Egy Izlandra települt magyar költő ismerősöm mesélte pár éve, hogy arrafelé másképp élnek a művészek. Szinte mindenkinek van civil szakmája, hacsak nem Björknek hívják, vagy nem tagja a Sigur Rós zenekarnak.
Teljesen természetes például, hogy a vendéget ugyanaz az ember szolgálja ki a kávézóban egyik nap, akinek a koncertjére másnap jegyet vált. A színészek, festők, táncosok, írók közül is csak páran tudnak megélni abból, amihez tehetségük van, mert az állam nem tudja eltartani őket, azaz kevesebb művészre van ténylegesen „szükségˮ, mint amennyien élnek a szigeten.
Csóváltam a fejem, hiszen Izland gazdag ország, mindamellett elégedetten nyugtáztam, hogy nálunk jobb dolguk van az alkotó embereknek, mert úgy látszik, fontosabbak az állam számára. Pályázhatnak művészi tevékenységre, és az elnyert összegekből szépen boldogulnak. Van felvevő piac, amely eltartja őket. Szóval azt csinálhatják, amit hosszú évek alatt kitanultak, vagy amire születtek.
Aztán beütött a járvány, minden leállt, és alig fél év alatt világossá vált, hogy nagyot tévedtem. Mert ennek az országnak nincs szüksége kultúrára.
A pénzügyminisztérium által menedzselt helyreállítási tervből ugyanis teljesen kihagyták ezt a területet. Szlovákia összesen mintegy 6 milliárd eurót kaphat az Európai Uniótól a járvány okozta károk enyhítésére, a legtöbbet természetesen az egészségügyre szán a kormány, aztán jön a többi ágazat – a kultúrának viszont nincs is külön rubrikája. Az a csodálkozó szemű, nulla szakmai presztízzsel rendelkező fiatal hölgy, akit most kulturális miniszternek kell szólítanunk, jelenleg csupán műemlék épületek felújításra kaphat valamennyit abból a 700 millió euróból, amely a közlekedési, a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium között lesz elosztva. Talán szó szerint értette a „helyreállítási tervˮ kifejezést? Ha igen, akkor előfordulhat, hogy pár év múlva tele lesz az ország szépen felújított épületekkel, de nem lesz, aki fellépjen a megnyitókon, mert a művészek addigra már árufeltöltőként, takarítóként vagy pizzafutárként dolgoznak, és nem engedi el őket a főnökük.
Az Európai Parlament egyébként tavaly ősszel felszólította a tagországokat, hogy költségvetésük legalább két százalékát fordítsák az élő kultúra megmentésére. A legtöbb uniós tagállam így is tett – nem fájdítanám most a szíveket a számadatokkal, mennyit különítettek el egyes kormányok a talajt vesztett művészek támogatására. Annyit mondok csak a helyzet érzékeltetésére, hogy zeneakadémiát, színművészeti és képzőművészeti egyetemet végzett emberek nélkülöznek ebben az országban, közel egy éve. Eladták a kocsijukat, kisebb lakásba költöztek, leszoktak a napi háromszori étkezésről. Időnként, ha felhívás érkezik, kitöltenek egy papírt, és hónapokkal később kapnak valami alamizsnát – szerencsés esetben, ha minden stimmel a dokumentumban. Akik nem hajlandóak éhezni, azok már elhelyezkedtek olyan helyen, ahol titkolniuk kell művészeti irányú felsőfokú végzettségüket, mert különben nem futárkodhatnának, csomagolhatnának, takaríthatnának. Közben lassan elveszítik képességeiket, szakmai rutinjukat, úgyhogy nehéz lesz visszakapaszkodniuk, ha egyszer vége lesz ennek a borzalomnak.
Valószínűnek tartom, hogy pár éven belül teljesen átalakul a hazai kulturális élet. Lehet, hogy Izland leszünk, ahol alig vannak hivatásos művészek. Kérdés, hány gyereket íratnak majd be zeneiskolába, drámaszakkörre, rajztanfolyamra, balettiskolába a szülők ennek tudatában.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
