Berhidai Piusz, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány provinciálisa tart konferenciabeszédeket idén nagyböjtben Budapesten, a Ferenciek terei Alkantarai Szent Péter-templomban (belvárosi ferences templom), A ferences lelkiség pillérei címmel. Harmadik alkalommal, március 23-án, nagyböjt harmadik vasárnapján Testvéri közösség címmel tartott előadást.
Az esemény ezúttal is vesperással kezdődött, majd szentmisével folytatódott, amelyet a tartományfőnök mutatott be. Koncelebrált Kálmán Peregin OFM templomigazgató és Urbán Erik erdélyi tartományfőnök.
A szentmise után tartott harmadik konferenciabeszédének kezdetén Berhidai Piusz OFM bejelentette: május 16–18-ig hivatástisztázó lelkigyakorlatot szerveznek Szécsényben 18–35 év közötti férfiak számára, akik érdeklődnek a szerzetesi hivatás iránt, vagy egyszerűen csak szeretnék jobban megismerni a ferences lelkiséget.
A tartományfőnök felolvasta Assisi Szent Ferenc Leó testvérhez intézett áldását:
Az áldást Ferenc egy pergamenlap egyik oldalára írta, miután lejött Alverna hegyéről, ahol megkapta Krisztus szent sebeit. A hegyre egyedül Leó testvér kísérte el. Ez az Ószövetségből ismerős, egyszerű áldás – ám Ferenc picit formálja, a saját lelke szerint, és így a testvéri szeretet kifejezése lesz. A pergamenlap másik oldalán ez áll: „A fölséges Isten dicsérete, ami Ferenc istenszeretetének tanúsága.”
A testvéri közösség fogalmáról Berhidai Piusz kifejtette:
Amikor a fraternitas (testvériség) szót használja, az mindig konkrét személyekből álló közösséget jelent, soha nem elvont idea. A testvéri közösség témája nagyon nehéz kérdés – szögezte le az előadó. Kiemelte: ők is, ferences szerzetesek, amikor összejönnek, jól érzik magukat, felötlik bennük: ez már a testvéri közösség megvalósítása. Ennél azonban többről kell hogy legyen szó.
A mai társadalomban furcsa ellentmondást tapasztalunk: rengeteget beszélünk a kommunikációról, létezik a személyes, az interperszonális, a tömegkommunikáció, a közösségi média; tréningek vannak arról, hogyan kommunikáljunk egymással, hogyan hozzunk létre valódi, élő közösségeket, mégis mintha soha nem látott méreteket öltene az elmagányosodás.
Nem véletlen, hogy Ferenc pápa az egész világot – de elsősorban a hívőket – megszólította Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) kezdetű enciklikájával, mely a testvériségről és a társadalmi barátságról szól. Az is érdekes, hogy ez az enciklika 2020 októberében jelent meg, utána következtek a világjárvány és a háborúk, melyek élesen szembemennek azzal, amire azt mondjuk: testvéri közösség.
Ferenc pápa Szent Ferenc szemléletét követi: testvérnek tekinteni a másik embert, mert ez az evangéliumból következik, az evangéliumi életforma sajátja. A Szentatya idézi Szent Ferenc Intelmeiből a 25. kitételt: „Boldog a szolga, aki távollétében éppúgy szereti és félti testvérét, mint amikor vele van. És nem mond a háta mögött semmi olyat, amit szeretettel ne tudna a szemébe mondani.”
A ferences tartományfőnök felidézte: II. János Pál pápa 1996-ban írt, Vita consecrata (A megszentelt életről) kezdetű, szinódus utáni buzdításában megfogalmazza:
Amikor ketten vagy hárman összejövünk Jézus Krisztus nevében, akkor ez az a jel, amelyben megnyilvánul az Egyház lényege, amelynek mélyén ott van maga a Szentháromság, az isteni személyek közötti közösség, és amelyben megvalósul az a tanítványi közösség is, amelyet az Úr Jézus, a megtestesült Fiú hozott létre a mi földi kereteink, korlátaink között, amikor kiválasztotta az apostolokat. A Ferenc kezdeményezésére megszületett közösségek is az evangéliumi életformát követik.
Szent Ferenc írásait olvasva felismerhetjük: nem akar mást, mint Jézus nyomdokaiban járva hozzá hasonlóvá válni, megélni és tenni azt, amit maga Krisztus is. Ennek egyik legalapvetőbb módja az lesz, hogy testvéri közösségben találja magát, amely az evangéliumot akarja élni. Ferencben megszületik a belátás:
Sőt, minden olyan létezővel, akit Isten létre hívott, a létemben és az ő léte által testvérei lettünk egymásnak ebben a teremtett létben.
Nem véletlen az sem, hogy a szerzetesi hagyományban nagyon hamar megszületett a felismerés: azok, akik teljesen oda akarják adni életüket Istennek, ezt közösségben kell hogy tegyék.
Ehhez kell egy másik ember. Vagyis egy odaadott keresztény életben az emberi elköteleződésnek mindig kettős iránya lesz: egyrészt az Isten, másrészt az ember felé. Mindkét irányban megvalósul az önkéntes alárendeltség. A szerzetesi hagyományban az evangélium nyomán ezt hívjuk engedelmességnek.
Berhidai Piusz OFM kiemelt néhány fogalmat Szent Ferenc írásaiból, így azt is, hogy lelkileg, vagyis a lélek szerint legyünk testvérek. A Regulában írja: „Bárhol vannak vagy találkoznak a testvérek, mutassák meg, hogy egy családból valók. És egyik a másik előtt aggodalom nélkül tárja fel szükségletét, mert ha az anya táplálja és szereti test szerinti fiát, milyen gondos szeretettel kell kinek-kinek szeretnie és táplálnia lélek szerinti testvérét.” Lélek szerinti testvérnek lenni azt jelenti, hogy Isten miatt fordulok úgy oda a másikhoz, függetlenül attól, hogy aktuálisan éppen milyen érzések vannak bennem, mennyire ismerjük egymást, mennyire vagyunk szimpatikusak egymásnak.
Ferenc a Miatyánk általa kibővített imádságában, amikor odaér, hogy meg kell bocsátanunk egymásnak, tesz egy érdekes kiegészítést: „…bocsásd meg vétkeinket, a te kibeszélhetetlen irgalmasságodért, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ha nem bocsátunk meg teljesen, te, Uram, add, hogy teljesen megbocsássunk, hogy ellenségeinket teérted igazán szeressük, és érettük nálad buzgón közbenjárjunk. Senkinek rosszért rosszal ne fizessünk. És azon legyünk, hogy minden körülmények között, benned váljunk javukra.” Vagyis a kapcsolataink úgy válhatnak testvérivé, ha formálja, alakítja őket a hit, amelyekben én
Az előadó megvilágította: minden kapcsolatunkban különböző érdekek vannak. Ha hívők vagyunk, mindezeket az érdekeket képes átszínezni, felülírni az, hogy Istenben váljunk a másik javára. Rátekinthetek ezzel a kérdéssel minden kapcsolatomra, és látni fogom, hogy mennyire testvéri: javára vagyok a másiknak Isten szerint?
Használja Ferenc a familiaritás, vagyis a családiasság kifejezést is: bárhol vannak vagy találkoznak a testvérek, mutassák meg, hogy egy családból valók. Egyik a másiknak tárja fel, hogy mire van szüksége. Ez a kétezer éves kereszténység része, vagy annak kellene lennie. Ha ez nem volt meg, akkor szenvedtünk a hiányától.
Beszél Ferenc az engedelmességről is: szabadon, kreatívan otthon vagyok egy kapcsolatrendszerben, amit a közösség jelent – ez az Isten akaratával való egyezés, belesimulás Isten akaratába, és ezért üdvösségszerző. Ferenc azonban arra is figyelmeztet: előfordulhat, hogy az elöljáró olyasmire akarja rávenni valamelyik testvért, ami a lélek kárára van. Ezt természetesen nem szabad megtennünk, de még ilyenkor se forduljunk el tőle, ne iktassuk ki a szeretetnek abból a köréből, amelyben otthon kell lennünk mindnyájunknak.
A tartományfőnök rámutatott:
Ez a testvéri viszonyulás természetesen megtartó erőt is jelent – a ferences életben talán sokkal jobban, mint más lelkiségekben, közösségekben. Ferenc mindegyik testvérére úgy tekintett mint az Úr különleges ajándékára. A másikkal való kapcsolatát az üdvösséghez vezető, megkerülhetetlen útnak tekintette.
Végezetül Berhidai Piusz idézett a Naphimnuszból:
„Dicsértessél, én Uram, azokért,
Kik megbocsátanak szerelmedért.
És elviselnek betegséget, üldöztetést.
Boldogok, kik békében kitartanak,
Tőled, legfölségesebb, majd koronát kapnak.”
Fotó: Lambert Attila (archív, az első, március 6-ai konferenciabeszédről)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
