A 20. század második felében évtizedekig Kínában szolgáló Jaschkó István jezsuita szerzetes papról vetítettek filmet a napokban a budapesti Tabán moziban. Szekeres Csaba 2002-ben készült alkotása bepillantást enged a magyar jezsuiták missziós tevékenységébe a történelem viharai közepette. Az előadásról és az azt követő beszélgetésről Medveczky Rita készített beszámolót, melyet szerkesztve közlünk.
Szekeres Csaba rendező a filmvetítést követő beszélgetésen elmondta: tizenévesen a 16. századi jezsuita misszionárius, Xavéri Szent Ferenc hatása alá került, így megszólítva érezte magát, hogy dokumentumfilmben feldolgozza Jaschkó István SJ, kínai nevén Je Jo Ken, vagyis „gyökérből sarjadó levél” életét.
A történet szorosan összekapcsolódik a magyar jezsuiták 1930-as években új lendületet kapó kínai missziójával, amelyre többek között Bangha Béla és Csávossy Elemér is jelentkezett, ám nem rájuk esett a választás.
A Dunatáj Alapítvány filmje 2002-ben készült az akkor 91 éves, Tajvanon élő szerzetes visszaemlékezései alapján. A filmból kiderül, hogy Jaschkó István már gyerekként szerette tágítani a határait: felvidéki gimnazistaként egy cserkészfelvonuláson magyarul énekelt, ezért kitiltották az ország összes középiskolájából, végül a gödöllői premontreieknél érettségizett. Evangélikus édesapja kitagadta, amikor megtudta, hogy a jezsuita noviciátusba készül. Végül egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat nyolcadik napján az apa katolizált. A kilencgyermekes családban Jaschkó István két fiú- és két lánytestvére döntött a szerzetesi hivatás mellett. A Kassán töltött gyermekkortól, a katolikus és protestáns gyökerektől, a jezsuitákkal való találkozáson, majd elköteleződésen, orvosi, filozófiai, teológiai tanulmányokon át vezetett az út – amelyet öt társával együtt hajóval tettek meg – a kínai Támingba, a falakkal körülvett „nagyhírű városba.”
A missziós központ Pekingtől 500 kilométerre, délre található; Jaschkó István SJ „primitív civilizációként” beszélt róla, látva a helyiek anyagi nélkülözését és lelki nyitottságát. Az Európában megszokott életkörülmények közepette az idegen nyelvi környezetet volt a legnehezebb megszokni. A szerzetes mosolyogva beszélt ennek buktatóiról, amikor a magyar jezsuitákat egy spanyol tanár oktatta angol könyvből a kínai nyelv rejtelmeire. De előfordult, hogy a latint fordították kínaira.
Jaschkó István 1936-ban kezdte meg missziós működését. Sanghajban teológiát és filozófiát tanult, itt szentelték pappá 1941-ben. A kisszemináriumban végzett prefektusi munkája mellett naponta hirdette a környező falvak népének az evangéliumi boldog életet, ahogyan ő nevezte az örömhírt.
De a test gyógyítására is meghívást kapott. Orvosi diplomáját hasznosítva két kórházat alapított. Ekkoriban Kínában a gyermekbénulás kialakulásáért felelős, rovar által terjesztett poliovírus és a ma már rutinműtétnek számító szürkehályog-beavatkozás okozta a legnagyobb problémát. „Vakon jöttek, majd látón mentek haza” – mondta a jezsuita szerzetes, aki a kórházak személyzetét maga képezte, a magyar katolikus misszióban szolgáló kalocsai iskolanővérekkel együtt.
A kórház fenntartásához nagyban hozzájárultak a kecskék, a tejük eladásából származó pénzt fordították gyógyszerek, műszerek és egyéb felszerelés beszerzésére. A kommunista hatalomátvétel után a kórházakat államosították, Jaschkó Istvánt letartóztatták, később munkatáborba küldték, ahol két évig kötelet font. 1954-ben kiutasították Kínából, majd egy év makaói tartózkodás után érkezett Tajvanra. A Dunántúl nagyságú szigeten 20 millióan élnek, ám a százazföld kétharmadát magashegység borítja, így a tengerparti sík területeken nagy a népsűrűség. Jaschkó István SJ itt is megtalálta küldetését: felfigyelt arra, hogy az értelmi sérültek a társadalom páriái, sem az állam, sem jótékony szervezetek nem foglalkoznak velük. Elhatározta, hogy iskolát indít számukra. Cikket írt egy helyi lapba, ennek hatására mindjárt hatvanan jelentkeztek. Az első otthonokat adományokból hozta létre. A legnagyobb győzelemnek a szemléletformálást tartja, melynek nyomán egyszer ötszáz szülő vonult a parlament elé, állami szerepvállalást, jogi szabályozást követelve a fogyatékosellátás terén. A demonstráció eredményeképpen az állami felelősségvállalás sem késlekedett.
A fogyatékkal élők oktatását-nevelését a magyar misszió legfontosabb munkájának tartja. A tajvani Albert Schweitzernek is nevezték, és az általa alapított Hua Kuang Institute mintájára jöttek létre a további intézetek – derül ki a filmből, melynek egyik jelenetében az intézmény terápiás munkájával is megismerkedhetünk. Ma már a helyi egyetem diákjai és külföldiek önkéntesként segítik a munkát.
Szolgálatát, hitvallását a „compassion” szóval fejezi ki, amely számára azt jelenti:
Ez a szemlélet hatott a helyi buddhista szerzetesnőkre is. Jaschkó István SJ megemlíti, hogy egyikük, miután megismerkedett Kalkuttai Teréz anya írásaival, új, szociális irányt szabott működésüknek.
A jezsuita misszionárius hiteles követője lett annak, aki meghívta őt. A filmben nem említi a hosszú, több mint hatvanéves missziós küldetését kísérő szenvedéseket, sem a nélkülözést, sem a háborúval, majd az üldöztetéssel, munkatáborral, kitoloncolással járó nehézségeket. Őt kizárólag a magvetés érdekelte. Hivatását Isten szívéből jövő vágynak élte meg, amit csak az érthet, akinek szól.
Jaschkó István atya 98 éves korában, 2009-ben hunyt el Tajvanon. Munkálkodása eredményeképpen mára „családi intézetek” jöttek létre, ahol egy nevelő négy gondozott életvezetését támogatja. Ezek az otthonok Tajvan hegyein működnek.
A jezsuita szerzetes missziós életműve olyan, mint a hegyre épült város, a tartóra tett mécses példázata – magához vonz, tettekre indít, irányt mutat. Követésre ösztönöz.
Medveczky Rita írása teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás és fotó: jezsuita.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
