Minden bizonnyal pár év múlva fogjuk tisztán látni, hogy előre-, vagy visszalépést fog jelenteni Argentína, de a civilizált, európai kultúrájú világ történetében is az 53 éves közgazdász december 10-én történt államfői beiktatása.
Minden bizonnyal pár év múlva fogjuk tisztán látni, hogy előre-, vagy visszalépést fog jelenteni Argentína, de a civilizált, európai kultúrájú világ történetében is az 53 éves közgazdász december 10-én történt államfői beiktatása.
Azért kerül e rövid írás kezdetére e felvetés, mert Argentína Uruguay mellett Latin-Amerika leginkább európai jellegű országa. Lakossága főként Európából jött spanyol leszármazottakból, olasz bevándorlókból, kisebb részben pedig a több hullámban, részben a második világháború körül, előtte vagy utána ide érkező zsidókból, németekből, horvátokból, és nem utolsósorban magyarokból tevődött össze. Az ország őslakos, indián eredetű népessége csekély számot jelent a mintegy 38 milliós lakosságból. Talán nem lehet érdektelen visszapillantani Argentína közel két évszázados történelmére.
Az 1810 májusában függetlenné vált ország mai területe lényegében a XIX. század folyamán alakult ki. A kezdetben a főként spanyol kreolokból álló népessége folyamatosan bővült az említett, Európából érkezett etnikai csoportokkal, és érte el a mai népességet.
A XIX. század végén, a XX. század elején a kapitalista fejlődés itt is jelentős modernizációs eredményeket ért el, amelynek azonban ellentmondásos hatásai voltak. 1919 januárjában kommunista hatalomátvételi kísérletre is sor került, ez kiélezte a jobboldal és a baloldal konfliktusait az országban. A világgazdasági válság Argentínában is belpolitikai válságot eredményezett.
Latin-Amerika több államához (Brazília, Mexikó, Bolívia) hasonlóan a 30-as évek folyamán itt is megjelentek az állam gazdaságirányító, szociális szerepét hangsúlyozó populista mozgalmak. Ezek európai mintái a német és olasz állami gazdasági szabályozás, és állami szociálpolitika, korporatív társadalmi szerveződés voltak.
Az 1940-es évtizedtől lépett a történelem színpadára a Juan Domingo Peron (1895-1974) képviselte társadalmi-politikai-gazdasági felfogás. Az államfővé választott katonai vezető nevéről peronizmusnak, vagy más néven justicializmusnak nevezett, vagyis a társadalmi igazságosság érvényesítése jegyében megfogalmazott társadalompolitikai koncepció hatására jelentős reformok születtek. E folyamatok hazánkban már lényegében ismertek Wittman Tibor (1923-72) professzor, Eduardo Galeano (1940-2015) gazdaságtörténész és a fiatal történész, Hevesi Mónika kutatásai eredményeképp. A justicializmus társadalmi-szociális harmóniát, munkára épülő társadalmat akart kialakítani, a munka, a tőke és az állam együttműködése keretében. Az állam nacionalizálta a külkereskedelmet, a húsipart, a tömegkommunikációt. A rendszer részben a német és olasz minták hatására jelentős szociális reformokat vezetett be az ipari munkásság, az agrárszféra munkavállalói, a gyermekek, a családok és anyák védelmében. A nagy néptömegek felemelését, megsegítését eredményező nemzeti szociálpolitika meghatározó személyisége Peron elnök felesége, a tragikusan rövid életű Evita Peron (1919-51) volt, mint szociális miniszter. Érdekes, inkább pszichológiai probléma, hogy saját családi kitaszítottsága hogyan vezette a szegényebb néptömegek felé.
A peronista rendszert egy USA-barát katonai államcsíny buktatta meg 1955-ben. A spanyolországi emigrációba kényszerült Peron 1973-ban visszatért, a választásokat megnyerve ismét államfő lett. A következő évben elhunyt, az elnöki tisztséget harmadik felesége Isabel Peron (1931-) vette át. Őt 1976 márciusában egy katonai államcsíny fosztotta meg a hatalomtól.
A hatalomra került tábornoki junta a gazdasági nehézségek megoldására elindította a Nemzeti Újjászerveződés Folyamata – Proceso de Reorganizacion Nacional elnevezésű intézkedéssorozatot. Ennek a lényege a takarékosság, az állami kiadások mérséklése, a privatizáció voltak. Az erősödő szociális-gazdasági nehézségek belobbantották a politikai konfliktusokat, melyek eredményeképp lángra kaptak a belső fegyveres konfliktusok, mondhatni a városi gerillaháború, melyet, mint piszkos háború – guerra sucia neveztek. E konfliktussorozat már 1973-tól elkezdődött, egyrészt a baloldali pártok félkatonai milíciái (ERP-Népi Forradalmi Mozgalom, Resistencia Libertaria, egyes baloldali peronista csoportok) másrészt a kormányzati karhatalmi szervek (hadsereg, rendőrség, csendőrség) és jobboldali milíciák, pl. az Argentin Antikommunista Szövetség – Aleanza Anticommunista Argentina között zajlottak. Az argentin politikai struktúra összetettségét jelzi, hogy a peronizmus eltérő irányzatai is összecsaptak egymással vagy a kormányhatalommal. E konfliktusnak közel 22-30.000 halálos áldozata lehetett ezekben az években. Kívülről az egyik oldalt Brazília és Chile, a másikat pedig Kuba támogatta. Az általános nemzetközi állásponttal szemben azt is megállapíthatjuk, hogy bár az áldozatok nagyobb része a kormányszervek és a jobboldali milíciák tevékenységének volt betudható, azonban a baloldali akciócsoportok is számos, a másik oldalon álló személy életét oltották ki.
Ennek ellenére azért Argentína sikerrel rendezte meg az 1978-as Labdarúgó VB-t, melyet a rendezők nyertek meg. Csak emlékeztetőképp, válogatottunk, Baróti Lajos csapata, egy halálcsoportba került, a házigazdák, a franciák és olaszok mellé, akikkel egyenrangú teljesítményt nyújtottak, csak a kellemetlen véletlen akadályozta meg a továbbjutást. Máig emlékezetes Nyilasi Tibor és Törőcsik András játéka. Zárójelben, e nagyszerű csapat 1978. április 5-én, Kecskeméten egy edzőmérkőzésen 8:1 arányban győzött a helyi KSC ellen. Ismeretes, hogy a VB-t végül is a házigazdák nyerték. A VB nagyszerű és emlékezetes pillanatai elfedték a fel-fellángoló belső polgárháborús konfliktusokat.
Az 1982-es Falkland-szigetekért vívott háború következménye a katonai diktatúra bukása lett, az ország visszatért a polgári kormányzathoz. A következő években politikai váltógazdaság alakult ki, de a hatalmon lévő pártok többnyire követték a peronista alapelveket.
Az utóbbi évtizedek talán legjelentősebb személyisége, Cristina Fernandez Kirchner (1953-) az ország történetében másodjára töltötte be nőként az államfői tisztséget 2007-15 között, majd pár évvel később alelnökként is szerepelt. Peronista, keynesianus alapelveket igyekezett alkalmazni, nacionalizálták a nemzeti vasút- és légitársaságot, korlátozták a külföldiek által megvásárolható földterületek arányát, ugyanakkor a bevételek céljából megemelték a legfontosabb mezőgazdasági termék, a szója exportadóját, mely elégedetlenséget váltott ki.
Az oktatás GDP aránya 5,3%-ra emelkedett, a kezdeti fellendülés alatt közel 200 ezer új vállalkozás jött létre.
A mai tragikus szentföldi helyzettel összefüggően megállapíthatjuk, az elnök asszony már az ENSZ-ben, 2011-ben elmondott beszédében sürgette a kétállami megoldást, ezért megkapta a Palesztina Csillaga elnevezésű kitüntetést. Talán, ha a méltányos törekvések érvényre juthattak volna, az esetben a mai mindkét oldalt érintő megrázó tragédiák elkerülhetőek lehettek volna.
A 2010-es és 20-as évek során a gazdaság meglehetősen súlyos válságba került, az infláció az egekbe repült, egyre erősödő drágulás nehezíti a mindennapokat. Ebbe belejátszottak a Covid és az aszály is.
E helyzetben erősödött meg a La Liberdad avanza – A szabadság előretör nevű mozgalom, mely a válság megoldását a laissez faire XIX. századi elvei révén szándékozik megoldani. Természetesen nem akar teljesen visszatérni a XIX. századba, rendelkezik a XX. század másodi felében felmerült receptekkel is. Ez a libertáriánus gazdaságpolitika, melynek alapelveit a Chicago Boys nevű amerikai közgazdászcsoport dolgozta ki, élén Milton Friedman (1912-2006) közgazdásszal. E gazdaságfilozófia folytatása a teoretikus fia, David Friedman (1945-) által kidolgozott libertáriánus anarchokapitalista ideológia, mely teljesen elengedné a piacot, az állam szerepét lényegében leépítené, mindent privatizálna. Nagy-Britanniában Margaret Thatcher (1925-2013) alkalmazta ezt az elvet, kétségtelen, hogy lettek eredményei, természetesen súlyos áldozatok árán. Csak Argentína nem Nagy-Britannia.
Tehát az argentin elnökválasztáson a mintegy 11 millió szavazatot hozó Sergio Massa (1972-) peronista jelölttel szemben a közel 14 millió szavazattal nyertes, gazdasági sokkterápiát hirdető Javier Milei (1970-), egy közgazdász egyetemi tanár a kampánya során láncfűrésszel hadonászva jelezte az állami kiadások általa vélelmezett megnyirbálását, a közoktatás leépítését, sürgeti a nemzetgazdaság dollár alapra történő áthelyezését, ezért kalapáccsal összetörte a Nemzeti Bank makettjét.
A tervezett, szélsőséges sokkterápia rendkívüli veszélyeket jelenthet, egyik oldalon a mértéktelen tőkefelhalmozást, a másik oldalon pedig az ellehetetlenülést és elszegényedést. Nem teljesen kizárható, hogy mindez visszahozhatja a 70-es évek már említett polgárháborús viszonyait és természetesen a bűnözés növekedését. Első jelzés, hogy a falklandi háború veteránjai azt hangsúlyozzák, egy argentin nem lehet thatcherista.
Másik kérdés, hogy Milei erőteljesen elkötelezett a judaizmus és a cionizmus irányába, át is akar térni, hangsúlyozva, hogy ő szeretne lenni Argentína első zsidó vallású elnöke. New-Yorkban kifejezte elkötelezettségét a Lubavich-irányzat kegyhelyei előtt. Hazája nagykövetségét Jeruzsálembe akarja áthelyezni.
Kérdéses, hogy az extrém anarchokapitalizmus, a judaizmus és a cionizmus összekapcsolása milyen hatással lesz a mintegy 230.000-300.000 fős argentin zsidóság helyzetére és megítélésére. Tudjuk, az ideológia fő teoretikusa az amerikai zsidó David Friedmann (1945-), ugyanakkor vannak más vallású és nemzetiségű képviselői is, példaképp az argentin-örmény milliárdos nagytőkés, Eduardo Eurnekian (1932-), aki Milei fő támogatója.
Utolsó gondolatként, érdekes kérdés a hazai liberális sajtó hanghordozása, terminológiája. Milei fellépésére, ideológiai megnyilvánulásaira a populista, szélsőjobboldali jelzőket alkalmazza. Azonban itt pontosítanunk kell, a történelmi populizmus és a szélsőjobboldal Latin-Amerikában is erőteljesen etatista és szociális beállítottságú.
Mindemellett másik, talán filozófiai kérdés, a nagy tömegek képesek-e elfogadni a szociális egyensúlyra, harmóniára törekvő, akár önkorlátozó gazdaság- és társadalompolitikát, vagy egyes csoportok magukat szándékoznak az élvonalba emelni – akár a többség rovására. Ez utóbbi szemlélet mindenkire visszaüthet. Hazánkban mintegy 30 éve már volt szerencsénk e szemlélettel találkozni – tisztelet a kivételnek – az SZDSZ szellemi-értelmiségi holdudvarában…
Mint a hazai média tájékoztatásából kiderült, a magyar kormányfő is jelen volt Milei beiktatásán és gratulált neki, majd egyeztettek a nemzetközi baloldal elleni fellépésről.
Csak csendesen lehetne megkérdezni, esetleg az extrém nemzetközi libertáriánus, anarchokapitalista, szabadkőműves vadhajtások korlátozásáról, visszafogásáról lehetett volna-e beszélgetni… Ugyanis azok provokálják ki a szélsőbaloldal fellépését.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
