Amikor péntek reggel a hírekből értesültem arról, hogy meggyilkoltak egy rendőrt – nem Borsodban vagy Szabolcsban, hanem Újbudán – a pillanatnyi döbbenet, majd egyre szélesebb tájékozódás után úgy gondoltam, hogy a tragédia nyomán talán némi pozitív változást előidéző folyamatok indulnak meg a rendvédelem berkein belül, vagy akár az ún. „igazságszolgáltatás” részéről. Az idestova lassan egy hete történt rendőrgyilkosság ügyében – ahogy az várható volt – lassan haladnak a folyamatok, a kezdeti elvárásaim pedig lassan alábbhagytak.
Az Újbudán történteket azért gondolom-gondoltam vízválasztónak közbiztonság szempontjából, mert egyrészt mindennél jobban megvilágítják azokat a hiányosságokat, amelyek nehezítik a rendőrök munkáját, másrészt pedig az agresszió intézkedő egyenruhások ellen történt, nem egy magatehetetlen borsodi idős ellen (amely természetesen ugyanolyan tragédia). Az ismereteim tükrében még mindig rendkívül nehéz elfogadni azt a folyamatot, miszerint Szakács Szilárd képes volt megsebesíteni az őt előállító rendőröket, majd kis híján elmenekült. Mindezek után, hogy még mindig csak lábon lőtték az illetőt, szerintem a rendőrség tekintélyének, illetve a rendfenntartásba vetett bizalomnak az egyértelmű mélypontja.
Hosszasan lehet sorolni azokat az elképzeléseket, amelyek a csapnivaló közbiztonságon és a járőrök rendfenntartási lehetőségeinek bővítésén javítanának, ám szemmel láthatóan nem ebbe az irányba haladunk, már ami az elmúlt lassan egy hetet illeti. Ezt támasztja alá Varga Judit igazságügy-miniszter hozzáállása is.
Az újbudai gyilkosság az egyéni tragédia mellett rávilágított a magyar politikai-társadalmi berendezkedés sérülékenységére, melynek túlzott agyondemokratizálása semmiben nem különbözik a nyugat-európai gyakorlattól, melyet a kormányközeli körök előszeretettel használnak negatív példaként. Egyszerűbben szólva, történhet akármilyen tragédia, ép ésszel felfoghatatlan eseménysorozat, az esetleges változtatások, reformok legnagyobb akadálya maga a rendszer, pontosabban az a politikai-társadalmi felfogás, amelyet megtestesít. Beszéljünk akár szélesebb fegyverhasználati jogokról, vagy a bűnözőkkel való bánásmódról, a kerékkötők minden esetben azok a „demokratikus normák” lesznek, amelyek végső soron még csak nem is azok, hiszen nem a törvénytisztelő állampolgárokat, a „demokratikus többséget” védik, hanem a kiilleszkedett bűnelkövetők egyre népesebb táborát. Az agyondemokratizálódás így az ellen fordul, amelyet állítólag megvédeni hivatott.
Hogy a nyugati példákat nézve hogyan mondanak a liberális berendezkedésű államok sorra csődöt, jól látható, arról pedig a magyarországi politikai vezetés is gondoskodik, hogy a közmédián keresztül a csapnivaló nyugat-európai állapotok be legyenek mutatva. Ugyanakkor a lassan hetente történő, cigányok által elkövetett gyilkosságok, vagy éppen az újbudai rendőrgyilkosság ügyében jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy Magyarország mégis miben más, mint a nyugati sorstársak. Semmiben. Sőt, ha lakosságarányosan nézve országunk annyi bevándorlóval rendelkezne, mint amazok, a nagyszámú cigány népességet is figyelembe véve jóval hamarabb összeomlana a teher alatt.
Tengerentúli viszonylatban ugyanez a helyzet. Noha a drogos bűnöző, George Floyd halálával a rendőri intézmény mesterséges erodálása megkezdődött, az őt előállító rendőröket pedig elítélték, a Black Lives Matter nyomain járó Defund the Police mozgalom a kezdeti sikerei ellenére megtorpant, vagy legalábbis nem abban az üzemben halad, ahogy azt a destruktív erők akarják, az első sorban déli államokban létező állampolgári önvédelem pedig még mindig létező gyakorlat, ahogyan az itt is látható, de hamarosan én is hozok egy másik példát, s még csak nem is délről.
Miközben odaátra mutogatunk tehát, rendre megfeledkezünk arról, hogy itthon bizony az amúgy is alulfizetett rendőröknek semmi tekintélye, fegyvert egész egyszerűen nem mernek használni, az állomány pedig egyre apad, s akkor még nem beszéltünk magáról az alkalmasságról, hiszen a hiányt – valódi fizetésemelés nélkül – csak úgy lehet pótolni, ha szükségszerűen lejjebb viszik a követelményeket. Ez a statisztikai alapon való működés pedig a szakma további erodálódásához vezet.
A pusztán lábon lőtt elkövetőről közben már olyanokat olvasok, hogy viselkedése alapján nem is feltétlenül beszámítható, könnyen lehet, hogy akkor sem volt az, amikor gyilkolt, s lassan eljutunk odáig, hogy nem is számít, fogyasztott-e drogokat, amelyek nyilván felerősítik a bomlott elme még ziláltabb állapotát. Az olvasottakból az is kiderül, hogy a vizsgálati módszerek nyugati mértékkel mérve (amely azért ilyen szempontból tetszik vagy sem, de mérvadó) már elavultak, márpedig ezek, és a szakértői vélemény dönti majd el, mi lesz „Sz.” Szilárd sorsa. Ha az elavult módszerek és az erre hagyatkozó szakértői vélemény mondjuk nem beszámíthatónak minősíti, még csak büntetést sem kaphat, csak gyógykezelést. Hogy elvett egy ártatlan életet? Az aktuális gyakorlat szempontjából mindegy.
Persze még a szürreális folyamatok tükrében sem állítható, hogy (az amúgy visszaeső bűnöző) Szakács Szilárd gyógykezelést kap, majd esetlegesen visszahelyezik a társadalomba (már most sem kellett volna szabadon mászkálnia), hiszen a szakértői vélemény végső soron nem egyenlő egy teszteredménnyel, ám nekem ezzel az egésszel alapvető problémáim vannak, amelyek már jóval korábban mint a mostani gyilkosság, többször felmerültek bennem: ha valaki elmebeteg, vagy nem beszámítható, miért nem kaphat valódi büntetést, miért száz százalékosan mentesítő körülmény, hiszen „eredmény” szempontjából ugyanazt a tragédiát okozta, mintha teljesen épelméjű lenne? Egyszerűbben fogalmazva nem elég, hogy rászabadítanak a társadalomra elmebetegeket, azok lényegi következmény nélkül bármit megtehetnek? Persze ezek a kérdések már messze túlmutatnak a közbiztonság javításán és egyéb, politikai-társadalmi felfogással kapcsolatos anomáliákra hívják fel a figyelmet.
Félreértés ne essék, az újbudai rendőrgyilkosság első sorban egy egyéni, illetőleg családi tragédia, hiszen az elhunytat semmilyen büntetés, posztumusz hőssé nyilvánítás, vagy a rendfenntartás berkein belül végzett gyakorlati változtatás nem hozza már vissza. Azonban, ha az illetékesek ebből az esetből sem tanulnak, elképzelni is lehetetlen, minek kell még történnie ahhoz, hogy meginduljanak a szükséges reformok.
Habár úgy látom, a rendőrség inkább azzal van elfoglalva, hogy portálunk úgy mutatta be a drogos gyilkost, ahogy azt kell.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
