Itt az elmúlt 25 év őszödi beszéde – és mindenki leszarja

Olvasom Lánczi Andrásnak, a kormányközeli Századvég alapítójának, a Corvinus Egyetem rekorának interjúját a HVG-ben. A beszélgetés a lap csütörtöki számában jelent meg, a portálon tegnap délután óta olvasható. S, akárhogy keresgélek a hírek közt, sehol sem látom, hogy közintézmények, vagy pártszékházak lángolnának – még egy árva, ökölrázó demonstráció, vagy felháboroott közlemény sincs sehol. Elhangzott a rendszerváltás rendszerének öszödi beszéde – és mindenki leszarja.

Lánczit arról a már korábban elhíresült gondolatáról faggatták, hogy, amit az ellenzék korrupciónak tart, az valójában a egy politikai elképzelés megvalósítása. Ez az Orbán által is többször emlegetett nagy cél a “nemzeti nagytőke” megteremtése volna. Ami messze nem volna ördögtől való ötlet – ha ez valójában nem egy hártyavékony, csak és kizárólag a politikai hűség alapján (kontra)szelektált néhány tucatnyi családot magában foglaló réteget jelentene. Az interjút nem is ez tenné közéleti atombombává egy normális országban. Hanem az, amit a Századvég-vezér csak úgy laza lábjegyzetként odavet:

“Lehet, hogy van, akinek ez nem tetszik. Nekem sem tetszett a privatizáció. Lehet maffiaállamozni, de akkor ki fog nyílni a privatizációs doboz is, és fel lehet robbantani vele az egész huszonöt évet, amit rendszerváltásnak nevezünk.”

Első blikkre akár sima “tik is loptatok, gecó!” jellegű visszavágásnak tűnik, ami a Tünde presszó hajnali két órás vitakultúráját emeletekkel alulmúló hazai közbeszédben mindennaposnak számít. De, ha még egyszer elolvassuk, akkor rájövünk: ebből a három mondatból orrfacsaróan bűzlik ki az az egész elmúlt 25 évünk.

Hiszen Láncz szerint ama “privatizációs doboz” – amely a nemzeti vagyon nyolcvanas évek végétől jó másfél évtizeden át folyó gátlástalan szétlopását és/vagy idegen kézre játszását rejti – nem azért nyílna fel, mert a tolvajokat és a hazát szó szerint kiárusítókat számon akarják kérni. Lószart, mama! Ha, esetleg, talán, egyszer résnyire nyílik az a szép nagy szarkupacot rejtő csomag, az

csak azért és csak akkor lesz, ha a Fidesz-kormányt túl sokat csesztetik a maga korrupciós ügyei miatt.

Ebben a gondolatmenetben ott van a Gucci öltönyök mögé bújtatott, Louis Vitton-táskák mélyén őrzött valóban gránitba vésett, több mint negyedszázada uralkodó maffia-alaptörvény: az Omerta, a hallgatás törvénye. Jól letolvajozzuk, meg gazemberezzük egymást,, elszámoltatással börtönnel, kalodával fenyegetjük ellenzékből a mindenkori kormányt – aztán a győztes választások másnapján szépen újraosztjuk a lapokat, és

mindenki kussol

róla, hogy a asztal alatt hány cinlelt pakil bújik még meg.

Mi ebben az új? Ezt tudtuk eddig is! – vághatja rá bárki, aki az elmúlt 25 évben kicsit is is nyitott szemmel járt. Igaza is lenne. Csakhogy 2006-ban sem ért senkit megrendítő felismerésként, hogy a politikusok hazudnak. Mégis: 48 óra sem telt el az őszödi beszéd napvilágra kerülése után, és lángolt a köztévé, az utcákon barikádokat emeltek, Budapest belvárosában pedig hetekig visszhangzott a “Gyurcsány-takarodj!”. Nem akkor ébredtünk rá, hogy hazudnak nekünk – de ekkor tette világossá az elit, hogy már az sem érdekli, ha ezzel lebukik, hiszen lehet tüntetgetni, de úgyis “megunják, hazamennek”. Végül is, egy idő után tényleg hazamentünk – de azért a lángoló Szabadság-tér elég egyértelműen jelölte ki a pofátlanság határát. É

ez az a határ, ami mára végleg eltűnt.

Tíz esztendő telt el azóta – és egy örökkévalóság. Ma a miniszterelnök egyik legfontosabb tanácsadója, a kormány milliárdokkal kitömött házi kutatóintézetének vezetője

rektori székében hátra dőlve fenyítheti be a másik oldal bűnözőit,

hogy most egy kicsit hangosabbra sikerült a kötelező tolvajozás, lejjebb kéne csavarni a hangerőt, különben kénytelenek lesznek felmondani az eddig gyümölcsöző együttműködést. Pár évvel ezelőtt egy ilyen üzenetváltás Nokiás dobozok aljába, a zsé alá rejtett cetliken történt volna. Ma meg itt zajlik az orrunk előtt. És nem megyünk utcára, nem gyújtunk, és nem, verünk szét semmit. Már dühösek sem vagyunk, már az kéz se szorul ökölbe, legfeljebb a gyomor fordul fel. Keserű mosollyal az asztalra hajítjuk az újságot, és inkább elmegyünk a kocsmába, hátha egy sörjéger rendbe hozza a belünket. Holnap pedig másnaposan ugyanarra ez elcseszett országra ébredünk, majd, mint ma – de legalább a fejfájás eltereli a figyelmet arról, mekkora balfaszok vagyunk.

Teszünk az egészre és azt hisszük, hogy ez valami felvilágosult erény, elvégre “értelmes ember nem foglalkozik ezzel a cirkusszal, ugye Pali bátyám, Pistukám hozz még egy kört!”. Leszarjuk a politikát, a politika pedig egyre bátrabban szar le minket. És amíg ez így marad, nem is érdemlünk mást…

Balogh Gábor


Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »