A tatárjárás a Mohács előtti Magyarország legnagyobb erőpróbája volt, amit a szörnyű – bár a kortársak által eltúlzott – mértékű pusztítás, kifejezetten a magyar etnikumot ért nagy vérveszteség ellenére az ország kihevert és a válságból megújulva került ki.
A korabeli Európa egyik legnagyobb politikusa,. második honalapítónk, IV. Béla magyar király 750 évvel ezelőtt hunyt el. Veszprémy László történésznek tett föl kérdéseket a Gondola.
– Tanár úr, egy legenda szerint IV. Béla alkotta meg a „natio contradictionis” kifejezést, mellyel hazánkat jellemezte. Ennek a jelzős szerkezetnek a fényében mit meríthetünk ma az ő életművéből?
– Igen, hitetlenül fontos dokumentumot, a középkori magyar politikai gondolkodás és eszmetörténet egyik legfontosabb emlékét őrzi a Vatikáni Titkos Levéltár, egy a kérdésben is jelzett forrást, IV. Bélának 1250-ben a pápához írott latin nyelvű levelét. Ebben írja le metaforikus szavakkal a levélnek egyházi és világi műveltségben járatos szerzője a király nevében Magyarországot és az országot jelképező folyót, a Dunát az „ellenállás vize” (’aqua contradictionis’)-ként. Joó Tibor, a jeles történetfilozófus Magyarország helyzetét elemezve jó 700 évvel később nem alaptalanul jutott hasonló következtetésre, használva az „ellenállás nemzete”(„natio contradictionis”) kifejezést. De hát érdemes visszatekintünk, hogy milyen középkori gyökerekre is támaszkodhattak IV. Béla király kancelláriájában dolgozó és a keresztény Európa védőbástyája eszmét kidolgozó egyházi értelmiségiek, diplomaták.
A középkori történetírók fantáziáját elsőként a Szent László hercegsége és uralkodása (1064-1077-1095) alatt keletről érkező úz, kun és besenyő támadások mozgatták meg. Nehéz megítélni, hogy e betörések mennyire állították komoly feladat elé a magyar királyokat és hercegeket, Salamont, Gézát illetve Lászlót, de a magyar történeti tudat alakulása szempontjából mindenesetre e küzdelmek meghatározó jelentőségűekké váltak. A László-kori harcokat mérlegelve a korabeli magyar krónikások első ízben eszmélt rá, hogy a magyarokat hiába rokonítja könnyűfegyverzetű harcmodoruk a nomádokkal, keresztény vallásuk és nyugati civilizációjuk mindörökre szembeállította őket a keleti népekkel. Szt. László és a pogányok harca kapcsán külön megjegyzést érdemel a Szt. László-legendakör legismertebb epizódja. A kerlési, vagy más néven cserhalmi ütközetben (1068) László egy leányrabló kun nyomába ered, üldözi, végül a leányt megmenti. Ebben kétségbevonhatatlanul ötvöződtek ősi, keleti sztyeppei képzetek lovagkori elemekkel. Bizonyos, hogy az eurázsiai epika leányszöktetési motívumát ekkora már a lovagi epika pogányellenes, a szerelemről való lemondást, az erény és bűn küzdelmét szimbolizáló felfogása gazdagította. Tekintettel arra, hogy a középkori Magyarország legkedveltebb historizáló falképciklusáról van szó, propagandisztikus hatása nem lebecsülendő. Nem kis eszmei és képi szerepe volt a „Magyarország a nyugat védőbástyája”, a keletről érkező nomád támadók szembeni ellenállás eszméjének kialakításában és népszerűsítésében.
A magyarok keresztény identitásának meghatározásában nem lebecsülendő szerep jutott a II. Orbán pápa kezdeményezte keresztes hadjáratoknak, amelyekben az országnak komoly szerep jutott, legyen az passzív vagy aktív, tényleges részvétel . A magyar középkori elbeszélő forrásokban – a krónikában és a László-legendában- nem meglepő módon első alkalommal a Szt. László-történetben kerül megemlítésre a magyar királynak az első keresztes hadjárat vezetésére szóló felkérése. III. Béla uralkodásának páratlan sikerei tükröződhetnek a III. keresztes hadjárat körüli időkben megszületett László-legendában és a krónikákban. Valószínű, hogy az 1200 körüli Névtelen szerző, a „jó emlékezetű Béla király jegyzője”, Anonymus által írott Magyarok cselekedeteiben elmesélt dicsőséges, s a magyar honfoglalás korába visszahelyezett hódítások a Béla-kori hadjáratokat vették mintául, s némi túlzással Bélában egy második Árpádot vélt felfedezni. Mind Anonymusnál mind Kézainál az egyetemes történeti háttér a magyar történelem szerves részévé lesz; látják, hogy a magyar történelem egyedisége és meghatározó jellegzetességei csak világtörténelmi viszonyítás révén ragadhatók meg, a római és bizánci birodalmak örököseiként, ill. azok ellenében végrehajtott hadjáratok leírása révén.
A tatárjárás a Mohács előtti Magyarország legnagyobb erőpróbája volt, amit a szörnyű – bár a kortársak által eltúlzott- mértékű pusztítás, kifejezetten a magyar etnikumot ért nagy vérveszteség ellenére az ország kihevert és a válságból megújulva került ki. A keresztény világ ugyan nem nézte tétlenül a sziléziai hercegség és a magyar királyság tatárok általi lerohanását, a tevékeny segítségnyújtás mégis elmaradt. Ennek alapvető oka a pápa, IX. Gergely és a német császár, II. Frigyes közötti régóta feszülő ellentétben keresendő. Hiába hirdették meg 1241. április 25.-én a keresztes hadjáratot, melynek során maga a német király felvette a keresztet, sőt még a sereg gyülekezőhelyét is kijelölték Nürnbergnél, a megindulásból semmi sem lett. A keresztény összefogás meghiúsult a hatalmi érdekek útvesztőjében s Magyarország magára maradt, nem utoljára a történelemben. Magyarország védelmére a tatárok ellen ugyan később is hirdettek keresztes hadjáratokat (1243, 1265), de akkor a tatárok érkezéséről szóló hírek vaklármának bizonyultak.
IV. Béla említett 1250-es levele a mai olvasó számára is hihetetlenül aktuális. Egyfelől a király meggyőzően érvel arról, hogy a latin világ számára a magyar határ védelme legalább akkora súlyú, mint a szentföldi front (amiről tudjuk, hogy 1244-ben összeomlott és nemzetközi szinten háttérbe szorította a magyar helyzetet). A király arról is tudott, de ezt elhallgatta, hogy a pápa és a nyugati uralkodók keresték a tatárok szövetségét a szentföldi muzulmánokkal szemben, egyébként nem is teljesen eredménytelenül. Másfelől utalt arra, hogy az országnak joga van egy külön utas védelmi politikához, ami a nyugati hatalmakkal szemben keleti szomszédaira, a részben ortodox halicsiakra és a lengyelekre támaszkodik, nem kevésbé az országba betelepült, akkor még leginkább pogány kunokra. Magyarországot keleti határai felől folyamatosan érték pogány népelemek támadásai, de súlyosságánál fogva a tatár támadás idején tudatosult a királyi udvarban, hogy az ország geopolitikai helyzete folytán propagandisztikus céllal hivatkozhat a keresztény Európát védelmező szerepére.
A latin kereszténységet védelmező frazeológia ugyanakkor már Bélánál összefonódik a magyar balkáni terjeszkedés ösztönzésével, ami azután az Anjou uralkodók politikai szótárának is sűrűn emlegetett érvei közé tartozik majd. E levéltől eltekintve ugyanakkor meglepő, hogy a magyar udvari propaganda a későbbiekben milyen kevéssé aknázta ki a tatárok elleni heroikus küzdelmet, a krónikában és oklevelekben egyaránt rövid tőmondatok próbálják feledtetni a szégyellnivalónak érzett „tatárjárást”.
Veszprémy László
Az Európa védőbástyája gondolat a politikai nyelv metaforájaként már megszületésekor arra utalt, hogy miközben Magyarországot a keletről érkező pogány, tatár és később muzulmán hódítással szemben országát védi, egyúttal magát a katolikus Európát is védelmezi. A kifejezés propagandisztikus célja az ország védelméhez szükséges külső – főleg pápai, s német birodalmi- erkölcsi és pénzügyi – támogatás megszerzése volt. Ugyanakkor tény, hogy a hazai történeti tudat és a magyar küldetéstudat egyik meghatározó pillérévé vált, amely Werbőczy Hármaskönyvének ajánlásától a legújabb korig magától értetődően a nyugati keresztény világban, annak védelmében jelölte ki Magyarország helyét. E gondolatnak korai frappáns megfogalmazásai Antonio Bonfini „Magyar történeté”-ben vagy éppen Laskai Osvát „Szt. István-beszédé”-ben olvashatóak. A „védőbástya eszme” a frazeológián túlmenően a török hódítás végéig a hazai nemzettudat és nemzeti öntudat építésében fontos szerepet játszott, s valós honvédő hagyományokat, értékeket fogalmazott meg a politika nyelvén. A mohácsi csata idejére a magyarok, mint Brodarics István idézetéből kitűnik, már az egész történelmüket, mint az Európa védelmében a külső ellenséggel szemben „ötszáz éven keresztül saját vérérével és tulajdon költségén” hozott szakadatlan áldozatok történetét szemlélték. Mindez aktualitásából mit sem veszített, hiszen Magyarország geopolitikai helyzete Nyugat és Kelet határán szinte mindmáig alig változott.
– Mit tehetnek a magyar civil szervezetek avégből, hogy a 750. évforduló hátralévő heteiben IV. Béla alakjára fény villanjon?
– A civil szervezeteknek a társadalom felé nagyon fontos ismeretközvetítő szerepük van. IV. Béla uralkodása, személyisége az egész későbbi magyar történelemre meghatározó maradt, s szerencsére hosszú uralkodása alatt okleveles és elbeszélő forrásaink száma is megsokszorozódott. Rengeteg új ismerettel rendelkezünk, aminek a népszerűsítése még hátra van. Nem véletlen, hogy éppen ezekben az években folyik egy Tatárjárás – Muhi csata kutatási program. Ennek során kiderült, hogy a IV. Béla által felállított védelem sokkal hatékonyabb volt, mint korábban gondoltuk, s a tatárok visszavonulásának fő okát a magyar haderő és társadalom elszánt s sikereket hozó harcában lehet megtalálni. Minderről a Hadtörténelmi Közlemények ez évi harmadik számában több száz oldalnyi terjedelemben lehet olvasni. Nem kevesebb eredménnyel járt a középkori hazai gazdaságtörténet feltárását végző kutatócsoport munkája, ami a tatárjárás utáni hihetetlen gyors és hatékony gazdasági talpra állás folyamatát állította elénk. Másként látjuk a 13. századi hazai várépítészetet, amint a néhány éve megjelent „Magyarország hadtörténete” első kötetében olvasható, de az osztrák örökösödési háború magyar esélyeit, s ebben IV. Béla szerepét is árnyaltabban látjuk. Végül IV. Bélának a pápához írott, a bevezetőben is említett az „ellenállás vizét” megfogalmazó oklevelét is az utóbbi időben tanulmányok sora értelmezte újra és világította meg annak forrásait. Kétségetlen, hogy IV. Béla közel félévszázados uralkodása is megérdemelne annyi figyelmet, és legalább annyi tanulsággal szolgál a mai nemzetközi viszonyok közepette útmutatást és történeti példákat kereső honfitársainknak, mint a legnagyobb uralkodóink – István, László, az Anjouk vagy Mátyás – regnálása.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
