudós volt, és ezt a szemléletet szeretné továbbvinni a róla elnevezett intézet. Megrendeltünk már egy sor tanulmányt, amelyek egészen új korszakot nyitnak az őstörténet-kutatás területén, hiszen olyan gondolatok jelennek majd meg ezekben a dolgozatokban, amelyek eddig nemigen kaptak teret, mert a hivatalos tudomány nem szívesen fogadja el azokat az elgondolásokat, amelyek kívül esnek az ő kutatási területén.
Ön múltkor egy tévéműsorban is említette, hogy érdemes figyelni az orosz tudósokra, mert tőlük sokat tudhatunk meg őstörténetünkről.
Hiszen onnan jöttünk! Azokról a vidékekről, ahol most orosz régészek ásnak, történészek kutatják a különböző forrásokat. Nem lehet az orosz tudományosság nélkül lépni a magyar őstörténettel kapcsolatban. Borzasztó rossz döntés volt néhány évvel ezelőtt, hogy majdnem teljesen megszüntették az orosz akadémiával való kapcsolatot, ami addig jól működött. Baklövés volt.
Mulatságos vagy szomorú az, hogy többé-kevésbé azok számolták fel, akik korábban még a világ teremtését is a szovjet tudósoknak tulajdonították, s most, amikor olyan eredményekre jutnak – nem a szovjet, hanem az orosz tudósok –, amelyek nem vágnak egybe az évtizedek óta itthon uralkodó felfogással a magyarságról, akkor ez hirtelen tudománytalan, és figyeljünk a művelt Nyugatra.
A művelt Nyugat számára – legalábbis ez az én véleményem – igazán soha nem jelentettünk semmit. Ugyanakkor, amikor én beszámoltam az orosz kutatásokról, mindig csodálkoztak, hogy tényleg milyen érdekes. Ilyen volt például a szemiotika. Nincs mese, egy nagy nép nagy kutatásokra képes, többek között ezért is fordultam majdnem két évtizede Kína felé. Most kiadják a kínaiak két kötetemet: a sámán tanulmányokat illetve az etnoszemiotikát.
Ez a most megjelent válogatás olyan kutatásairól szól, amelyeket ma már a globalizáció korában nem tudna elvégezni. Amikor a néprajzzal eljegyezte magát, még sokkal zártabb volt a világ, bár a régi falu már akkor is felbomlóban volt, de még éltek az adatszolgáltatók, sok mindennek nyomára tudott jutni. Például amerikai kutatásaiból, ha ma kimenne South Bandbe, mit találna az ottani magyar közösségből és megőrzött hagyományaiból? De a hazai falvakban sem sokat.
Igen, szomorúan hallottam, hogy az egykori magyar munkások fillérjeiből, azaz centjeiből felépített első magyar templomot le nem bontották ugyan, de már a bevándorolt mexikóiaké.
Ezeket a válogatott tanulmányokat mintegy összegzésnek szánom az alkotópálya vége felé közeledve, bár vannak még terveim, és gyakran idézem az életkorommal kapcsolatban az anekdotabeli püspököt, hogy „ne szabjunk határt a Jóisten akaratának”, mindenesetre a fő célom az volt, hogy maradjanak meg digitális formában is ezek a tanulmányok. Mintegy ezer oldal, amit fel szeretnék tenni az internetre is, mivel hallottam, hogy „aki nincs a neten, az nem létezik”, az ifjabb nemzedékekről pedig azt mondják, hogy könyvet nem nagyon olvas, csak elektronikus változatban. Jól nézünk ki, ha itt tartunk, de én azért remélem, hogy a nyomtatott könyveknek is lesz olvasójuk.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
